Sárkánylovasok - 8. rész
8.
Emberek és trollok kiáltásai, hörgései, sikolyai töltötték be a kis katlant, ahol az éjjeli pihenőt akarták eltölteni a sárkánylovasok. A trollok váratlan támadása felkészületlenül érte a varázsost. Nem úgy a sárkánylovasokat. Még el sem halt Storshen figyelmeztető kiáltása, a csapat minden tagja fegyvert ragadott, és harcra készen figyelt. Stelius egy kis csenevész fába kapaszkodva nézett körül a zűrzavarban. Elképedve látta ahogy Jagters, egy harcedzett fiatal sárkánylovas maga elé tartott lándzsájával felnyársal egy jó két méter magas, felé repülő trollt, ami egy szikláról vetette rá magát. A fegyver levél alakú hegye az üvöltő lény gyomrába fúródott és a hátán jött ki. Nem emberi, majdnem fekete sűrű vére a sziklafalra fröccsent. Lendülete továbbvitte, és Jagterset ledöntve a lábáról maga alá temette az ifjút. A varázsos zajt hallott és balra kapta a tekintetét. Megbabonázva figyelte Sárkány Stoshent, ahogy ide-oda cikázik a csatában. Kardja minden csapásával vért fakasztott. Ha rátámadtak könnyedén kivédte az ellene irányuló csapásokat, és azonnal ellentámadásba ment át. Most éppen egy troll mögé lépett, aki Sapharniával küzdött. A lény hatalmas csatabárdot forgatott, és éppen lesújtani készült a nálánál sokkal gyengébb nőre. Feje fölé emelte óriási fegyverét, de Storshen, kardjának egy villámgyors mozdulatával a troll védtelen hóna alatt beszúrva, ott ahol nem védte testét a mellvértje, felnyársalta ádáz szívét. A szürke bőrű lény térdre rogyott, ám ezzel kicsavarta a klánfőnök kezéből a pengét, ami beszorult a lény izmos karja, és a fém mellpáncél közé. Egy másik troll rontott elő a sötétből, és a fegyvertelen Storshenre támadt. Stelius tudta, hogy tennie kell valamit. Kinyitotta belső szemét, és elmerült a mágiában. Gondolkodás nélkül egy sötétzöld varázsgömböt vágott a lény fejéhez. A dalnok fehéren világló szemén keresztül nézte, ahogy a gömb beburkolja a troll egész fejét. Stelius második varázslatával a szürke bőrű lény szemeit vette célba, és megvakította a gonosz fenevadat. A troll megtorpant meglepetésében, és rémülten felüvöltött. Kezéből kiesett a kardja, tétován kapott a szeméhez, és erősen dörzsölni kezdte. Storshen ezt látva egy pillanatig sem tétovázott. Lenyúlt, és egy hosszú, vékony tőrt húzott elő a csizmaszárából, majd egy gyors és biztos mozdulattal, átvágta a vakon tapogatózó lény nyaki ütőerét. Kecsesen kikerülte a felé lendülő karmos kezet, a pumpálva spriccelő fekete vért, és egy elegáns mozdulattal, röptében kapta el a felé dobott kardot, amit Sapharnia közben kihúzott a halott troll hónaljából. A klánfőnök köszönetképpen biccentett Stelius felé, és már kereste is a következő áldozatát. Erre aztán Stelius is végre magához tért a kezdeti bénultságából, ő is újabb ellenfél után nézett. A közelben meg is látta célpontjait. Ketten voltak. A két troll vadul támadta az ifjú Adkath-ot. A fiú egyelőre ügyesen hárította a felé irányuló csapásokat, de a varázsos tudta, hogy ezt nem lehet sokáig bírni. Elég egy megingás, és áttörik a fiú védekezését. A két lény akkora volt, hogy Adkath eltörpült mellettük, de méretük ellenére rendkívül gyorsan mozogtak. Stelius nem késlekedhetett. A varázsos hirtelen ötlettől vezérelve sárga színű félelemhullámokat repített feléjük. Könnyen merített saját rettegéséből, amit azóta érzett, hogy a szúrós szagú fenevadak rájuk rontottak. A füstszerű varázslat bekúszott a lények aurájába. Stelius csavart egyet a varázslaton, ezzel még jobban felerősítve azt. A vad lények egyik pillanatban eszelősen támadták a fiút, a másik pillanatban nyöszörögve kuporodtak a földre, és remegve dobták el a fegyvereiket. Szemük szinte kiugrott a rémülettől, ami hirtelen elborította vad elméjüket. Adkath meglendítette pengéjét. Első csapásával a bal oldali lény nyakára sújtott, szinte lefejezve azt, majd kardja hegyét használva, szemen szúrta a másik, félelemtől vinnyogó trollt. A szörnyeteg felvisított, aztán elnémult, amikor a kard hegye felaprította apró, gonosz agyát. A fiú, csizmája talpát a lény mellén megtámasztva kihúzta véres kardját a szemüregből. A kard hegyén ott fityegett a sárgás szemgolyó, amit Adkath