A sárkány fiai - 1. rész
Akkor...
Berengier leküzdötte a késztetést, hogy befogja a fülét. Megoldaná a dobhártyáját karomként szaggató hang gondját sok mással együtt, ha elengedné a kötőféket és a szurdok kemény talajára zuhanna. A teremtmény elhalkult, és továbbkúszott felfelé a szurdok falán, sötét karmaival apró kőmorzsalékot hasítva a gránitból. Két méter után megragadott egy háromszögletű sziklakiszögellést, körbefordította ék alakú fejét, sárga szemeivel újabb kapaszkodó után kutatva. Berengier szíve megszűnt dobogni, mikor az állat jobbra szökkent, és mellső lábaival rácsimpaszkodott az egyik sziklahasítékból kinőtt fára. Felhúzta magát rá, és mihelyst megvetette lábát, újra szökkent, hatalmas tollas pókként iszkolt a szurdok falának tetejére.
A manifesztátor mélyen beszívta és kifújta a levegőt, mikor hatalmas madárra emlékeztető hátasa átszökkent a keskeny repedés felett. Előtte egy széles völgy aludta álmát, miben sudár fenyők magasodtak, és koronájuk nedvzöld szőnyeggé állt össze. Berengier messzebbre nézett, át a kanyargós szurdokok és keskeny völgyek útvesztőjének láthatárán emelkedő hegyóriásokig, miknek hósipkáit vérszínre festette a mögéjük húzódó nap, aranyszín derengésbe vonva a láthatárt. Aztán az előtte elterülő erdőség felé pillantott.
„Biztos lent vannak már, és rám várnak” – gondolta, miközben megrázta a grovar kantárját. Az állat körbepillantott, és négyláb haladt a sziklafalon. A fák közé érve a hátsó lábára kuporodott. Berengier lemászott a nyeregből, és miközben megveregette hátasának hosszú, izmos nyakát, a gadwyrek városában hagyott aranypej ménjére gondolt,
„Remélem, nem patkányt adnak neki” – gondolta, mélyet lélegezve a fenyőgyanta illatától terhes levegőből. A közelgő éjszaka hideg ujjai végigfutottak a bőrén, a dél melegéhez szokott Berengier összehúzta gyapjúszegélyű köpönyegét.
Hirtelen megreccsent egy ág, a fák között húzódó árnyak közül Siwakor lépett elő. Az idős gadwyr ék alakú fejének búbjától egészen hosszú állkapcsának tövéig sebhelyek sötétlettek. A fején növő méregzöld tollkoronát bőrszíjakkal szorította le. Széles mellkasát és keskeny derekát sötétbarna mellvért fedte, hátára két, fából faragott kard volt keresztbe szíjazva. Övének két oldalán tenyérnyi dobócsillagok voltak tűzve, amiket fából faragtak. Aki a világ dolgaiban nem lát a szántóföldjén vagy a falu kocsmáján túl, felröhögött volna egy fából készült kardnak még csak a gondolatára is. Berengier azonban a Felhőtoronyban a legjobb oktatást kapta, tudta, hogy a gadwyrek a Határhegység völgyeiben növő bástyafenyő törzséből faragják a fegyvereiket, és annak gyantájával bekenve fokozzák keménységüket.
Végigmérte Berengiert, borostyánsárga szemeiben ősi bölcsesség és gúny fénye táncolt.
– Azt hittem, a halálba zuhantál! – mondta, miközben odalépett a grovarhoz, és megveregette a nyakát. – Igaz, Tscih szinte repül a szurdokok felett. Azonban, ha a lovasa gyakorlatlan...
Az állat közelebb hajolt, és gyengéden megbökte orrával Siwakort.
– Jól vagyok, köszönöm kérdésed! – felelte. – Ha Aour a lovam ügyes lenne, mint a hegyek kecskéi, akkor az ő hátán jöttem volna. Valamint ő sokkal csöndesebb.
Az felhorkantott, és gyengéden meglökte Siwakort.
– A mászás művésze, de túl zajos. – Hosszú ujjaival beletúrt az állat nyakán végigfutó tolltaréjba. – Ezek a helyek az ő őseinek otthonai. Nem jöhet velünk, mert beleszakadna az emlékezésbe a szíve.
Végigsimított a grovar fejének oldalán, az lejjebb hajolt és belenézett Siwakor szemébe. Berengiernek feltűnt, mennyire hasonlít egymásra a két teremtmény.
„Ugyanannak az ágnak a két hajtása” – gondolta a mágus, miközben Siwakor halk kattogásra és brekegésre hasonlító hangokat hallatott, miközben a torka dobogó szívként lüktetett. A grovar fújt egyet, megfordult és beügetett a fák közé.
– A bocsánatodat kérem, ha megsértettelek volna! – mondta Berengier, mikor a gadwyrrel együtt elindultak az erdőben.
– Csak a bolondok sietnek, és csak ők kérnek bocsánatot az igazságért – suttogta az idős gadwyr, és végigsimított az egyik, tőle jobbra növő fa törzsén. – A sárkányfattyak nem mennek sehova, míg rendezik a soraikat, és indulnak újabb ostromra. Nem állnak meg, míg mind egy szálig el nem pusztulnak, vagy nem koncolnak fel mindenkit bosszúból Gaetir erődjében a kudarcuk miatt.
– Itt vonultak vissza – intett Siwakor egy földbe taposott bokor felé.
A gadwyr tollbóbitája ernyedten rebbent meg, mikor az útjukat egy ösvényre dőlt vastag fenyőfa állta el, minek törzsén baltacsapások sebhelyei sárgállottak.
– Hát ide is elért – mondta szomorúan, és lehajolt. – Azon fa, mi ennek a magját hordta, most oszlopként él tovább a császár palotájában. – Felvett egy tobozt az alkonyi napfény által vérszínre festett, elszáradt levelekből álló szőnyegből, és a manifesztátor elé emelte. A termés oldala csupasz volt, mint egy meggyalázott szűz leány. Az ő őseik is ezen fák ágai között éltek. – Ennyire eltorzította őket a gonosz – mondta, és gyengéden tette le a tobozt a földre.
A fenyőfák sora fatuskóknak adta át helyét, miknek teteje narancssárgán világított a lenyugvó nap fényében. Mikor lassan elindultak közöttük, előrehaladva egyre több széttaposott toboz ropogott a lábuk alatt. A kopár pusztaságot át- és átszelték a sárkányfattyak által elhúzott fatörzsek nyomvonalai. Ahogy egyre beljebb értek a gyászos vidéken, Berengier meglátta a távolban emelkedő Sárkányagyar szirtet.
A gadwyr fátyolos szemekkel nézett végig a letarolt erdőn. Képzelete azon időket járhatta, mikor őseinek fából épült tornyos, fallal körülvett városai uralták a tájat, évezredeken át dacolva az északi királyságok hadseregeivel, hogy aztán estek el először Eron Vadak Urának hadai előtt.
Ahogy beljebb haladtak a gadwyr és a mágus, először tüskés bokrokon haladtak át, miknek csoportjai szellemfehér kérgű nyírfák apró ligeteivel váltakoztak, fokozatosan egy kisebb erdővé álltak össze. Siwakor megállt és felfüttyentett, erre két másik gadwyr lépett elő a fák közül. Niwos és Quar, mindkettejük arcán lombzöld pikkelyek ragyogtak a hold fényében, lépteik ritmusának összhangja arról árulkodott, hogy testvérek vagy akként tisztelik egymást. Sötétzöld, kagylóhéjalakú favért takarta bal vállukat, jobbjukba egy-egy rövid hajlított pengéjű fakardot vittek.
– Egyet se láttunk – mondta Quar. – Messze vagyunk a táboruktól.
