Dupla szexi ügynök
Eszméletlenre fojtogattam az őrt a Porsche motorháztetején, majd leengedtem a földre, amikor már a nyála is kifolyt. Elvettem zakójának zsebéből a kendőt, azután letöröltem vele a foltot, és visszadobtam az ájult férfira.
A lifthez sétáltam, és kinyitottam az őr kártyájával. Lágy zene és kellemes virágillat fogadott odabent. A tükrös felületű ajtó bezárult, azt követően a felvonó elindult felfelé. Fülem mögé simítottam az elszabadult, mézszínű hajtincsemet, és feszesre igazítottam smaragd színű estélyimet.
A felvonó megállt, és kitárult a japán kertek mintájára berendezett szintre. Kiléptem a nevetés, zene és beszélgetés kakofóniájába, azután megkerestem tekintetemmel a pultnál álló señorita Romerot. A testem nem volt kispályás, de ez a nő rám vert egy kört. Egyrészes estélyi ruháját mintha ráöntötték volna. Ahol domborodnia kellett, ott domborodott rendesen, a többi helyen feszült, mint a felajzott húr. Sehol sem látszott apró hurka, plusz súly vagy esetleg a bugyi körvonala, mert azt valószínűleg nem is viselt. Szinte hallottam a ruha sikítását: „Ezért létezem, bébi!”.
– A célpont a pultnál beszélget valami nagymenővel – kezdte Marco a fülesemben. – Van már ötleted, hogyan kerülsz a közelébe?
– Elcsábítom – közöltem egyszerűen, miközben levettem egy pohár pezsgőt az egyik pincér tálcájáról. Hallottam, ahogy Marco nagyot nyel izgalmában.
– Ezt tanították neked abban a puccos lányiskolában? – kérdezte pajkosan.
Náluk inkább észrevétlenül lopakodni tanultam meg, amikor a bentlakásos fiúiskola szemrevaló növendékeivel akartam találkozni, de ezt nem akartam Marco görbe orrára kötni.
Felültem a señorita Romero melletti bárszékre. Időzítésem nem is lehetett volna jobb, mert éppen akkor távozott a nagymenőnek titulált, Elvis-hajú pasi. Szerintem tiltani kellene, hogy valaki úgy öltözzön, ahogy ez a hapsi tette.
Romero felsóhajtott, és visszafordult a pult felé.
– Nehéz, igaz? – kezdtem abban a biztos tudatban, hogy eljött az én időm.
– Micsoda? – pillantott rám ő, és felhúzta kecses ívű szemöldökét. Tette ezt olyan unott arccal, mint aki valami szappanopera huszonharmadik ismétlését nézi.
– A gyönyörű nők élete. Ha valaki úgy néz ki, mint mi…
Végigmért, amitől megborzongtam. Mélybarna tekintete felkúszott harisnyás lábamon, majd kis időre megállapodott az ikreken, Taslin és Hapsin. Még fruska koromban neveztem el így őket, mert ha egy Hapsi hozzájuk ért, hatalmas Taslit kapott.
– Fárasztóak a férfiak, igaz? – hajolt közelebb, és megráncolta tökéletesre korrigált nóziját. Egyértelmű, hogy bejöttem neki!
Na jó, azért sokat segített señorita Romero többször átnyálazott aktája, amely szerint érdekelték a férfiak, de egy zátonyra futott kapcsolat után a nőkhöz kezdett vonzódni. És hát az is nagy segítség, hogy rohadt jól nézek ki!
– Nekem is volt már szerencsém pár taplóhoz – fűztem tovább a beszélgetést. – Talán ezért is ábrándultam ki a férfiakból. Sosem tudják, mi zajlik a lelkemben, és néha úgy érzem, nem is fogok olyat találni, aki csak sejtené.
Señorita Romero sejtelmesen elmosolyodott; a sebzett madárka szám bevált, jeee!
– És mi zajlik az ön lelkében? – búgta halkan.
– Még a pszichológusom is csak találgatni tud. Magának persze biztos nincs szüksége dilidokira, hiszen elég magára nézni!
– Rám?
– Igen! Csinos, fiatal, sikeres üzletasszony. A RichR termékei világhírűek és az estélyei – Körbemutattam – fenomenálisak! Biztosan minden ujjára jut egy pasi!
Őszintén elmosolyodott, majd kezet ráztunk.