undorral nézett, majd egy suhintással a sötétségbe repített, majd az eldőlő szörny köpenyében megtörölgette a pengét. Stelius felhasználta a pillanatnyi szünetet a küzdelemben, megállt, kiterjesztette a tudatát, és belső szemén keresztül körbenézett. Megrémült attól amit látott, a kis katlan körül még több támadót vét felfedezni. Ekkor egy durva, karmos kéz belemarkolt a vállába, és hátra rántotta. A varázsos fájdalmasan csapódott a sziklás talajnak. A szürkészöld bőrű troll, máris rávetette magát. Lovaglóülésben a mellén termett, és piszkos karmokban végződő kezeivel Stelius nyakáért nyúlt. A varázsos még mindig a belső szemén át nézett. Látta a nem emberi indulatokat kavarogni a szörny busa fejében. Megérezte a hideg ujjak szorítását a nyakán, a vasmarkok elkezdték kiszorítani belőle a szuszt. A támadás olyan váratlanul érte, hogy szinte megbénult. Tudata kiszakadt a varázslatból, és rettegve nézett fel a hegyes fogú, előre ugró állú szörnyre, aki nyálát csorgatva, üvöltve fojtogatta. A varázsos tudta, hogy ezúttal elfogyott a szerencséje. Tüdeje égett, agya levegőért kiáltott. A troll egyre erősebben szorította a torkát. Stelius kezei, amivel eddig a karmokat igyekezett lefejteni magáról, lehullottak, kezdte elveszíteni az eszméletét. Várta a halált. Elsötétült a világ, és a varázsos a mélységesen fekete sötétségbe zuhant.
* * *
Saria Cagona a Tedridi mágus nyugodtan ügetett kora hajnalban lovával, a település kapuja felé. Duskfield, a kis hegyi városka még békésen aludt. Cagona elégedetten mosolygott, ahogy visszagondolt az elmúlt órák eseményeire. Először a magas, kívánatos lány, akin végül kedvét töltötte, aztán a bátor, és egyszersmind botor, he he he, udvarló, aki nem átallott kezet emelni őrá! Egy mestermágusra! Nem hagyhatta életben. Megvonta a vállát, pedig nem is akartam megölni senkit, gondolta. Ezután persze nem volt más választása, mint mindenkit elhallgattatni a fogadóban. Öt vagy hat emberrel saját kezűleg végzett, aztán már nem szórakoztatta tovább a dolog, így aztán megparancsolta, hogy mindenki végezzen magával. A mágus végül felgyújtotta az épületet, és nyugodt szívvel távozott. Most fülelt, hogy mikor hangzik fel a riadó hangja, tűz van! Minden településen a tűztől rettegtek a legjobban. Az átlagember, jobbára fából emelte kis hajlékát, és a szorosan egymás mellé épített viskók, percek alatt az enyészeté váltak, egy tűzben. Cagona tudta, hogy nem kell sok idő, és hatalmas zűrzavar fog kitörni. Már jócskán maga mögött hagyta az utcát, aminek a közepén vadul lángolt a hírneves fogadó. Épp kezdett csodálkozni, hogy még senki sem fedezte fel a lángokat, amikor végre felhangzottak az első kiáltások, sikolyok. A varázsló csettintett a lovának, és gyorsabb ügetésre váltott. Ő tudta, hogy senki sem olthatja el azt a tüzet, hisz varázslattal gyújtotta. Pár perc alatt a városkapuhoz ért. Nem is kellett bekopognia az őrbódéba, mert az egyik katona kint strázsált a bezárt kapurostély mellett. Lefékezte mellette a hátasát, és leugrott a nyeregből. Mágiával átitatott hangon ráparancsolt a némán álló őrre.
– Vezess a társadhoz!
A katona kezében alabárdjával megindult a várfal tövében ácsolt bódé felé. Cagona mögötte léptetett. Mielőtt követte volna a néma őrt, aki már be is lépett a kis bódé ajtaján, kikötötte a lovát egy oszlophoz. A városból mindenhonnan figyelmeztető kiáltások, vészkolompok, és rohanó lábak zaja hallatszott. Cagona örült a zűrzavarnak. Végre ő is belépett az őrök pihenőjébe. Az apró bódé közepén egy asztal állt két székkel, és a sarokba ledobva egy szalmazsák volt, amin most a másik katona feküdt. Az ajtó csukódásra felriadt álmából, és most kérdőn nézett társára.
– Már reggel van? – kérdezte álomittas hangon.
Nem kapott választ, de nem volt ideje nyugtalankodni mert a varázsló megint megszólalt. Varázslattal teli hangja betöltötte a kis helységet.
– Kelj fel és állj a társad mellé! – parancsolta neki.
A fickó azonnal felpattant és csendben megállt a másik őr mellett. Ez volt a mágus legerősebb trükkje. Szinte nem volt ember, aki ellen tudott állni amikor Cagona ezt a hangot használta.
– Kérem az aranyaimat! – nyújtotta ki tenyerét feléjük a mágus.