– Vagy talán olyan kevesen maradtak az ostrom után, hogy senkit sem küldenek ki – tette hozzá Niwos. – Kevesebbet kell majd megölnünk, míg eljutunk a vezérükhöz.
Siwakor halkan felkrákogott, mire két ifjabb gadwyr felnézett. A fejükön meredező tollak megremegtek.
– A helyett, hogy a drecyrek fejében kutakodtok, inkább gyűjtsetek tűzifát! Ha az nem hűti le a harcra vágyó agyatokat, akkor mehettek a drecyrek táborába! – Széles ívben a nyírfák felé intett, és felmorrant. – De előtte jöjjetek vissza, nem akarok megfagyni.
Az ifjak meghajoltak, és befordultak az erdő egyre sötétedő árnyai közé. Siwakor utánuk pillantott, tollkoronája megremegett mikor Berengierhez fordult.
– Vérvágy – mondta nyersen. – Sajnálom, még nem kopott le a tojáshéj a hátsójukról.
– Ne kérj bocsánatot helyettük! – legyintett, miközben levette köpenyét és lekuporodott az egyik nyírfa tövében. – Csak akkor hibáznak igazán, ha nem tanulnak belőle...
– Vagy, ha belehalnak – vágta rá a gadwyr, szavai élesek és hidegek, mint a frissen fent acélkard. – Értik ezt a munkát, hasznosak, mikor együtt mozognak. És, ha kiölik magukból a vér és a hús iránti vágyat, egy napon tökéletesek lesznek. Persze, ha megélik azt a napot, és nem ez a mai lesz az utolsó.
– Owas hol van? – kérdezte, új mederbe terelve a társalgást.
– Elment ennivalót keríteni. Nem bírt rád várni – mondta, aztán leguggolt a fenyő árnyékába, és hosszú fejét előrebillentette. Borostyánsárga, telt bogarú szemei tompán meredtek a semmibe. Az iszákjából egy fából faragott edényt vett elő, és egy zöld üvegből mézsárga folyadékkal töltötte színültig.
– Ismered a drecyreket? – kérdezte, belemártva az ecsetet az edénybe, és rákente a kardja pengéjére.
Berengier a fa törzsének döntötte a hátát, és bólintott.
Ha valóban a táborukban nyalogatják a sebeiket, akkor néhány drycet állítottak őrszemnek a szurdokok oldalába. Elég kicsik és gyorsak ahhoz, hogy szóljanak a legközelebbi őrjáratnak.
– A szurdokok az egyetlen biztos utat jelentik itt. Találkozunk velük. Gyorsnak kell lennünk – mondta a gadwyr, és megkente a penge másik oldalát. – Előbb kell lecsapnunk rájuk, minthogy ők valami aljasságot kövessenek el. A tábor lesz a nagyobb gond.
– Bejutni könnyű – mondta Berengier. – Eljutni a drecyrhez lesz a gond. De őt majd csak bízzátok rám! Akkor kell elkapni a vadat, míg a barlangjában gubbaszt és a sebeit nyalogatja.
– Vadászni akarsz – mondta Siwakor, és pár ecsetvonással ráhúzott pár réteget a fegyver pengéjére, és rátért a másik oldalára. – A Felhőtorony egy manifesztátora csupán a vad nyomában jött volna fel ide északra?
– Ha ez a vad egyesíti a hordáikat, akkor igen.
– Kiért? – kérdezte a gadwyr, Berengier legszívesebben visszaszívta volna a szavait. – Miért kell neked az a drecyr? Felelős lett volna a családoddal történt dolgokért, barátom?
– A Bélen birtokot feldúló sárkányfattyak vezérének feje olajba mártva egy karón pihent, miután őt és a harcosait levadászták. – Végigsimított a szakállán, és a gadwyre nézett, aki befejezte a fegyverének átkenését, és a társa mellé rakta.
– A szemed válaszol Berengier – suttogta. – Csak annak van a szemében ilyen parázs, aki vagy a halálos ellenségére, vagy egy régi barátjára vár.
A fák közül előlépett a két ifjú gadwyr, hónuk alatt rőzse. Pár lépésnyire Owas követte őket, a bal vállán szürkéskék bundájú hegyvidéki szarvast hozva. Az öve bal oldalán lógó bőrtokból egy dárdavető ívelt markolata meredt az ég felé, míg a nagydarab gadwyr hátára szíjazott fategezbe hosszú nyelű fadárdákat tűzött. Berengier kósza pillantást vetett rájuk, felkapott egy mohlepte kéregdarabot és megforgatta.
– Rám egy régi barát vár – mondta, és tiszteletteljesen az elszáradt levelek közé tette a zöldellő darabkát. – És talán ő az ellenségünk is.
A gadwyre nézett. Berengier egész birtokát odaadta volna azért, hogy olvashasson az arcából.
– Olyan talány ez, aminek a válaszát talán jobb lesz máskorra hagyni. – A többiekre nézett. Quar és Niwas közösen ásták ki a tűzrakógödröt, és gúlát emeltek bele a rőzséből. Owas tőlük balra hozzálátott a szarvas megnyúzásához. – Azonban hosszú még az éjszaka. Jobb lesz teli gyomorral nekivágni.
Feltápászkodtak, és odaléptek a tűzrakó helyhez, ahol Siwakor az iszákjából elővett két simára csiszolt kavicsot és egymásnak ütögette. A gadwyrek megbűvölten nézték, ahogy a kövekből az ágak közé pattanó szikrából vadul lobogó tűzvirág sarjad. Pár pillanatig ott maradtak, és várták, hogy meglássák a sárkányt az éledő lángok között, miknek mézszínű derengése nem engedte tovább kúszni a fák között megtelepedő, kékesszürke árnyakat.
Most...
A fáklyák áradó mézszín fényétől ragyogó levegőben terjengő sült hús illata az utolsó gadwyrekkel töltött estéjét idézték, miközben a tetőtől talpig páncélt viselő, vértől vöröslő alakok átvonszolták a vezéri sátor szívébe vezető széles nemez folyosón. Egy kisebb termen hurcoltak át, minek közepén egy nagydarab sárkányfatty egy jókora, nyársra húzott vadkant forgatott a tűz felett. Széles fejét, mit hegek pókhálója borított, kíváncsian fordította utánuk. Berengier a szeme sarkából még látta, mikor az izmos dryachor elvicsorodik, kivillantva hegyes, meglepően fehér fogait.
Aztán kisiklott a látóterének széléből, mikor a bal karját lefogó páncélos félrehúzta a kijáratot fedő súlyos leplet, és egy hosszabb folyosón át bevonszolta a vezéri sátor barbár pompájába. Az alak mentén, a fáklyák fénykörében fegyverállványok sorakoztak. Ahogy végigvezették előttük Berengier fogazott pengéjű sárkányfatty handzsárokat, gadwyr ikerkardokat és szablyákat, az északi Tyndirk királyság alabárdjait és harci kalapácsait látta, de a falra kötözve egy khonieli számszeríjat és egy gyöngyházszín, farkasfejformájú markolatú kardot is észrevett.
– Mit hoztatok nekem? – hallatszott egy hang, mire Berengier a forrása felé fordult. A drecyr egy durván faragott kőtrónuson ült. Finom metszésű kígyóképén késpenge vigyor húzódott, keskeny vágású szemeiben ravaszság fénye lobogott. Nem volt olyan nagy, és az izmait sem feszítette bestiális erő, mint a seregének gerincét adó dryachort. – Ó, embert fogtatok, ennyire északon, a hegyeink között.
Lecsusszant a trónjáról, közelebb lépett Berengierhez, és hosszú, fekete karmát az állcsúcsához illesztve méregetni kezdte.