– A nevem Enrichetta Romero, de a barátaimnak csak Rich. És önben kit tisztelhetek?
– Stella Riva – hazudtam. – A barátaimnak Stella.
Rich felnevetett, majd folytattuk a beszélgetést. Előbb pasikról, majd üzletről. Adott pár tippet az állítólag általam tervezett női táskák sikeres üzleti stratégiájához, valójában azonban a rajztehetségem kimerült a napocskánál és az elnagyolt embereknél.
Idővel bizalmasabb témák felé eveztünk, és megnyitotta nekem érzelmi rejtekét. Beszámolt utolsó kapcsolatáról egy kubai pincérnővel, amelyet a hiúsága legyezésével és a térdére helyezett kezemmel nyugtáztam. Együttérzően mosolyogtam rá, miközben ő a kezemet fürkészte. Tudtam, hogy bekapta a csalit!
– Tudod, Stella – cirógatott a hangja, amikor közelebb hajolt. – Van hátul egy csendes kis szoba, ahol kellemesebb körülmények között folytathatnánk ezt a beszélgetést.
Naná, hogy értettem, mire akar kilyukadni. Az a bizonyos szoba az ő dolgozószobája volt, ahová amúgy is nagyon be akartam jutni.
– Hú! – sóhajtottam, és meglegyeztem magam kicsit, mint akit elönt a forróság, miközben ő hátrébb hajolt, és a válaszomra várt. – Nos, ez igazán… hízelgő. Mondjuk húsz perc múlva? Kell egy kis idő, hogy felfrissítsem magam.
– Nyugodtan – mondta, és leszállt a székről. – Van egy kis elintéznivalóm, de húsz perc múlva megkereslek. Ne késs el, mert akkor azt nagyon-nagyon meg kell büntetnem.
Felemelte az államat, és mélyen a szemembe nézett. Be kell vallanom, azokat az érzéki ajkakat én is szívesen megcsókoltam volna, de első a feladat.
Függőben hagyta a szituációt, és elsétált. Tudta, mitől döglik a légy, de én meg tudtam, mitől döglenek a jelszavazott számítógépes rendszerek.
Visszamosolyogtam az engem fürkésző pultosra, majd megkerestem a dolgozószobát, és kinyitottam a Richtől elcsent mágneskártyával. Ehhez akkor jutottam hozzá, amikor a fülembe súgott. Belestem a sötét helyiségbe, ám ekkor valami még nagyobb sötétség telepedett rám a fejembe hasító fájdalommal együtt. Szívás! Pedig még azt sem tudtam, mi vár rám később.
Már a szemhéjam megmozdításához is hatalmas erő kellett. A fejem hasogatott, mint amikor Agata nővér tartott lelkifröccsöt valami kihágásomért.
– Mi történt? – nyögtem halkan.
– Jó reggelt, édesem – súgta felém Rich epres lehelettel, és kedvesen mosolygott alig karnyújtásnyiról.
Azonnal tudtam, hogy gáz van, mert a kezem nem mozdult. Hamar felélénkültem, ahogy megéreztem a csuklómat béklyóba fogó bilincset. Közben a nehézbombázó folytatta:
– Fáj, hogy becsaptál. Bár, tudod, itt vagy te, itt vagyok én, és meg vagy bilincselve. Talán mégis kezdhetnénk valamit ezzel a helyzettel. Megfogta az állam, és közelebb hajolt, hogy megcsókoljon.
– Már elnézést, de nem ezért vagyunk itt – közölte egy ismerős hang oldalról.
Marco az ajtó melletti asztalnak támaszkodott karba font kézzel, és türelmetlenül bámult bennünket. Na, ezt nevezem fordulatnak!
– Ugyan, ne nézz így rám! – hördült fel Marco. – Ő jobban fizet, mint a cég.
– Te mocsok! Széttéplek, ha kiszabadulok! – csattantam fel, és rázni kezdtem a széket. – Szóval te adtad át neki a listát?! Letépem a karodat, és agyonverlek vele!
Rich olyan meglepett képet vágott, mint akinek a nagyanyját szidtam. Pedig annál sokkal érdekesebb dolgok is eszembe jutnának, kisanyám!
– Mi van, szuka?! – folytattam az évődést, mire lekevert egyet.
