Vérbosszú
James Green a lemenő nap fénye alatt a karám deszkájára támaszkodva nézte a fiát, ahogyan körbefuttatta a barna pejt. Reggel, amikor hazaállított a lóval, a gyerek odavolt az örömtől és az minden pénzt megért neki, hogy láthatta a szemében a csillogást.
Ő apa nélkül nőtt fel, így jól tudta, hogy egy gyereknek mennyire szüksége van egy szerető apára, akire felnézhet. Mellette nem volt senki, aki egyengette volna az útját. A többi gyermeket irigyelte, amiért nekik volt apjuk; őket felkészítették, hogy helyt tudjanak állni a világban, neki viszont felkészületlenül kellett szembenéznie a kihívásokkal. Mindent magától kellett, hogy megtanuljon, néha a saját kárán. Ezért minden tőle telhetőt megtett, hogy a fiának boldog gyerekkora legyen. Igyekezett átadni neki a tapasztalatát, hogy később meg tudjon állni a saját lábán, bármilyen nehézséget is hozzon az élet. Azt szerette volna, hogy különbséget tudjon tenni jó és a rossz között és ez által majd derék, becsületes férfi váljon belőle.
Az idei nyár forró volt és száraz. Északkeleten a közeli hegycsúcs mögött, a nap narancsszínű korongja éppen lebukott. Az ég alja vörösen izzott. Lassan alkonyodni kezdett, és a hegyek felől hűvös szellő ringatta a préri füvét. Nyugatról a város felől, lovas vágtatott a tanya felé. Utána porfelhő kavargott.
James érezte az ereiben a közelgő vihart.
– Josh, mára elég volt. Vidd be a fahéjat a pajtába!
– De apa! Még egy fél órát hadd fusson! – kérte a fiú. Már két órája fárasztotta a paripát, a halántékáról folyt az izzadság, de még most sem adná fel. James csodálta a kitartását.
– Azt mondtam, mára elég!
A fiú azonnal engedelmeskedett, amint meghallotta apja hangjában az élt, és elvezette az állatot. De mikor elhaladt James mellett, az megborzolta a haját, mert látta rajta, hogy nincs ínyére a dolog.
– Holnap majd folytatod, kölyök – mondta neki békítően.
Nemsokára Bill Perkins, James sógora vágtatott be a kapun. Könnyedén leugrott a nyeregből és James elé sietett.
– Két mexikói lovas érkezett a városba és téged keresnek! – szavalta, miközben az ingujjával letörölte a verejtéket a homlokáról. – Az egyik fickónak sál takarta az arcát, de így is jól látszott, hogy csúnyán meg van égve. Valami bajba keveredtél?
– Biztos vagy benne, hogy az arca meg volt égve? – James érzékszerveit egyfajta nyugtalanság kezdte átjárni, amit akkor érez az ember, ha veszélyt szimatol. A testét elöntötte a forróság, és ezzel együtt egy régi emlékkép elevenedett meg előtte, amiben tűz és halál tombolt.
– Igen, biztos. Miért? – kérdezett vissza Bill, de látva a férfi gondterhelt ábrázatát, azonnal tudta, hogy komoly dologról lehet szó.
James hosszú idő óta nem érzett olyan félelmet, mint most. Végül eljött az a nap, amitől a legjobban tartott.
– A kapitány életben maradt – suttogta, teljes elképedve. Mindig is tudta, hogy egyszer a múltban elkövetett bűntettekért számot fog adni. Vér tapadt a kezéhez, és ezt semmi nem moshatta le róla, még az idő sem.
Gyorsan felmérte a helyzet súlyát, miközben körbefordult a saját tengelye körül. Tudta, hogy sokat veszíthet, és kockáztatni nem akart.
Hirtelen Perkins szemébe nézett.
– Baj közeleg, Bill! A segítségedre van szükségem! Fel kell, hogy vidd őket az öreg hegyi vadászházba, még ma! Nem kérnélek rá, ha…
– James, ők az én véreim is, ezt ne felejtsd el! – mondta a férfi a szavába vágva. – Ha baj van, rám számíthatsz! De mi folyik itt? Kik azok a fickók, ki az a „kapitány”?
Bill azon kevesek egyikéhez tartozott, akit mindig is kedvelt. Ha számítani kellett rá, a férfi mindig készséges volt. Ráadásul nagyon szerette a nővérét és Josht, ezért tisztában volt vele, hogy akár az életét is adná értük – és ezt nagyra becsülte.
– Most az nem lényeges! – felelte James, miközben Bill vállára tette a kezét. – Már nem sok időnk maradt! Később mindent elmondok, de most biztonságban kell, hogy tudjam őket!
Bill Perkins nem kérdezett többet. Nyomban besietett az istállóba, hogy felnyergelje a lovakat.
Mikor James bement a házba, a fia már az asztalnál ült, vacsorához készülve. A felesége, Mary, pedig az evőeszközöket pakolt az asztalra.
– Éppen időben – mosolyodott el az asszony, amint meglátta a férjét. – Mosakodj meg, mert mindjárt kész a vacsora!
– Most az várhat. – A férfi odalépett az asszonyhoz, és halkan a fülébe súgta, hogy beszélni akar vele. Megfogta a kezét, és bevezette a szobába, aztán becsukta az ajtót maguk mögött, hogy a fiuk ne hallja, miről beszélnek.