– Túl rágósnak tűnik. Talán, ha vérbort főznének belőle. Dehogy, ez úgy méreget, mintha meg akarna ölni. – Berengier le se vette a tekintetét a drecyről. Keskeny orrlyuka bal oldalán nem fehérlett karcolás. Feje túl lapos volt, a szája pedig felfelé görbült. – Nem is kívánom a vérbort, nem illik a disznóhoz.
Visszaindult volna a trónjához, de megállt, mikor a Berengier oldalán álló páncélos felemelte a markát; a benne pihenő tőr pengéjén megcsillant a tűz fénye. A drecyr odalépett a harcoshoz, és kikapta a kezéből a fegyvert, minek tokja üresen lógott a manifesztátor övén. Mohón végigfuttatta a tekintetét a markolaton, minek fájába egymás köré tekeredő kígyókat faragtak.
– Hol bukkantatok rá? – kérdezte, és megforgatta a kezében a fegyvert.
Berengier, aki csupán láncinget, szarvasbőrnadrágot és a farkasprémmel bélelt köpenyt hordott, úgy nézhetett ki, mint az Imperium egy egyszerű katonája. Az eshetőség, hogy a drecyr felismeri, elmúlt.
– A déli szurdokban csaptak le ránk, ez és négy – undorodva köpött ki –, és négy lápi féreg.
A drecyr torkát éhes morgás hagyta el, bal keze ökölbe szorult.
– Élnek? – kérdezte halkan, és hegyes nyelvével megnyalta a száját.
– Nem adták könnyen magukat – mondta a bal oldali harcos, és a drecyr elé dobta a bal kezében tartott zsákot. A drecyr kibontotta, egy kicsorbult dobócsillagot és a rászáradt vértől fekete atlatot emelt ki belőle.
– Fegyverek, amiket az én húsomnak szántak – duruzsolta, és megforgatta a kezében Owas atlatját. Az egyik harcos felmorrant, a drecyr összevont szemöldökkel nézett rá. – Neked mi bajod van? A jutalom kellene, amit a fegyverekért kapsz, igaz? Ma este többet kaptok a sörből és a húsból. Quarash parancsa, adjátok át nekik. Most pedig kotródjatok!
A páncélosok vonakodva bár, de kisétáltak a bejáraton. Quarash felkuncogott, és miután körbepillantott a fegyvereken, Berengierre nézett.
– A vereshúsúak és a lápi férgek. Összeálltatok, hogy a vas isteneinek kegyeire bírjatok, igaz? – kérdezte Berengiert, és a szeme elé emelte a tőrét. – Engem szeretnek, hisz láthatod – Körbemutatott a sátorban lévő fegyvereken. –, a tűzben született, érctestű istenek gyűlölik a férgeket. Ahogy azokat is, akik megtébolyodtak, és a férgekhez dörgölőznek. Túl késő már, hogy elárultad őket. Attól még bűzlesz tőlük – Quarash belemarkolt Berengier hajába, és felrántotta a fejét. – A vas istenei azokat szeretik, akik eltapossák a férgeket és a barátaikat mind egy szálig.
Tőrének hegye a torkához nyomódott, pont a nyaki ütőere felett. Berengier akkor sem vette le a tekintetét, mikor Quarash vigyora tovább húzódott, megmutatva éles, a hús marcangolására teremtett fogakat. A mágus kezei ökölbe szorultak, szíve szerint a drecyr arcába sújtott volna, megtorolva azt, hogy árulónak nevezte.
– Kár, hogy a lápi férgeket lemészárolták. Így téged kell majd visszaküldenem, te leszel az, aki majd látja, ahogy a városaikban haldoklanak a mocskok. És te mondod meg nekik, mit tettem. – Orrlyukai kitágultak és összeszűköltek, ahogy levette a tőrt Berengier nyakáról. – Ezt érdemled, nem pedig azt, hogy a vas öljön meg téged, és a tűzben lakozó vezessen fel az Örök Lánghoz. Hisz a közelembe se jutottál.
Undorodva rúgta félre a gadwyrek fegyvereit, és megindult a trónja felé.
– Őrök! – rikkantotta, azzal hátat fordított Berengiernek.
„Nem ért még véget, sárkányfatty” – gondolta Berengier, lehunyta a szemét, és felemelte bal kezét. A sötétségből színes foltok jelentek meg, és olvadtak össze egy tőr képébe. Mélyeket lélegzett, hagyta, hogy a tudata elhagyja a testét, és eggyé váljon, az éter hullámaival megérezte a markában alakot öltő fegyver súlyát.
– Te egy... – Berengier Quaras felé ugrott, torka felé döfött. Az ültében maga elé emelte Berengier tőrét, és félrecsapta Berengier fegyverét, aztán következő pillanatban felpattant a trónjáról és előrerúgott. Berengier ajkába harapott, mikor a drecyr csizmájának talpa a hasába mélyedt, és hátralökte.
– A felhők közül küldtek valamit, hogy próbára tegyen! Egy mágust küldtek ellenem! – sziszegte, és ellenfelének arca felé vágott. Berengier félrehajolt, és tovább hátrált. Quarash harciasan felhorkant, és Berengier válla felé szúrt, hegye átvágta a láncing szemeit, véres sebet karmolt a bőrébe
– Az első vér... – mondta megbűvölten Quarash.
Pendülés hallatszott Berengier bal markában az étertőr ezüstfelhővé oszlott szét. Quarash felkacagott, és az ellenfele felé pördült. De ő ekkorra már a tőle jobbra felállított fegyverállványhoz lépett, és kihúzott belőle egy medvefejet formázó markolatú rövid kardot, és a sárkányfatty hasa felé vágott.
Az vigyorogva ugrott félre, és megnyalta a száját.
– Hallottam, hogy ti, a felhőkbeliek becstelenek vagytok, de hogy karddal jöttök tőr ellen? Hadd egyenlítsem ki az esélyeket! – Quarash jobb kezének hosszú ujjai behajlottak, a semmiből ezüstös köd gyűlt és tömörült egy éterkard pengéjévé.
„Tőled tanulta” – gondolta rosszkedvűen. – „Visszatértél a népedhez, és minden tudást, amit tőlem kaptál, átadtad neki, és még másoknak is?”
Quarash kardja széles ívben Berengier felé suhintott, aki elhajolt a vágás elől, de így is érezte, ahogy a penge által kavart megmozgatott levegő végigsimított a haján. Berengier hátralépett, és a drecyr térdének irányába döfött, de az fentről hárította, és visszavágott, aztán elhajolt előle.
– Kacagva mesélem majd, hogyan buktál el – suttogta a drecyr, miközben megpörgette a fegyverét. Leszegett fejjel rohamozott a manifesztátor felé. Szemében fellángolt a vérszomj sárga lángja, mikor Berengier bordái felé vágott. Berengier kardjának pengéje felsírt, mikor hárította. Quarash hátralépett és felnevetett, és ellenfelének combja felé csapott, de Berengier jobbra táncolt, és a sárkányfatty szíve irányába döfött.
Quarash hátradobta magát a támadás útjából, Berengier nem követhette, mivel a bejáratot takaró függöny félrelibbent, és öt dryachor rontott be. A tagbaszakadt bestiák háromszög alakú fejüket előre szegve rohamozták meg az uruk életét fenyegető férfit. A testüket fedő páncéldarabok összezörrentek, vörös pikkelyek borította karjukon hatalmas izmok feszültek.
– Kincset kaptok a fejéért! – kiáltotta Quarash a dryachoroknak, és a trónja mögé ugrott. Berengier emlékezetébe idézte az étertőrök képét, megformázta az éter szemcséiből. Mindkettőt Quarash után küldte, de a drecyr már nem állt ott. Az ezüstös anyagból kovácsolt fegyverek a sátor falába fúródtak.
