Kávét, feketén

Fantasy / Novellák (268 katt) Tessa R. Lambrick
  2025.02.24.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2025/3 számában.

Az ajtó feletti apró ezüstcsengettyű vidám csilingelésbe kezdett, a hangtól pavlovi reflexként kúszott az arcomra az üres bájmosoly. A kinti forró levegő beáramlott, körbetáncolta a sietősen feltűzött kontyomat, majd beleveszett a kávézó légkondis hűvösségébe. Egy pillanatra megborzongtam a megcsapó melegtől és elfordultam a kávégéptől. A belépő fickó épp becsukta az ajtót, majd a legtávolabbi, legsötétebb sarokban álló asztalhoz ült le. Fekete bőrkabátja kissé komikusan hatott a meleg New Orleans-i éjszakában, szőke, hidrogénezett haját hátra tűrte, tekintete ide-oda ugrált a benti berendezés és a kinti turistaforgatag között.

Elfojtottam a morgásomat, amiért nem a pulthoz jött. Egész nap rohangáltam, a zárás előtti órában jól esett volna végre egy kis könnyített munka. Felkaptam az itallapot meg a jegyzetfüzetemet és a még mindig tartott mosollyal elé léptem.

– Sikerült választani? Hoztam egy itallapot, ha esetleg…
– Kávét. Tripla eszpresszó. Feketén – vágott a szavamba, majd újra kibámult az ablakon. Néhány pillanatra lefagytam, pislogtam párat, de amikor továbbra sem nézett rám, sarkon fordultam.

Halkan bosszankodtam, amikor Betsy előrejött a raktárból.

– Chris, ő az utolsó? – bökött a fickó felé.
– Remélem. Húsz perce ő az egyetlen betérő és már csak fél óra van zárásig.

Betsy mosolyogva megcsóválta a fejét, felkapott néhány számlatömböt és visszasietett a raktárba.

Hétköznap este tizenegykor zárunk, ilyenkor érezhetően kevesebb a vendég, mint napközben. Hétvégén viszont még záráskor is úgy kell kizavarni a kávéra vágyó turistákat.

Elkészítettem a fickó italát, szépen a tálcára sorakoztattam mindent, a biztonság kedvéért cukrot és tejszínt is, hátha meggondolta magát időközben, majd vettem egy mély levegőt és újra az arcomra ragasztottam a mosolyt.

– Parancsoljon!

A férfi, anélkül, hogy két pillanatnál több figyelmet szentelt volna neki, egy húzásra felhajtotta a tripla presszókávét. A szemem tányérnyira kerekedett.

– Hú, ez igazán… biztos nagyon nehéz napja volt – bukott ki belőlem, mielőtt megakadályozhattam volna. Betsy mindig mondogatta, hogy a nagy szám lesz a vesztem, de képtelen voltam magamban tartani a gondolataimat. Amikor pedig egy brutál forró, brutál erős kávét úgy isznak meg előttem, mint egy pohár vizet, akkor bizony nem bírom megállni szó nélkül.
– Még egyet!

A hangja parancsként zengett, mély rezgésű, benne valami idegen akcentussal, ami finoman cirógatta a bensőmet. Még akkor is, ha a felszólítás igazán bunkónak hatott.

– Azonnal hozom – szűrtem a fogam között, elfojtva jó néhány sértést és káromkodást.

Visszabaktattam a pult mögé, ahol a tátott szájú Betsy fogadott.

– Te is láttad? – hápogott, mintha nem épp az orrom előtt történt volna, a kezében tartott papírokkal legyezgette magát.
– Ja, a fickó igazi meglepetésbomba – vontam meg tettetett unalommal a vállam, bár tényleg nem mindennapi látvány volt. Alig vártam, hogy megtudjam, az újabb rendeléssel vajon mit fog művelni.
– Lefogadom, hogy máshol viszont egészen csupasz – nevetett kajánul a főnökasszonyom, mire oldalba böktem. Hiába néz ki jól a pasi, ha belül egy igazi tuskó.

A csengettyű újra megszólalt, és már csak a fickó bőrkabátos hátát láttam. Az asztalához pillantottam, a cukortartó alatt mindkét kávé ára oda volt készítve.

– Ez meg mi a fene volt? – kérdezte Betsy, mire letettem a kávéscsészét és megvontam a vállam.

Az elkövetkező három estén minden egyes nap újra és újra felbukkant zárás előtt a rejtélyes alak. Betsy Billynek keresztelte az énekes után. Állítólag kicsit hasonlított rá, bár a képeket elnézve inkább a stílus, mint a kinézet. A kávés fickó ezerszer jobb pasi, mint az egykori sztár, bár Betsy váltig állította, hogy akkoriban minden csaj bele volt bolondulva.