– Fogd vissza magad, édesem, mert a végén sósavval mosom ki a szádat.
Kicsit megnyugodtam, noha nem a fenyegetéstől rezeltem be, hanem mert felfogtam, hogy hisztivel nem megyek semmire. Most túlélésre kellett játszanom.
– Tehát, Marco – fordultam a volt társamhoz –, áruló vagy. Gratulálok! Sokat kaptál?
Marco félmosolyt küldött felém, és vállat vont.
– Valamiből meg kell élni, Stella.
– Marco már nekem dolgozik egy ideje – vette vissza a szót Rich. – Nagyon hasznosnak bizonyult. Menjünk, Marco, mert a vevő hamarosan megérkezik.
Marco biccentett, és az ajtó felé indultak. Amikor Rich kinyitotta, egy férfit pillantottam meg a túloldalon. Mit férfit, inkább hegyet, akinek a szabója egy mamutfenyő körül vehette fel a derékbőséget!
– Hogy ne unatkozz, itt hagyom señor Lombardot.
A férfi megmozdult, és hamarosan ott tornyosult fölöttem mind a százkilencven-kétszáz centijével.
– Tudod, jobban is alakulhatott volna az esténk, de már késő bánat. Ciao!
Az ajtó bezárult, és kettesben maradtam a terminátor hasonmással. A karja olyan vastag volt, mint a derekam. A nyakát egy bivalytól kölcsönözhette, és a szeme hidegséget sugárzott, ami szerint csak egy eltüntetni való hulla voltam a listáján. Arra számítottam, hogy hamarosan megkérdezi, hol találja John Connort, vagy közli, hogy szüksége van a ruhámra és a motoromra. Motorom nem volt, az estélyi pedig csodásan állt volna rajta.
– Lombardo, igaz? Nem beszélhetnénk meg a dolgot? Nyitott vagyok bármire, de tényleg bármire, ha az életemről van szó.
Változatlanul meredt rám, majd megropogtatta a nyakát. Ugyan, ki csinál ilyet manapság?!
– Hé, ne vegye magára! Ha nem a nőket szereti, megértem. El tudom fogadni a visszautasítást.
Végre felfedeztem valami érzelmet rajta, amikor megvonaglott az arca, de az nem egy fülig érő mosoly volt. Akkorát kaptam, hogy felrepedt az ajkam, és csaknem hátraestem a székkel, de a célomat elértem. Elég közel jött hozzám, hogy alaposan a lába közé rúgjak, így miközben ő mély sóhajok közepette kínlódott, megpróbálhattam kiszabadulni.
Felemelkedtem, és nagy sebességgel a falnak hátráltam, hogy széttörjem a széket. Amilyen gyorsan csak tudtam, megszabadultam a törmelékektől, mialatt Lombardo már egy vörös posztóra felizgult bikaként vágtatott felém.
Elugrottam előle, majd oldalba térdeltem, és bevittem egy nyerő horgot az állára. Herkules meg sem ingott, helyette gyomron vágott. Azt hiszem, megdöntöttem a hátrafelé repülés világrekordját, amikor a szoba másik végében landoltam. Nem olyan nagy cucc, ha egy ekkora állat elhajít egy ötven kilós csajt, de fordított helyzetben már klasszis lenne.
Méretéhez képest Lombardo sebesen mozgott, és ezt mi sem bizonyította jobban, mint hogy alig kortyoltam nagyot a levegőből, máris ott állt előttem. Felrántott a nyakamnál fogva, azután ismét a gyomromra ment, akár valami hasmenéses vírus.
– Grrr! – nyögtem felé, mire közelebb húzott, és lazított a szorításán.
– Hogy mondod?
– Van… valami… a szemében! – nyögtem, és belemélyesztettem az ujjamat a szemüregébe.
Azonnal elengedett, miközben fékevesztetten üvöltött. Tudtam, hogy eljött az ünneplés ideje, ezért felkaptam az asztalon álló pezsgőtartót, és több jól irányzott ütést vittem be vele az ellenfelem fejére. Elképesztően jól bírta, mert nyolc után már feladtam a számolást, és csak suhintottam, suhintottam, míg össze nem rogyott.
Ellöktem a behorpadt vödröt, majd hátrafésültem a hajamat. Mélyet sóhajtottam, és lenyugodtam kissé.