Berengier kifújta a levegőt, úgy érezte, hogy perzseli az orrát. Aztán lassan szembefordult a háta mögött álló dryachorokkal. Az öt sárkányfatty félkör alakban állt fel, biztos távolságot tartva tőle. Aztán, mielőtt a manifesztátor bármit is tehetett volna, egyszerre vetették rá magukat. Egy fekete páncélos dryachor ugrott elé, és vágott fogazott handzsárjával a mágus nyaka felé. Berengier hárította a csapást. A szeme sarkában egy árnyék jelent meg, egy dryachor sújtott Berengier tarkója felé. A mágus félrehajolt a suhanó fémgolyó elől, megpördült és a sárkányfatty hasába döfte a kardját. A lelke szomjazott azért, hogy meríthessen az éter hullámaiból csillapítva izmainak fájdalmát, feltöltve erővel az üres vázává váló lelkét. Nem hunyhatta be a szemét, hárította a dryachorok csapásait balra-jobbra forgolódva, ritkán ellentámadásba menve át.
Berengier homlokán verejték gyöngyözött, ahogy egyre inkább hátrált, próbálva űrt hagyni maga és a vérére éhes dryachorok között. Quarash trónja egyre távolabb volt tőle, a sátor elfüggönyözött bejárata túl közel. A jobb szélső előrelendült, és Berengier nyaka felé vágott. Ő elhajolt és hasba döfte ellenfelét. Egy tagbaszakadt sárkányfatty lépte át halott társát, magasra emelte a buzogányt. Berengier felé döfött a kardjával, de a másik páncélos kirúgta a kezéből, a harmadik mellkason rúgta, hátralökte a manifesztátort, át a bejárat függönyén, ki a sátorból kivezető folyosóra.
A függöny félrelibbent, mikor a három dryachor harcos kilépett a folyosóra, és elindult felé. Berengier lassan feltápászkodott, és tovább hátrált, az ellenfelei egymás oldalát fedezve közeledtek. Nagy darab teremtmények voltak, széles mellkassal, embercombnyi karmokkal és busa fejjel. Azt a taktikát alkalmazták, amire őket, mint a sárkányfattyak seregeinek derékhadát kiképezték. A kezükben tartott toronypajzsok szélét egymáshoz illesztve meneteltek, falat alkotva az ellenfél rohamának megtörésére. És mikor a védelmüket ostromló harcosok kifáradnak, akkor megbontják sorukat, és rájuk vetik magukat.
„De lennék most Bélen falai mögött, a nagyterem hűvösében, bort kortyolva” – gondolta a földön heverve. – „Vissza kell térned, állj fel! Gyerünk!”
Berengier felállt, miközben átlépett a folyosó mennyezetét tartó gerendák között. A sárkányfattyak ugrásra készen, óvatosan lépdeltek fel. A vezérük felmordult, és le sem vette a tekintetét Berengierről. A varázsló le akarta hunyni a szemét, újabb tőröket akart idézni az éterből. A mellkasában lakozó fájdalom homályos felleget vont belső szeme felé. Egy étertőrt, vagy egy kardot megidézni egyenesen öngyilkosság lett volna.
A sárkányfattyak háromlépésnyire voltak a durván faragott gerendákból épített boltívből, mikor a mágusnak eszébe jutott, hogy van még egy trükk a tarsolyában, igaz, annak az alján. A Felhőtorony növendékei a mágia e módját az elsők között tanulták meg, a manifesztátorok és az elemmágusok pedig kívülről tudták. Berengier megállt, és elképzelte a tudatát jelentő jégkék fényben égő gömböt, és a felszínéből kisarjadó vastag, kék fényindát, ami lassan átnyúlt a levegőn a boltív teteje felé. Megállt, és maga elé révedt. A dryachorok egyszerre ordítottak fel diadalmasan, és indultak rohamra Berengier felé.
„Most!” – gondolta, meghúzva tudatának csápját.
A mennyezetet tartó gerenda hangos roppanással tört ketté, és zuhant a sárkányfattyak nyakába, a földhöz szegezve őket. Berengier két ágra osztotta a csápot, ami már veszíteni kezdett fényéből, és a két oldalgerendára tekeredtek. Berengier gondolataival megrántotta, kettőbe törte, és a dryachorok nyakába dobta azokat. Berengier szemügyre vette a dryachorokat, és mikor látta, hogy nem lélegeznek, a folyosó bőrfalába tépett repedés felé fordult. A távolból vaskos léptek zaja jött, ami elmosta Berengier terveinek foszlányait is, hogy Quarash után eredjen.
Akkor...
Mikor beléptek a szurdokba, Berengier még mindig érezte a fűszeres szarvashús ízét a szájában. Elől Owas haladt, bal keze a tegezből kimeredő lándzsákon nyugodott. Középen a varázsló, mellette Siwakor helyezkedett el. A sort Quar és Niwas zárta, kezüket folyamatosan kardjuk markolatán tartották. Az alkonyat vörös derengése már rég eltűnt a hegyek mögött. A Berengierék felé tornyosuló gránitfalak harmatot izzadtak az éjszaka hűvösében. Az ösvény balra kanyarodott, és fokozatosan összement, hogy a kis csapat csak oldalazva tudott benne haladni. Aztán a völgykatlan egy vékony repedéssé szűkült, és nem tudtak tovább menni. Owas egy szó nélkül felkúszott a jobb oldalukon magasodó szurdokfalon, karmaival megkapaszkodva annak repedéseiben és kitüremkedéseiben. Quar és Niwas követték, Berengier hallotta, ahogy halkan csipognak.
„Kacagnak” – gondolta. Az azonban nem érdekelte, hogy rajta nevetnek vagy élvezik a mászást.
Siwakor a sziklafalra emelte a tekintetét, és a manifesztátor felé pillantott.
– Vigyelek a hátamon?
– Láttam, hol kell felmászni – rázta meg a fejét. – Ne fáradj a cipelésemmel!
Siwakor halkan felcsipogott, és megvakarta állát. Az arcán a vigyor szélesedni látszott, a szemében idegen fény csillant.
– Százhúsz nyarat hagytam a hátam mögött, de úgy mondják, erős vagyok, mint egy grovar – mondta Siwakor, miközben a falhoz lépett, és megragadta az egyik fejével egy vonalban lévő sziklagumót.
– Megjegyeztem, hova kell nyúlni – sóhajtotta, és halványan elmosolyodott. – Tényleg, nem fogok leesni.
– Nos, akkor, ha gondolod, kövess! – Azzal Siwakor a jobb kezének ujjait egy vastag repedésbe dugta, majd balra nyúlt, hogy megkapaszkodjon egy éles kiszögellésben. – Azonban jól vigyázz! Lehet, nem annyira magas ez a fal, de ha leesel, az sajogni fog.
Berengier bólintott és követte. A falon végigfolyó ezüstfény kirajzolta a repedéseket. Megkönnyítette a dolgát, ahogy felkúszó gadwyr mozdulatainak követését is. Kitapintotta a repedésekben felgyűlt talajból kinőtt csenevész facsemetéket, a szikla kitüremkedéseit, amikben megkapaszkodhatott. Nem nézett le az alatta gyűlő tintasötétségébe, és nem is gondolt arra, hogy felette lóg. A hold lassan a felhők mögé bújt, mikor Berengier megragadta az utolsó sziklagumót, és felhúzta magát a szoros tetejére. A gadwyrek már ott álltak, és észak felé pillantottak. A szakadékok labirintusán túl, mint egy történelem előtti bestia földből kimeredő, megkövült agyara, úgy magasodott a Sárkányagyar. Odáig egy széles medence kanyargott végig, amiből keskeny mellékutak vékony hajszálvonalai váltak le.