A forgatókönyv minden nap ugyanaz volt, bejött, leült a leghátsó sarokban, kért két tripla eszpresszót, egy hajtásra megitta őket, miközben az utcát fürkészte éber tekintettel, majd fizetett és kisétált. Az első napot kivéve, amikor is a második adagot nem várta meg.

A negyedik napon nem bírtam magammal, és miután kivittem a szokásos rendelését, még ott időztem az asztalnál.

– Tudja, elég sok fajta kávénk van. Esetleg kipróbálhatna mást is. Van fahéjas latte, csokis-mogyorós tejeskávé, kolumbiai, kenyai, costa ricai eszpresszó, karamellás, vaníliás, bourbon…

A férfi rám emelte a tekintetét, a szeme pedig… fekete volt. Az egész, nem csak az írisze. Épp elég horrorfilmet láttam, hogy tudjam, ez nem képzelődés, és egyáltalán nem normális. Hideg veríték szánkázott végig a gerincemen, a fehér pólóing hozzátapadt a bőrömhöz, miközben lassan hátrálni kezdtem.

– Én… én… elnézést, nem…

A férfi lassan felemelkedett a székéből, folyamatosan tartva a szemkontaktust. Úgy éreztem magam, mint az őz a reflektorfényben. Tudtam, hogy mozdulnom kellene, menekülni, minél gyorsabban eltűnni a veszély útjából, de a félelem és – be kell vallanom – valami bizarr kíváncsiság megdermesztette az izmaimat.

Betsy a pult mögött úgy tűnt, semmit nem vett észre, a többi vendéggel volt elfoglalva, pedig most bármit megadtam volna érte, hogy kicsit errefelé kotnyeleskedjen.

– Olyan kávét rendeltem, amilyet szeretnék. A többi… nem érdekel.

A lehelete forró volt az imént felhajtott kávétól, és már a tudat, hogy érzem a bőrömön, megrémített. Közel volt, átkozottul közel, a fekete szemével meg az egész lényéből áradó fenyegetéssel. Az oxigén mintha egyszerre fogyott volna el körülöttünk, a mellkasom erőltetetten emelkedett és süllyedt, végül már kapkodva vettem levegőt.

Odakint mozgás támadt, a turisták felkiáltottak, néhányan a kirakatüvegnek estek. A szemem sarkából láttam a tülekedést, továbbra sem mertem elfordítani a tekintetemet a fickóról. Ő bezzeg nem volt ennyire betojva tőlem, oldalra fordította a fejét, majd néhány szót mormolt valami ismeretlen nyelven. A hangsúlyból azonban bármibe lefogadtam volna, hogy nem dicséreteket morog.

Lekapta magáról a kabátot, alatta fekete kasmírpulóver feszült a széles vállán, tökéletesen passzolt a sötét nadrágjához. A kabátot a kezembe nyomta.

– Ezt tegye el nekem későbbre és hozzon valami forrót!
– De mégis…
– Mindegy. Forró legyen. Mi a kedvence?

Dermedten álltam kezemben a bőrkabátjával és hirtelen a nevemet is elfelejtettem, nemhogy a kedvenc kávémat.

– Szóval? – sürgetett újra, mire kimondtam az első eszembe jutó kávé nevét.
– A tejszínes karamellás latte pici fahéjjal, mogyoródarabokkal, extra tejszínhabbal.

A férfi megborzongott, pedig a színes cukorszórást nem is tettem hozzá. Utálkozva bólintott.

– Jó lesz, ha gyorsan kész van – egyezett bele kényszerűen, majd átült egy másik, jobban szem előtt lévő asztalhoz.

A rutinnak hála sikerült eljutnom a pulthoz, bevágtam a raktárba a kabátot, majd rekordidő alatt megcsináltam a kávét.

Épp letettem a férfi elé, amikor a csengettyű megszólalt, az ajtón pedig három jól megtermett fickó, egyforma katonai egyenruhában rontott be. Ugyanolyan rövidre nyírt kefefrizurájuk volt, a tekintetük ugyanolyan idegesen pásztázta a kávézó közönségét.

Szóval akkor ők keltettek ekkora feltűnést odakint. Egy pillanatra meg is feledkeztem a fekete szemű idegenről, amikor az megragadta a kezemet és lerántott maga mellé a székre.