– Rohadék! – dörrentem rá az eszméletlen alakra, azután oldalba rúgtam. – Oké, oké! Befejeztem!
Helikopter távoli zúgása ütötte meg a fülemet, és egy csapásra minden kitisztult. Elvettem Lombardo kártyáját és a pisztolyát, egy Walther PPK-t. Kis James Bond-buzi! – állapítottam meg magamban, majd kirohantam a szobából. Útközben majdnem felborítottam egy pincért, aki falfehérré vált a Lombardo által elkent sminkem látványától. Kihasználtam az alkalmat, és felkaptam egy kést a tálcájáról.
Odarohantam a lépcsőházhoz, és csaknem feltéptem az ajtót a kártyázást követően. A huszonpár lépcsőfok elég időt adott, hogy mindent összegezzek: sejtettük, hogy señorita Romeronál van a lista, amelyet vissza kellett volna lopnunk azzal a féreg, gané, Marcoval. Ne húzd fel magad! Számítottunk rá, hogy el akarja adni, és hogy erre a partin fog sort keríteni. Reméltem, még nem késtem le róla, visszaszerezhetem a listát, és a vevőt is elkaphatom.
Felértem a tetőre nyíló ajtóhoz, kinyitottam a kártyával, majd kilestem. Egy vörös helikopter parkolt a leszállófények glóriájában, és még a rotorja is járt. Rich Marco mellett állt, és kezet fogott egy cseppet sem jóképű kínai férfival, akinek mintha holdfejű bárddal faragták volna rá a fizimiskájára a keleti arcvonásokat.
Megfogtam a fülbevalómat, és megnyomtam a beépített jeladót. Furcsálltam, hogy Marco nem vette el. Talán megfeledkezett róla a kavarodásban. Csak az számított, hogy az erősítés pár másodpercen belül megrohamozza az épületet, és addig fel kell tartanom ezeket a lókötőket. Egy hatásos elterelésre volt szükségem, és mi lehetne hatásosabb egy ilyen kritikus üzlet közben, mint egy fegyveres szexbomba belépője?
Egyszerűen kiléptem a fedezékemből, és elindultam felemelt pisztollyal. Amikor Rich és Marco rám pillantottak, szinte éreztem megszaporodó pulzusukat.
– Hiányoztam, édesem? – Megálltam Rich előtt, és kedvesen mosolyogtam rá, miközben elfújtam az arcomból kibomlott hajtincseim egyikét.
Rich orrcimpája kitágult a dühtől, és már a pillantásával ízekre szedett volna. Nem rettent meg, hogy a pisztoly csöve alig harminc centiről ásított rá. Tekintetünk összekapcsolódott, de néha Marcot és a vevőt is megjutalmaztam egy-egy szúrós pillantással.
Fogalmam sincs, hogy rejtette el, és ha agyonütnek, akkor sem tudom megmondani, de a kínai előrántott egy tao szablyát a zakója alól. Olyan gyors mozdulattal tette, hogy csak villanásnak láttam. A Walther PPK-ra célzott, és kettévágta a csövét a borotvaéles szablyával.
Rich és én a megcsonkított fegyverre meredtünk, miközben Marco előrántotta a saját pisztolyát, és egészen meghökkentő módon nem engem vett célba, hanem a kínai halántékának szegezte.
– A legjobb lesz, öregem, ha lenyugszol, és leteszed a szablyát a földre olyan könnyedén, mint ahogy a lótuszvirág csókolja meg a tó vizét!
Még mindig a szablyás mutatvány hatása alatt álltam, ezért nem foglalkoztam Marco ékesszólásával. Szerencsére kici kisz kínai letenni fegyver, és így fellélegezhettem egy pillanatra, mielőtt ismét beütött a mennykő.
Felkelepelt egy automata fegyver a helikopter mellett, és végigszántotta a tetőt, két csoportra bontva kis kvartettünket. Marco és a kínai egymásnak estek, míg Rich rám vetette magát. Távolabb gurultunk, majd térdre pattantunk, egymás felé fordulva, és mindketten kést szegeztünk a másik torkának. Én egy elegáns étkészlet darabját nyomtam Rich selymes bőrének, míg ő egy díszes jambiyát tartott az állam alá. Hol rejtegette eddig ezt a harminc centis bicskát?!
– Tedd le, és akkor nem vágom el a torkod – kezdte Rich Marco lövései közepette.