– Egykor itt minden a miénk volt – mondta a gadwyr. – Régen a miénk volt, mint az egész hegység, míg nem jött el Eron. – A fejével északkelet felé biccentett. – Arra van Arcagrad. Eron tornya volt, mára már rom, de néhány északitól hallottam, hogy még mindig élnek az ő szörnyei. – Aztán hátrabökött a hüvelykujjával. – Roldir romjait már láthattad.
Berengier emlékezett. Egy erdős völgyön átkelve egy város romjai mellett látta három napja. Közepén egy beszakadt kupola, benne tölgyfák apró ligete zöldell, körülötte néhány kőépület földből kimeredő csonkja.
– A Sárkányagyar volt a legnagyobb bányánk. Évezredekkel ezelőtt az itt kibányászott érceket eladtuk az északiaknak. Pár éve kiűztük innen a drecyreket, de aztán többedmagukkal visszatértek, és azóta is ott táboroznak.
– Ma éjszaka ez meg fog változni – ígérte Berengier, de a gadwyr szavai elbizonytalanították.
– Fényes ígéret. Fényes jövő – mondta a gadwyr keserűen, és mutatóujjával Berengier bal szeme felé bökött. – Annyira fényes, hogy elvakít téged.
Berengier bólintott, és a Sárkányagyar és a kőszirt mögött emelkedő hegyek felé fordult. Szinte látta maga előtt a köztük megbújó erődök tornyait, mikből gadwyrek őrszemei fürkészték az északi irányt. Azóta a sárkányfattyak birtokolják, szörnyű sarcot szedve a kíséret nélkül erre merészkedőktől. Az Impérium sok katonájának vére öntözte a hegyek szikláit, akiknek az volt a feladata, hogy megtisztítsák a világ ezen részét Eron teremtményeitől. Ha győzelmet is arattak, az meddő maradt.
„Az egyetlen drecyr, aki változtat ezen, itt rejtőzik vadonban” – gondolta Berengier, és a szeme sarkából az idős gadwyre sandított, aki a távolságot fürkészte. Roschlag, remélem a csontjaid még mindig ott vannak.
– Közel vannak? – kérdezte Berengier. A gadwyr a fal felé biccentett a fejével. Egy árnyék tűnt el az egyik szikla mögött.
Owas egy dárdát helyezett a fegyverébe, és előrelépett.
– Drycek – suttogta Siwakor, és behajlította a lábait.
Tőlük jobbra, az egyik szirt mögül apró árny ugrott elő a holdfénybe, csontos bal karjával egy nyilat helyezett a kezében tartott íj idegére.
Berengier már maga elé akarta idézni az éterpajzsot, de Owas mellé szökkent, és villámgyorsan hátrafeszítetve az atlatot tartó bal karját útra indította a lándzsát. Útja végén belefúródott a dryc szemgolyójába, és a gyantával megkeményített, élesre faragott fa hegye vértől mocskosan bukkant elő a sárkányfatty fejének hátsó részén. Vérfagyasztó csatakiáltás harsant, és drycek tucatjai bújtak elő a szurdok mind a két oldalán. Vékony vállukon szögletes sigulok sötétlettek.
Az elöl rohanó sárkányfattyak lemásztak, kesztyűik ujjára erősített vasból kovácsolt mászókarmokkal megkapaszkodva a sziklába. Siwakor egy laza csuklómozdulattal az egyik dryc nyakába dobta a kezében tartott dobócsillagot, a csenevész sárkányfatty legurult a szikláról. Másik három társa is nehéz levélként zuhant le, a nyakukban egy-egy dobócsillaggal, a harmadik hátát egy dárda járta át. Egy másik dryc Berengiernek ugrott, a mágus egy rúgással a földre lökte a drycet. A varázsló tőrének egy döfésével elhallgattatta, mielőtt feltápászkodott volna. Egy újabb dryc rontott neki, de a földre zuhant Owas találata révén.
A szurdok tetején álló íjászok nyílzáporral árasztották el a lentieket. Berengier a sziklafalnak vetette hátát, Siwakor a fal egy mélyedésében lapult meg, míg Niwas és Quar egyszerre vetették a földre magukat. Az utolsó nyílvessző is átsuhant a levegőn, a lenti drycek felvonyítottak és a kardjukat a fejük felett pörgetve megindultak feléjük. Az elöl haladók között az egyiküket felnyársalta és a földhöz szegezte Owas dárdája. A társai elszaladtak mellette.
Ennyi volt a feladatuk, egy hatalmas, szervezett rohamban nekirontani az ellenség harcrendjének, vagy mérgezett nyílvesszőkel megritkítani őket, míg nagyobb rokonaik rohamra nem indulnak. Elsőként vetették be őket a csatában, és ők hagyták el utoljára a harcteret, hogy elhallgattassák a haldoklókat, aztán kifosszák őket. A khonieli nyelvben ezzel nyerték el a „gazember" vagy a goblin nevet.
Az elől haladó dryc felvisított, és Berengier felé ugrott. Elvakította a vérszomj, de Berengier félreugrott, tőrét a dryc a vállvért és sisak közötti hézagba szúrta, áthasítva az alatta húzódó eret, amiből skarlát robbanásként tört ki a vér.
Siwakor két dryc közé pördült, majd miután lefejezte a tőle balra rohanó sárkányfattyat, a megmaradt elé ugrott. Hangos döndülés hallatszott, mikor a gadwyr fegyverének nyelével mellvértjére csapott. Quar és Niwas tőle jobbra egyszerre vetették magukat a drycek közé, egymásnak hátát vetve, egymással összhangban hárították és viszonozták kardjaik vágásait, aztán folyatták vérüket a hideg sziklára.
Berengier egy újabb rárontó drycet küldött a sárkányfattyak másvilágára egy annak szemüregébe döfött tőrrel, mikor meglátta, hogy a fent várakozó sárkányfattyak újra tüzelésre készülnek. Berengier behúzódott egy sziklakiszögelés árnyékába, és koncentrált. Elméje pedig önálló életet élve kavart örvényt, hogy az éter apró szemcséiből erős, egymásba kapcsolódó kötelékeket formázzon. Egy szürkéskéken derengő, éles peremű pajzs formálódott a semmiből. Berengier akaratával a szurdok közepére taszította. Az egyik dryc vezér torz, durva nyelvén parancsokat ordítva bökött mutatóujjával a levegőben lebegő éterpajzs felé. Az íjászok egyszerre fordultak oda, és lőtték ki a nyilaikat különös, számukra talán démoni jelenésre. Rezegve álltak bele a semmiből kovácsolt fémbe, Berengier és csapata továbbra is a szurdok közepén megvetve lábukat, hátukat egymásnak vetve hárították a körülöttük cirkáló drycek vágásait és döféseit.
A manifesztátor gondolatainak erejével a legszélső sárkányfatty felé dobta a pajzsot, annak éles pereme lemetszette a sárkányfatty fejét. Nem állt meg, derékból kettévágta a következőt, és az az utána lévőt is, véres rendet vágva a félkörben felsorakozott íjászokon, aztán szürkéskék ködfolttá esett szét és olvadt a semmibe.
Siwakor levágta az utolsó drycet. Berengier könyökével megtörölte izzadt homlokát mikor csönd borult a szurdokra, és körbepillantott a sárkányfattyak holttestein.
„Ezek ma nem fognak hullát fosztogatni” – gondolta Berengier. Hideget érzett a bensőjében mikor a tekintete megakadt a szurdok árnyékában heverő sötét alakon. – Őt nem fogják már meggyalázni.
Owas szétvetett végtagokkal feküdt két halott dryc között. A gadwyr nyakából egy tőr csontnyele meredt az ég felé. Bal kezének ujjai még mindig az atlatja köré fonódtak, ami a mellette heverő dryc vérétől és agyvelejétől sötétlett. Az ereiben szétáradt a sárkányfatty tőrre kent méreg, de még volt ereje szétverni fegyverével a dryc fejét azután, hogy egy rúgással kibelezte azt a sárkányfattyat, aki a tőrt a nyakába döfte.