– Tegyen úgy, mint aki ismer.
– Tessék? – A hangom egy oktávval magasabb lett és némiképp hangosabbra is sikerült a kérdés, amivel magamra vontam a bent lévők többségét. Betsy egy pillanatra rám nézett, de megráztam a fejem, ezért ő is visszafordult a katonák felé. Most már egyáltalán nem szeretném, ha idejönne.

Elég volt egy pillantás a férfi arcára, és egyértelmű volt, hogy őt keresik.

– Milyen a kávé? – kérdeztem inkább, hogy eltereljem magunkról a figyelmet és legyűrjem az idegességemet. Izzadt tenyeremet a szoknyámba töröltem. A férfi belekortyolt, ízlelgette a karamell mindent elnyomó ízét, majd nagy sokára lenyelte a kortyot.
– Nagyon… intenzív.

Elkeverte a tejszínhabot és kivételesen lassan, kortyonként kezdte inni. Nyoma sem volt a Mr. Egy húzóra isszuk a kávét fickónak. Elmosolyodtam, ezúttal őszintén.

A három katonaszerűség közben elkezdte körbejárni a kávézót, kérdéseket tettek fel a vendégeknek. Szerencsére hétvégére mindig telt ház volt zárórakor is, így eltartott egy darabig, mire hozzánk érnek. Legalább volt néhány pillanatom, amíg leszidtam magam, hogy mekkora ostobaságot csináltam. Ezek az ürgék a velem szemben ülő, fekete szemű fickót keresték, én pedig éppen mit is csinálok?

Lehet, hogy szökött bűnöző, valami újfajta drog miatt ilyen a szeme. Vagy lehet, hogy egy gyógyszerkísérlet sikerült rosszul, egy mutáns vírust szabadítok éppen a bolygóra. Vagy az is lehet, hogy…

– Hölgyem?

A katonás felszólítás kizökkentett a további összeesküvés-elmélet gyártásából. A francba, észre sem vettem, hogy már ideértek, és ezek szerint kérdeztek is valamit.

– Tessék? – A jól begyakorolt bűbájmosoly mindig kisegített.
– Azt kérdeztem, itt dolgozik-e? – bökött a fickó a fehér teniszpólómra, ahova a kávézó cégérét – egy kávéscsészében fürdőző mosómedve – hímezték.
– Igen, természetesen.

A katona felhúzta a szemöldökét, egyértelműen arra utalt, hogy akkor miért is ücsörgök egy vendég asztalánál.

Hirtelen felindulásból megragadtam a bőrkabátos férfi kezét.

– Csak leültem egy pillanatra a pasimhoz. – Éreztem, ahogy a pasim megfeszült mellettem, de nem rontotta el a színjátékot. Összefűztem az ujjainkat, hideg bőr simult az enyémhez, minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne rántsam el a kezemet. Az nem vette volna ki túl jól magát, elvégre, ha együtt vagyunk, megfogjuk egymás kezét, ugye? Olyan volt, mintha egy téli éjszakán jött volna be, a bőre még hideg, de halványan érezhető a melegség.

Igazából fogalmam sincs, hogy viselkednek a párok, nagyjából fél éve volt az utolsó randim, ahol egy Larry nevű, itt tanuló egyetemista jó ötletnek gondolta, hogy elhívjon a St. Louis Temetőbe megnézni Marie Laveau sírját. Tősgyökeres New Orleans-iként nem villanyozott fel a dolog, de belementem. A pasi a fizetett túra közepén sikítva rohant el, amikor az első „kísértet” felbukkant. Azóta sem láttam.

Hűvös érintés térített magamhoz a csuklómnál. A rohadt életbe, megint elkalandoztam. A fickó előttem újra kérdezett valamit.

– Elnézést, hogy mondja?
– Régóta ismerik egymást?
– Ó, igen, természetesen. Nemsokára záróra és az én… – A francba, a francba! Kell valami név! Valami hétköznapi, menő, mert persze az újdonsült barátom elfelejtett bemutatkozni. Gyerünk, Tom, Andrew, Billy… – Stuartom úgy döntött, hogy hazakísér.

A pult mögött Betsy hangosan felhorkant. Legszívesebben olyan pillantást küldtem volna felé, hogy azt is megbánja, hogy ma felkelt, de az elég gyanús lett volna.

Nem, mintha az én szétszórtságom meg az összevissza beszélésem annyira őszinte lett volna. A nyavalyába, még én is bűnösnek érzem magam, pedig semmi közöm az egészhez.

Mellettem Stuart élesen szívta be a levegőt. Ez van, haver, legközelebb előbb mutatkozz be, ha alibit akarsz!