– Csábító ajánlat – A jambiyára sandítottam, majd Rich gyönyörű szemébe néztem –, de passzolom.
Hátravetettem magam, mire ő utánam kapott. Pengéje nem ért el, és miután elterültem a földön, a fegyvert tartó kezéhez vágtam a kést. Sosem ment jól a késdobálás, így nem mutattam be semmi cirkuszi mutatványt, csak kiütöttem kezéből a jambiyát. Meglepetten pillantott utána, azután ismét rám vetődött, hogy nekem essen a tíz műkörmével.
Karmolt, ütött, ahol ért, mire bevittem egy bordára irányzott rúgást a térdemmel. Kipréseltem belőle a levegőt, és míg kínlódott, az arab tőrért ugrottam. Felkaptam, mielőtt Rich feltápászkodott volna. Harisnyát nem kímélve odacsúsztam hozzá, és úgy a torkának feszítettem a pengét, hogy még a vére is kiserkent.
A tetőre nyíló ajtó kivágódott, és kommandósok nyomultak át rajta. Felettünk másik három helikopter jelent meg, amelyekről kötelek hulltak alá, és további egységek ereszkedtek le. Hamarosan ellepték a tetőt, és lefegyvereztek mindenkit.
– Tedd meg, mert én nem megyek börtönbe! – csattant fel Rich.
Felkeltem mellőle, miközben egy kommandós megbilincselte őt.
– Pedig hidd el, egy magadfajta szépségnek nagyon sok hódolója lesz odabent – zártam a társalgást, ahogy a férfi elvezette Richet.
– Szép munka volt – lépett mellém Marco.
Örültem, hogy még senki sem verte bilincsbe, mert magamnak akartam a megtiszteltetést.
– Mocskos áruló! – Felemeltem a jambiyát, erre ő hátraszökkent.
– Nyugi, Stella! Veletek vagyok! Én riasztottam a kommandósokat, amint megérkezett a helikopter. Nagyon sajnálom, hogy elterelésnek használtalak, de muszáj volt a vevő közelébe kerülnöm, és távol tartanom Lombardot.
– Szóval odavetettél nekik?! Azt hittem, társak vagyunk! – Az agyam zakatolt, és kidobta az egyenlet megoldását, miszerint én is ezt tettem volna fordított helyzetben. A parancs úgy szólt, hogy szerezzük meg a listát bármi áron. Ettől persze nem éreztem jobban magam.
Sóhajtottam, és leengedtem a pengét.
– Ezt elkérem, ha nem baj. – Marco elvette az arab tőrt, és óvatosan a vállamra tette a kezét. – Minden oké, jók vagyunk?
Felemeltem a fejem, és elmosolyodtam. Ő is mosolygott, szóval valószínűleg nem azt kapta, amire számított. Sokkal keményebben ékeltem térdem a lába közé, mint ahogy Lombardo esetében tettem. Ott csak az életösztön hajtott, most azonban az a féktelen, perverz öröm, amikor láthattam a földön vonagló Marcot.
– Persze, jók vagyunk – jegyeztem meg, majd elsétáltam.
Visszamentem a bárba, ahol zavartalanul folyt az estély, és felültem a bárszékre csapzottan, szakadt harisnyában. A pultos most is kedvesen mosolygott rám, amikor kiszolgált, és én igyekeztem figyelmen kívül hagyni a gyorsan liluló számat elöntő fájdalmat, ahogy viszonoztam a gesztust.
Felhuppant mellém az Elvis-frizkós hapsi, és próbált udvarolni nekem. Lehelete alapján már a tizedik martininél járhatott, amelyet rázva kérhetett, mielőtt összekeverte magában. Nem tudom, hol érzékelt zöld jelzést részemről, amikor azt mondtam, „húzz el, seggfej”, de vette a bátorságot, hogy letaperolja Taslit. Erre kedvesen elmosolyodtam, ő még jobban nevetett, majd a hapsi kapott akkora taslit könyökkel, amely székestől vitte hátra.
A pultosra néztem, aki lebiggyesztett szájjal, elégedetten bólogatott tisztelete jeleként. Szemében játékos fény csillant, amiből tudtam, hogy még most is tetszik neki a látvány. Szélesen elmosolyodtam, hátha ennek a randinak a végén senki sem akarja elvágni a torkomat.