A három gadwyr felszegett fejjel lépett oda halott társukhoz, szálfaegyenesen és némán állták körbe.
– Sajnálom! – mondta Berengier.
A gadwyrek nem válaszoltak, csöndesen figyelték a társukat.
– Nem vetünk gátat a fájdalomnak, mi gadwyrek – szólalt meg hirtelen Siwakor. – Hagyjuk, hogy átáradjon rajtunk, hogy elhagyja lelkünket, és termékeny iszappal gazdagítsa lelkünk talaját. Owas hallotta a fa hangját, és így tudta, hogyan adjon neki új életet.
Elhallgatott, és tovább folytatta a csendes emlékezést, a szavai azonban nyomot hagytak Berengier lelkében. Emlékei visszakanyarodtak a Felhőtorony egy félreeső, ódon termébe. A fali tartókban lévő fáklyák lángja sárga fénnyel festette be a boltíves mennyezetet és az azt tartó oszlopokat. A kör alakú ólomablakon átáradó kék fénypászmák megvilágították a berekrózsával töltött füstölőkből áradó füst örvényeit és folyamait. Berengier, hogy leküzdje a bódultság szellemkígyóit, a terem közepén guggoló alakra figyelt. Annak összpontosításától megfeszülő széles kígyóképére, foszforeszkáló apró pikkelyeire, és a hosszú ujjai között megülő szürke ködfoltra, ami lassan egy apró kristálykockává tömörült. Roschlag felnézett és elvigyorodott. Berengier arca is megrándult, tudta, hogy milyen nehéz ez még a képzés kezdetén. A szíve büszkén megdobbant. Aztán egy gondolat beúszott a tudatába: egy ilyen végzett a szüleivel, a bátyjával. A bátyjával, akinek Bélent kellett volna örökölnie, míg Berengiernek a Felhőtoronyban elmerülve a tanulmányaiban. Az ifjú drecyr azonban ártatlanul nézett vissza rá. Nem tudhatott Bélenről, és arról sem, mi történt ott.
Berengier látta, hogy egy élő fegyverré formálta kiképzése a gadwyrt, akinek bár ölnie kellett a népe védelméért, de nem kellett élveznie. Hasonlóan, mint a Felhőtorony egy ifjú, törzsét vesztett drecyrt is.
A manifesztátor tekintete a halott drycekre tévedt. Az egyik fejéről lecsúszott a csúf, csőrszerű sisakja felfedve a gadwyrekére emlékeztető pofáját. A mágus felvonta a szemöldökét.
– Legyen vége a gyásznak, jöjjön az emlékezés! – szólalt meg Siwakor és tisztelettel magához vette a vérrel beszennyezett atlatot.
– Állj, azt ne!
A gadwyr felszegett fejjel fordult Berengier felé.
– Mit akarsz? – kérdezte Siwakor. – Bármennyire is vérontásra szánta, de ezt a fegyvert Owas faragta. Ez az ő remekműve. Az Örökerdő egyik odvába kell elhelyezni.
– Tervem van, hogy jussunk be – mondta Berengier. – Szükség lesz erre hozzá.
Első mondatai után Siwakor szeme résnyire zsugorodott, és halkan felszisszent, kimutatva, kivillantva állkapcsában ülő tűhegyes fogakat. Quar és Niwas leszegett fejjel hallgatták Berengiert. Undorodtak a tervtől, hogy is fogadhatták volna, csak úgy juthattak a halálos ellenségük közelébe, ha bemocskolják magukat a mételyével.
– Veszélyes – mondta ki a gadwyr. A bal kezét ráfogta az atlatra, és halkan felmorrant. Berengier állta Siwakor tekintetét. – Owas művét nem fogjuk erre használni.
– A sárkányfattyak akkor rendezik a soraikat, és feldúlják északot. Szégyent érzek, hogy önmagatok bemocskolására kérlek benneteket, de ez az egyetlen út.
Siwakor előrelépett, ujjai markába martak, sárga szemeiben meghatározhatatlan tűz fénylett. Berengier továbbra is szétvetett lábakkal állt.
– A városaitok lángokban állnak majd, minden örökségetek elporlad a tűzben, köztük Owasé is. Mit tennél azért, hogy ezek a lángok kialudjanak?
– Te jöttél ide a Felhőtoronyból, hogy megakadályozd ezt – hosszú mutatóujjával Berengier mellkasa felé bökött. – Helyette fenyegetsz, és meggyalázod Owas emlékét.
– Mit tenne ő azért, hogy kialudjanak? – kérdezte a manifesztátor tovább folytatva a játékot. – Ismerted őt igaz? Ismerted őt annyira, hogy tudd, mit tenne ő?
Siwakor a szeme elé emelte az atlatot és tiszteletteljesen megforgatta. A két társa érdeklődve, de feszülten figyelte a társalgást.
– Én tanítottam, hogy az élete árán is védje meg az örökségünket. – Miközben végigpillantott a sárkányfatyak holtestein, pofáján megrándult a bőr, tág orrlyukai megremegtek a szagtól. – Undorodna az egésztől, erősködne, de... – Átnyújtotta Berengiernek a fegyvert. – Szerette annyira a népét, hogy megtegye ezt.
Berengier tisztelettel vette állt a fegyvert, ami még meleg volt Owas testének hőjétől.
– Visszakapod, ígérem!
Az idős gadwyr torka feldagadt és elnyújtottan felszisszent. A gadwyrek kacaja, ismerte fel Berengier.
– Szerinted bármelyikünk is túléli? – kérdezte az idős gadwyr, majd az – Ne hozd szóba ezt a tervet, míg Owasnak megadjuk a végtisztességet!
Fáradt mozdulatokkal és résnyire nyílt szemekkel ténykedtek, azért hogy átkeljen a kapun. Niwas bánatosan felszisszent, és Berengier aki távolról figyelte őket, érezte, hogy szájába keserű íz gyűlik. Azon kapta magát, hogy gondolataiban újra a rajtaütésben volt. Az egymásba ölelkező kardok és leszakadó testrészek káoszán át próbálta megtalálni Owas halálának pillanatát. Az utolsó pillanatig tarthatta a helyét, mire a túlerő leterítette.
Siwakor meghajolt.
– Lásd az utad a Lápon át! – suttogta. – Találj új formát a csillagok között!
Egy percig némán álltak, aztán hozzáláttak a felkészüléshez. Siwakor lekuporodott egy elszáradt fa tövébe, és viasszal kente be fegyverének pengéjét. Quar és Niwas tőle jobbra telepedtek le, és ők is így tettek, közben lapos pillantásokat vetettek Berengier felé. A manifesztátor érezte, ahogy a bűntudat csápjai előkúsznak lelkének mély zugából és lassan körbefonják szívét. Csak pár perc kell, és a félelem sötét felhőjévé állnak össze, mely a valóság amúgy is borzalmas képeit szörnyű árnyalakokká torzítja. A mágus leült a szurdokfal tövébe, lehunyta szemét és mélyeket lélegzett. A sötét gondolatok, hogy talán nem fognak visszatérni, és fejeik a sárkányfattyak törzsének vezérének sátrát ékesíti majd – legyen az a drecyr, vagy annak utódja, ha sikerül a merénylet – övéről fognak lógni.
Berengier beszívta a hűs hegyi levegőt, és hallgatta a szél süvítését...
Most...