– Értem – hagyta rám a katona, majd a pulthoz lépett, a társai köré gyűltek.
– Elnézést, van valami probléma? – Betsy végre megtalálta a hangját, és a kávézó vezetőjeként lépett fel. Én is felálltam, de Stuart továbbra is fogta a kezemet. Nem tudtam eldönteni, hogy a látszat fenntartása végett, vagy azért, hogy meg tudja akadályozni, nehogy valami őrültséget csináljak. Mondjuk, sikítozva elmeneküljek.

A fickó, aki engem kérdezgetett, előkapott egy igazinak tűnő igazolványt, ami szerint valami járványügyi fejes, többet nem tudtam kivenni.

– Keresünk egy személyt. Lehet, hogy furcsán viselkedik, ideges, folyton körbenéz, mintha üldöznék.

Stuartra pillantottam. Eddig tökéletesen illett rá a leírás, habár jelenleg ő tűnt a legösszeszedettebbnek. A vendégek halkan neszeztek, suttogtak, gyanúsan méregették egymást.

– Bejelentést kaptunk, de nem adtak egyértelmű leírást az illetőről. Ha bárki tud valamit, azonnal el kell mondania!
– Miért, veszélyes? – kérdezte aggódva egy fiatal nő a pultnál, francia akcentussal.

Betsy rám pillantott. Igen, nekem is ez lett volna az első kérdésem. Stuart arcáról viszont semmit sem tudtam leolvasni, pedig jó lenne tudni, hogy épp egy körözött sorozatgyilkos simogatja-e épp a hüvelykujjamat.

– Nem kell aggódni, de ha bárki találkozik hasonló viselkedésű személlyel, azonnal telefonáljon a – a katona maga felé fordította a jelvényét, hogy elolvassa, mi van ráírva – járványügyi központba.

Mi van? Meg kellett néznie, hol dolgozik? Ez egyre gyanúsabb. Többen felhördültek. A covid világjárvány után egyáltalán nem volt vicces a katona utasítása. A pánik érezhetően egyre magasabbra szökött a kávézóban.

– Járvány? Fertőző? – léptem közelebb a pulthoz. Legalábbis látszatra, valójában a nulladik betegtől akartam távolabb kerülni. Persze újdonsült pasim továbbra sem engedte el a kezemet.
– Nem kell aggódni – ismételte meg a katona. – Ez csak formaság. Bizonyára hallottak az újfajta drogról, aminek a közismert neve éjhozó. Egyesek örökéjnek is ismerhetik.

Többen bólintottak. Betsyvel összenéztünk, a főnököm megvonta a vállát. Én sem ismertem, nem voltam járatos az éjszakai klubokat ellepő drogkínálatban.

– Ez miért a járványügyhöz tartozik? – kérdeztem ismét.

Stuart ujjai a csuklóm köré fonódtak, enyhén megszorította a kezemet. Ránéztem, de ő mereven bámulta a kávéját, ajkát vékony vonallá préselve. Ha ismerném, azt mondanám, most elég ingerült, de persze fogalmam sem volt. Lehet, hogy az örökéj ürül a szervezetéből.

Vagy épp most dolgozik benne.

A katona arcán türelmetlenség suhant át, tisztán látszott rajta, hogy legszívesebben elhúzna a francba, de valamit mondania kell.

– A drog rendkívüli erőt kölcsönöz a használójának, érzékeny lesz a napfényre, valamint megváltoztatja az ízlését. A megvonás különösen agresszívvá teszi a használót, ezért kérünk mindenkit, hogy fokozatos óvatossággal kezelje a feltételezett használót, és azonnal jelentsék, ha bármi gyanúsat észlelnek.

Ami azt illeti, haver, épp te viselkedsz a leggyanúsabban.

További kérdéseknek helyet sem hagyva a három fickó olyan viharosan távozott, ahogy érkezett, félelmet és bizonytalanságot hagytak maguk után.

A férfi továbbra is fogta a kezemet, miközben a vendégek sietve fizettek és távoztak. Néhányan még az arcukat is eltakarták, nehogy elkapjanak egy nemlétező betegséget.

Mert az előttem ülő alak tutira nem fertőzött. Még csak drogosnak sem tűnik, de persze mit tudhatom.

Betsy kicsit topogott még a pultnál, de megráztam a fejemet. Nem kell idejönnie, inkább legyen biztos távolságban a raktárban.

– Menj, bezárok – szóltam oda neki. Elég határozottnak tűnhetett a hangom, mert Betsy bólintott, és a raktár felé indult. Hallottam, hogy kattan a zár, majd nagy zajjal becsapódik a hátsó bejárat.