A szerencsétlen katonák belenyúltak a zsebükbe és a mágus kezébe ejtették kincsüket. Csak pár óráig érezhették gazdagnak magukat.
– És most nyissátok ki a kaput!
A két megbabonázott katona kapta magát, pár perc alatt feltekerte a rostélyt, és a hatalmas kapuszárnyról leemelték a keresztgerendát.
– Elég az egyik oldalt kinyitni – mondta a varázsló, így már kényelmesen kilovagolhatott.
A két kábult férfi csendben állt, és rezzenéstelen tekintettel meredtek maguk elé. Cagona már a lova nyergében ült amikor megállt előttük.
– Most álljatok szembe egymással! – adta ki a parancsot.
Az őrök késlekedés nélkül engedelmeskedtek.
– Vegyétek elő a tőrötöket – mondta gonosz mosoly kíséretében a testes mágus.
Az éles fegyverek elősiklottak az oldalukon viselt tokokból.
– És most vágjátok el egymás torkát, fültől fülig! – kiáltotta Cagona.
A két őr keze biztosan markolva a késeket elnyiszálta egymás torkát. A szörnyű sebekből pulzálva fröcskölt a vér, a katonák sípoló, bugyborékoló hangokat adva a földre rogytak. Lábaik még rángatóztak, amikor a varázsló hátrarúgott a sarkával, és kivágtatott a városból. Orrában érezte a bűzös füstöt, ami Duskfield felett lebegett. Örült, hogy kevés nyomot hagyott maga után. Fáradtan de elégedetten lovagolt a hajnali derengés irányába.
* * *
Az üllő fogadóban szokás szerint telt ház volt. A nehéz pipafüst, az emberek, és az ételek szaga nehéz felhőként ült a helyiségen. A sok ember halk beszélgetése álmosító zsongássá állt össze. Egy hátsó asztalnál a fogadó tulajdonosa Howard, felesége a kicsattanó egészségnek örvendő Marcia, és Uvius Abaris, egy nagy hatalmú mágus ült, és bizalmasan beszélgetett. A varázsló vitte a szót, és a házaspár szinte ijedten hallgatta.
– Jól figyeljetek! Tegnap felvettem a kapcsolatot a mágustanács vezetőjével. Elmondtam neki, hogy Stelius távozott.
– Mért tetted ezt? – vágott a szavába a széles vállú fogadós, és dühösen meredt a varázslóra.
Uvius ráemelte tekintetét, de nem foglalkozott azzal, hogy felhívja a fogadós figyelmét a tiszteletlen közbeszólásra. Egy mágus szavába nem volt szokás belevágni.
– Meg kellett tennem. Ha nem jelentkezem, akkor még hamarabb ideküldenek egy másik mágust. – felelt türelmesen Uvius.
– Azt mondod még hamarabb? – kérdezte Marcia. – Tehát mindenképpen küldenek valakit? – A nő aggódva nyúlt a férje kezéért, és megszorította.
A kék köpenyes varázsló fáradtan bólintott.
– Attól tartok, bármikor megérkezhet az, akit azért küldtek, hogy végezzen Steliussal – kicsit kivárt, aztán folytatta –, no és velem.
A házaspár elhűlve hallgatta a mágust. Uvius kortyolt egyet az előtte álló kupából, kezével pár mozdulatot tett, és közben mormolt valamit a fogai között. Varázsolt. Mikor végzett, folytatta.
– Nem tudom, kit küldtek, de biztos vagyok benne, azért jön, hogy megölje Steliust, és mivel sokat tudok, engem is.
– Bocsáss meg nagyuram, de mi volt ez az előbbi hókusz-pókusz? – kérdezte Howard, és gyanakodva nézett szét, de nem látott semmit.
– Csak gondoskodtam róla, hogy senki ne tudjon kihallgatni minket.
– Bölcs dolog volt, uram – bólintott a fogadós –, ha Stelius veszélyben van akkor rám is számíthatsz. Az utazóládámban vannak a régi fegyvereim és a páncélom. Ha idejön ez a fickó, lesz egy kis meglepetésem neki – mondta komoran a volt zsoldos.
Uvius keserűen elmosolyodott.
– Igazán örülök, hogy Steliusnak ilyen barátai vannak, de hidd el, hamarabb meghalnál, mintsem előhúzhatnád a pengédet. Jómagam is nagy hatalmú varázsló volnék, de aki idejön, azzal nem tudok még én sem elbánni csak úgy.
– Akkor csak hagyod, hogy egyszerűen megöljön, majd Stelius után eredjen? – tört ki Marcia.
A nő életét a varázsos mentette meg, és ezért ő örök életére adósának érezte magát.
– Kérlek, hölgyem, bízz bennem! Először is igaz, hogy sok éve élek már, de még nem szándékozom meghalni. Ha hagyod, elmondom a tervemet, és abban nektek is fontos szerepet szánok. Stelius pedig olyan nekem mintha a fiam lenne, én sem akarom, hogy bántódása essen.
Ezután a varázsló felvázolta a tervét. A házaspár először ijedten, aztán érdeklődve, végül bizakodva hallgatta.
(folyt. köv.)