Egy sötét alak törte meg az éter szövevényét, körülötte napvörös szikrák örvénylettek a lény dühétől hajtva. Berengier rejtekéből egy réges rég elhagyatott sátor üres belsejéből figyelte, ahogy Quarash kinyújtja bal kezét, mire az erő körülötte lebegő folyamaiból vékony fénykacsok váltak le, és tapadtak hosszú ujjainak végére, erővel töltve el a drecyrt.
„Ideje továbbállni” – gondolta. Maga köré tekerte azt a szennyes bőrdarabot, amit még akkor szerzett, mikor megmenekült Quarash sátorpalotájából. Behajlította térdét, és fejét leszegve elindult a sátrak között futó apró mellékutcában, mely egy széles, sárkányfattyaktól hemzsegő sugárútba torkollott. A fémhez ütődő vas csattogása és a fújtatók sziszegése vegyült a menetelő sárkányfattyak acélcsizmáinak dübörgésével és torokhangú szitkokkal, amibe egy dryc nyers, rikácsoló ripakodása vegyült. Tőle jobbra, egy lapos tetejű, elöl nyitott sátorban egy tagbaszakadt dryachor egy vörösen izzó szablyát merített egy vödör vízbe. A háta mögött terpeszkedő kovácskemence belsejében lobogó lángot egy dryc élesztgette. Egy szomszédos sátor boltíves bejárata előtt tagbaszakadt sárkányfattyak lökdösődtek. A csődületen túl három dryc egy jókora határhegységi aurochot forgatott nyárson. A vörösre piruló hús testes illata egy pillanatra felkúszott a mágus orrlyukába, megkordítva a gyomrát, és beleveszett a mosdatlan testek, a cserzett bőr és a kovácskemencék füstjének gyomorforgató keverékébe.
Hirtelen az egyik meglökte a mellette állót. Az felhorkant, és visszaütött, az előtte álló páncélt viselő nagy darab sárkányfatty hátának taszítva ellenfelét. Az üvöltve fordult meg, és a nyakánál fogva a földre vitte ellenfelét. A következő pillanatban egy kanál repült át a levegőn és találta el a nagydarab dryachor sisakkal fedett kobakját, mire az megragadta kardjának markolatát, és már indult volna a fülsiketítően nyivákoló dryc felé, de két társa megragadta a vállát és együttes erővel visszahúzták.
Berengier villámgyorsan hagyta ott a csetepaté helyszínét. Elhaladt egy sátor mellett, miben egy hosszú faasztalnál ülő drecyr szögletes sigulokat vésett az előtte heverő ujjcsontba. Pikkelyes bőre nyálkát izzadt a fáklyák fényében. Hatalmas, aranysárga kígyószemeiben ördögi gonosz szikrázott. A mellette lévő padnál egy dryc lyukakat fúrt egy elkészült amulettbe, hogy a mellette ülő társa bőrszíjat dugjon át rajta, épp oly ügyesen, mint ahogy az ellenfelük torkát vágják el. Aztán egy mellett, ami előtt egy dryc kőszilánkokból nyílhegyeket faragott, egy másik társa nyálkásan csillogó állati inakat húzott elő egy cserzőfolyadékkal teli korsóból, és egy fakeretre feszítette azokat.
Senki sem foglalkozott a köztük végiglopakodó alakkal, talán egy átlagosnál magasabb drycnek néznék őt, ha nem foglalná le őket az újabb ostrom előkészítése. Berengier ismerte a sárkányfattyak életét. Quarash talán már a visszavonulásuk másnapján hírnököket küldött a közeli törzsek vezéreihez, hogy a zsákmányból való tetemes mennyiségért cserébe újabb harcosokat kérjen tőlük sorainak feltöltésére. Azonban az, amit a sátrak között végigfutó utca következő szakaszán látott, minden bizonyosságát széttörte.
Már azelőtt megérezte az édeskés halálbűzt, hogy megpillantotta volna az embernyi ércüstöket. Mögöttük drecyrek álltak és kavargatták a benne színültig álló, zöld olajat. Az üstből előtekergő, szürkészöld füstkígyók elől vörös kendővel védték orrukat. Berengier felismerte az etiringyökér olaját. Ezen növény halálfehér virágai mezőket alkottak a Pajzshegység lejtőin és mély szurdokaiban. A szépsége csalóka volt, a növény vastag gyökere méregtől duzzadt, amelyből egy csepp elégséges egy harcos megöléséhez Berengier tudta, hogy a drycek ezzel kenik be nyilaiknak hegyét, ahogy azt is, hogy ez a matéria amint ecsetre kerül és levegő érinti, elkezd dermedni.
Összevont szemöldökkel pillantott körbe, bal kezével erősen szorítva köpenyének csuklyáját. A hozzá legközelebbi hordók elég kicsik voltak, hogy egy dryc játszva felkapja és az íjkészítők sátrához vigye. Azonban ahogy hátrébb lépett, egyre nagyobb és nehezebb hordók gúlái tornyosultak a sátrak között, hogy akár csak egy egész falka a vállára kapja. Ahogy közelebb húzódott, észrevette az aljukra fúrt lyukat, rájött, hogy ezek arra készültek, hogy a víz fenekére süllyedjenek, a lyukon keresztül kifolyó méreg szétárad. Aki csak iszik a vízből, az meghal, és évszázadokra beszennyezi a környező vidéket. Berengier emlékezett a gadwyrek lápjáról készült térképre. A Radiel-folyam kacskaringós sávja kettévágta a vidéket, lassú kanyarulataiban a talaj iszapos lett, és bástyafenyők és a lápinyírek telepedtek meg, létrehozva a Gadwyr-láp élettől duzzadó mocsaras erdejét. Ennek a folyamnak a vízével oltották szomjukat és öntözték veteményeseiket a két partján magasodó khonieli kereskedővárosok és birtokok, köztük Bélen lakosai. A folyam jelentette nekik az életet, és ha Quarash mérge eljut a gadwyr lápba, akkor a haláluk fájdalmas lesz.
Abba az irányba fordult, amerre a drecyrt sejtette, és lehunyta szemét. Quarash izzó foltja megállt, a belőle áradó parázs sötét, tagbaszakadt alakokat rajzolt ki homályból, akik parancsra váró vadászkopóként állták körbe a vezért. Berengier jobban megnézte a Quarash körül örvénylő éter mintázatát. Kiszámított rend szerint kavarogtak és folytak egymásba annak jeleként, hogy a drecyr annak idején kiváló kiképzést kapott, ami valamikor félrecsúszott, Berengier ezt olvasta ki a fényfolyamokon végigvibráló hullámokon, és a Quaras fényburkáról tűzlegyeként lepattanó megvadult éterrészecskékről.
Az orrát egy sárkányfatty sós verejtékének bűze csapta meg. Berengier kinyitotta a szemét, és balra fordult. Egy dryachor indult meg felé. Bal orrlyukának felső szegélyén sötét acélkarikák sorakoztak. A felsőtestét védő páncéllemezek közötti réseken át felsejlettek a teremtmény bőrét tarkító szögletes sigulok. A hátára egy fekete, kétpengéjű bárd volt szíjazva. A dryachor megfordult, és keskeny pupillájú szemeivel egyenesen Berengierre meredt.
A mágus izmai megfeszültek, tudatának kerekei forogni kezdtek, készen arra, hogy a saját céljainak megfelelően eltérítsék az éter áramlatait. A pikkelyes hústorony felmorrant, és elindult felé. A varázsló ujjai bizseregtek a markában összefutó erőtől, mikor kétlépésnyire volt tőle. A dryachor fenyegetően elbömbölte magát, és Berengier felé intett, hogy kotródjon. Az félreszökkent az útjából, és a szeme sarkából a sárkányfatty széles, sebhelyekkel borított háta mögé pillantott, sarkon fordult és elindult a méregkeverők előtt. Az utolsó sátrat a háta mögött hagyva egy széles térre ért. Megtorpant, meglátva a fölé magasodó szobrot.