Amint kettesben maradtunk, kirántottam a kezemet Stuartéból. Néhány lépést hátrálhattam is, mert nekiütköztem egy széknek, ami hangos csattanással borult fel.

– Maga nem drogos.

Nem kérdeztem, kijelentettem. Ő pedig nem cáfolta. Mivel továbbra sem szólalt meg, határozottan az ajtóra mutattam.

– Szeretném, ha távozna!

A férfi fürkésző tekintete fel-le járt rajtam, úgy éreztem magam, mint bogár a mikroszkóp alatt.

– Jól csinálta.
– Nem érdekel.
– Nincs más kérdése?
– Nem. Érdekel. – Kihangsúlyoztam minden egyes szót. És valóban, bár millióegy kérdésem lett volna, jelenleg nem voltam felkészülve a válaszokra. Épp elég, amit az elmém összerakott a pici kirakós darabkák alapján, és ez bőven elég volt jó néhány álmatlan éjszakához és talán némi rémálomhoz.

A férfi végül bólintott. Szőkített haján megcsillantak a belső világítás fényei, a szeme ónixként ragyogott. Miért nem tűnt fel eddig? Minden nap bejött, mégis csak ma vettem észre a szemét. Ennyire nem figyeltem rá? Vagy valami megváltozott?

– Túl közel jött. – A hangja a gerincemet karcolta, az idegen akcentus pedig megőrjített.

Ujjaim a torkomra simultak, mintha a készülő sikítást akarnám elfojtani. Az idegesség csomóba rántotta a gyomromat, a nyelés is nehezemre esett, a pánik lassan beférkőzött minden porcikámba.

– Tessék? – suttogtam magam elé, persze a fickó így is válaszolt.
– Azért jöttem be, mert nem volt itt senki. Aztán ma, amikor kihozta a rendelést, túl közel lépett hozzám. Ezért volt.

Elkerekedett a szemem.

– Nem, nem vagyok gondolatolvasó, csak kiülnek az arcára az érzelmek – vonta meg a vállát Stuart, mintha ő sajnálná a legjobban, hogy ilyen vagyok. Tényleg elárul az arcom, ezen nincs mit szépíteni.
– Miért keresik? – szóltam utána, amikor elindult az ajtó felé. Magamban átkozódtam, nem is értem, miért bukott ki belőlem.
– Szóval mégis érdekli? – félmosoly játszott az arcán, amitől… ó, anyám, még szívdöglesztőbb volt, mint komoran.
– Nem. Hagyjuk. Menjen inkább! – ráztam meg a fejem, és átkaroltam magam. Legalább a látszat megvolt, hogy még egyben vagyok.
– Minden jót! – A férfi elköszönt, anélkül, hogy megtudtam volna róla valamit, akárcsak a nevét is.

Amint becsukódott mögötte az ajtó, elnyelte a kinti tömeg. Villámgyorsan elfordítottam a kulcsot, háttal az üvegnek támaszkodtam. Az adrenalin végre kezdett kioldódni az izmaimból, a kezem és a lábam viszont úgy remegett, mint a kocsonya. Lassan lecsúsztam az ajtó mentén, átkulcsoltam a lábamat, és vártam, hogy végre rendesen tudjak levegőt venni. Mert amikor az az apró félmosoly eszembe jutott, feltűnt valami furcsaság. A fickó szemfoga az átlagosnál sokkal nagyobb volt.

* * *

A másnap teljesen eseménytelenül telt, Betsy szerencsére semmit nem érzékelt az éppen széteső világomból. Reggel annyit kérdezett, hogy minden rendben van-e, erre pedig mit lehet felelni?

A jól begyakorolt műmosollyal válaszoltam igennel.

Az első sokk a raktárban ért, ahova előző este csak behajítottam a bőrkabátot. Most is ott pihent a kávés zsákokon, de hozzá sem tudtam érni. Egy söprűvel kotortam arrébb, hogy hozzáférjek a kávéhoz, aztán robotüzemmódban csináltam végig a napot.

Az esti, zárás előtti órában komoly aggodalom fogott el, de Stuart nem bukkant fel többé. Az egyetlen emlékeztető róla a bőrkabát maradt és egy levélke, amit záráskor vettem észre az ajtó előtt. Fogalmam sem volt, hogy került oda, a félbetűrt papírban az előző napi kávék ára volt jelentős borravalóval, valamint egy üzenet:

Igaza volt, tényleg fantasztikus a kávé, Christine. A kabát a magáé.
Stuart.
U.I.: Tetszik ez a név, megtartom a következő száz évre.

Előző oldal Tessa R. Lambrick