– Érdekesnek találnád ezt, Siwakor. – Az emberfejnyi gránitkövekből kirakott oltár tetején egy sárkány fekete sziklából kifaragott szobra magasodott. A legendákbeli bestia felszegte ék alakú fejét, hosszú nyakát előrenyújtotta, tüskékben végződő szárnyát széttárta. Berengier látta ennek fából készült testvérét a gadwyrek tóra épült városában. Míg annak szája bölcs mosolyra húzódott, addig a sárkányfattyak kőbálványának pofája vérszomjas, széles vigyorra nyílt, felfedve az állkapcsában ülő éles fogakat. Fejének hátsó részéből ívelt szarvak meredtek a csarnok mennyezete felé. A gadwyek szobra sardoknak állítottak emléket, azon csillagok között lakozó bestiának, amely tüzet okádott. A sárkányfattyak oltárán egy másik bestia trónolt. Azt, amelyből az elsőt és az utolsót Tirian ölte meg az élete árán. Azt a szörnyet, melyet az egyszerű földművesek és városi polgárok, kikhez eljutott Tirian hőstettének históriája, sárdáknak vagy sárkánynak hívták.
A tér túlsó végében egy faépület állt. Az elején egy boltíves kapu, azon keresztül rálátott a belsejében felállított, hatalmas üstre. Mellette egy sebhelyes képű dryc állt egy farönkön, és bal kezével az üstben rotyogó kesernyés szagú, zavaros löttyöt kavargatta, míg a jobbjával különféle füveket, és bogyókat dobált bele. Az üst tetején szürkés hab emelkedett, a bejárat előtt tömörülő dryachorok és drycek az izgalomtól remegve szagolták a számukra kellemes illatokat.
– Siwakor, látod, nem különböztök annyira – szólította meg barátját, aki innen mérföldekre volt. – Ti gadwyrek tisztelitek a sárkányt. Azt mondtad, ő volt az, aki a saját leheletéből megformálta a csillagokat, más világokat is köréjük fűzött, mint a nyakék drágaköveit. Ti, gadwyrek a fa megmunkálásával próbáltátok utánozni, de a sárkányfattyak továbbléptek ebben. Sárkánnyá akarnak válni. Elég erősnek, hogy felérjenek az istenükhöz. Megragadják, a helyére kerüljenek és a húsából lakomázva megteljenek az erejével.
A dryc sört mért az üstjéből jobbra álló dryachor fakorsójába. A sárkányfatty már ivott volna, de az ital a földre löttyent, mikor a háta mögött toporgó dryachor ököllel hátrataszajtotta. Az szembefordult vele, és átkokat ordított a kötekedő társának képébe. A körülöttük álló sárkányfattyak röhögve biztatták.
„Vajon tudják, hogy Iwal legzseniálisabb és legőrültebb elméjének legsötétebb álmát vitték tovább a hitükkel?” – gondolta Berengier. – „Talán fogalmuk sincs róla, ki az a Eron? Vagy ők azt a sárkányfattyat tisztelik saját Tirianjuként, akit a vadmágus sötét praktikákkal fájdalmas átalakulásra késztetett. Ők nem látják a kínt, csak az számít, hogy egy társuk istenné vált.”
A sört kavargató dryc a verekedők felé kiáltott, miközben egy maréknyi elszáradt levelet és pestiszöld bogyót szórt az italba. A dryachorok utoljára felmorrantak, majd az egyik hátralépett, míg a másik az üres korsóját lóbálva odalépett adrychez, és követelte az újabb korsót az italból.
Három sárkányfatty cammogott el mellette torokhangú beszélgetést folytatva, Berengier elszakította tekintettét a sárkány torzképétől, és még lejjebb húzta csuklyáját. Követte őket, és újra kinyitotta belső szemét. Quarash tűzből szőtt alakja elindult, fényét ki-kitakarták a sátrak sötét árnyai, amik között útja vezetett. Hirtelen megtorpant és körbepillantott, testének lángvörös fényburka szívként lüktettet a hatalomtól. Mikor Berengier rejtekhelye felé fordult, lángolni kezdett.
„Észrevett” – állapította meg Berengier, és állta a pillantást, mikor a drecyr hosszú, és kimért léptekkel elindult a tér irányába. A mágus a helyén maradt akkor is, mikor Quarash belépett a méregkeverők sikátorába és végigsietett rajta. A sörre ácsingózó sárkányfattyak felemelték fejüket, és beleszimatoltak a levegőbe.
„Ez nem sereg, csupán olyan törzsek harcosainak gyülekezete, kik a vérontás és a kincsek ígérete egymás mellé sodort, de máskülönben elvágnák egymás torkát” – gondolta Berengier, és a kocsma körül gyülekező sárkányfattyak felé pillantott. Az egyik tagbaszakadt dryachor, akinek a bal karjára egy tucatnyi pókot festettek, kirántotta a mellette álló társa kezéből a korsót. Az övére akasztott emberi koponyák összezörrentek, mikor egy jól irányzott ütéssel állba vágta a tolvajt. A dryachor összecsapta tepsinyi markait, és győzedelmesen felbömbölt, indult üsthöz, azonban egy másik sárkányfatty állt elé, akinek roppant pofáját festett indák szőtték be, és felhördült.
Berengier oldalra pillantott, és meglátta, hogy a sátrak közül az a két vörös páncélos alak lépett elő, akik Quarash színe elé vitték. Azok a handzsárjuk markolatát markolászva jobbról kerülték meg a teret, és megálltak a fabódé árnyékában. Felemelt mutatóujja köré csavarta az éter egyik hüvelyknyi áramlatát. Elméjének láthatatlan marka ezüstös nyílhegyeket formált és a sörföző üstöt a tűz felett tartó vastag kötél felé taszította. Az elszakadt, z kondér a tűzre zuhant, és a benne rotyogó zavaros színű sör hangos loccsanással ömlött a földre. A dryachorok döbbenten pislogtak, a tűzhely mellett álló drycherek nemkülönben. Az egyik tömzsi dryachor ocsmány szitkokat üvöltve a drycek felé vágta a korsóját, azok lebuktak. A következő pillanatban egy másik sárkányfatty ugrott eléjük, sötét mellvértjét vérvörös sávok szelték át, összekoccantak az övéről lelógó koponyák. Nem tétovázott, acélkesztyűs jobbja előrecsapott, hangos reccsenés hallatszott és a verekedni vágyó dryachor a földre zuhant. A dryachorok tömege megfeledkeztek a sörről, mikor régi sérelmek törtek a felszínre. Ökölcsapások puffanásai, hüvelyükből kivont kardok sikolya és mély fájdalomordítások hallatszottak az összegabalyodott testek hullámzó tömegéből.
Berengier erre várt, kört írt le mutatóujjával, az azt fedő fényburokból kinövő fénycsápok a kocsma oszlopainak árnyékában világító fáklyák köré tekeredtek. Átrántották a levegőn és egyenesen az egymással tusakodó sárkányfattyak felé zuhantak.
Quarash kilépett a térre és körbepillantott. A mellette álló dryachor ordítva próbálta rendre utasítani az egymással tusakodó harcosokat. Megkerülte a bent lévő felállított faasztalt, kirohant a hátsó kijáraton, és elment egy deszkákból álló halom mellett. Az épület mögötti keskeny úton oldalazott végig. Gondolatai a vörös páncélt viselő harcosokon járt, és hogy...
Nem tett egy lépést, mikor az előtte magasodó épület egy pillanatra megemelkedett, ahogy egy tűzgolyó belülről szétvetette. A manifesztátornak csak annyi ideje volt, hogy az arca elé kapja a karját, mikor a robbanás szele felkapta és a barlang sziklás padlójára lökte...