– Mi a baj, kedvesem? – kérdezte az asszony megrémülve.
James leültette az ágyra, ő pedig letérdelt eléje és megfogta a kezét.
– Egyszer azt mondtam neked, hogy régen sok törvénytelenséget követtem el, és ebből még bajom származhat. Emlékszel?
– Igen, emlékszem– felelte a nő, tágra nyílt szemekkel.
– Most utolért a baj, kedvesem. El kell, hogy menjetek az apád hegyi vadászházába, most azonnal! Bill kint van a ház előtt, ő majd vigyáz rátok.
Az asszony hirtelen összezavarodott. Nemrég még békésen vacsorához készültek, most pedig el kell, hogy hagyják az otthonukat. Mindez képtelenségnek tűnt.
– Megrémítesz, James! – szúrós tekintettel nézett a férjére. – Mi történt? Nélküled egy tapodtat sem teszek!
A férfi megrázta a fejét
– Te ezt nem érted, Mary! Ezek bárhová követni fognak! Nem állnak le, míg meg nem találnak! Már Isten tudja mióta… Most csak a ti biztonságotok a fontos, semmi más!
Mary, ahogy nézte a férje megrémült arcát, lassan megértette, hogy komoly dologról van szó, és ezzel együtt hirtelen belehasított a tudat, hogy innentől valószínűleg vége a felhőtlen életüknek. Hosszú éveken át boldogan éltek. Lassan már magával is elhitette, hogy semmi baj sem történhet, és most mégis bekövetkezett az, amitől a legjobban félt: elveszítheti a férjét!
– De veled mi lesz? – A szemébe könnyek szöktek. A két tenyerét a férje arcára tette, és úgy nézett rá, mintha most látná utoljára. – Bajod fog esni James, érzem!
– Miattam ne aggódj, kedvesem, nem lesz semmi baj! – nyugtatta meg a férfi, miközben letörölte az asszony legördülő könnyeit. – Értesítem a seriffet, és hamarosan utánatok megyek. – Ez volt az első hazugság amit a házasságuk ideje alatt mondott az asszonynak. Nem akart senkit bajba keverni. Ez az ő ügye volt, ezt neki kell lezárni.
– Ígérd meg, hogy nem fogsz meghalni, James!
Mikor a férfi nem válaszolt, és kerülte a nő tekintetét, az megszorította a kezét.
– Ígérd!
Megadta, amire vágyott, a szemébe nézett:
– Ígérem – válaszolta, majd hosszan átölelték egymást.
Kint már kezdett alkonyodni. Halványan már pislákoltak az égen a csillagok. A holdsarló a hegyek felé emelkedett. Az asszony egy alacsony, szürke hátaslovon, míg a fiú a barna pej hátán útra készen állt. Mindkettőjük arcáról aggodalom tükröződött.
James hirtelen nem találta a szavakat. Elbúcsúzzon? De tudta, ha így tesz, akkor még jobban felzaklatja őket. Végül így szólt:
– Minden rendben lesz. Hamarosan utánatok megyek – mondta, de legbelül egy pillanatra sem hitte el, hogy ebből bármi jó kisülhet.
Aztán Bill felé fordult, és egy Dreyse márkájú, M/41-es puskát dobott a kezébe.
– Ha használni kell, ez pontos!
Bill elkapta a puskát, és a fejével biccentett. Mikor kilovagoltak a farmról, a fia után kiáltott.
– Hé, kölyök!
Josh meghúzta a gyeplőt, és szembefordult az apjával. Amint a tekintetük találkozott, a férfi egy pillanatra gyerekkori énjét látta benne. Az ő fia!
– Vigyázz az anyádra, kölyök! – mondta neki.
A fiú jól megnézte magának az apját, elraktározta magában a pillanatot.
– Igen, uram! – válaszolta, majd megérintette a kalapja peremét, és elvágtatott.
James még sokáig állt ott. Egészen addig, míg a lovasokból már csak egy apró pont lett. A fejében mindvégig ott motoszkált a gondolat: lehet, hogy most látta őket utoljára.
Mikor visszament a házba, az alkony sötét leple már leszállt a prérire. A falról levette a 11 mm-es karabélyt. A szekrényből kivette a maradék lőszereket. Az asztalról lesöpörte a földre a tányérokat és a kanalakat. Lerakta a puskát, a töltényeket pedig kiöntötte a dobozából. Összesen tizenöt pergett az asztalra. Megnézte a tárat, üres volt. Miután újratöltött, bement a szobába és előszedte a komódból az apja régi 45-ös, hatlövetű, forgótáras revolverét, amit egy fa dobozban tartott. Amint a kezébe vette a pisztolyt, egy régi emlék elevenedett meg előtte, amelyben először elsütötte a fegyvert.
Mikor az apjuk lelépett, ő még csak négy éves volt, az öccse pedig kettő. Az anyjuk mindig azt mondta, hogy az apai felelősség alól menekült el. Az egyetlen dolog ami megmaradt utána, az a fegyver volt, amit az ágya alatt őrzött.
Pár évvel azután, hogy az öreg felszívódott, az anyjuk – egy jobb élet reményében – hozzáment egy texasi alakhoz. Utóbb kiderült, hogy a férfi egy részeges disznó, és minden nap a földig lerészegedett. Ráadásul az öccsével tehetetlenül végig kellett nézniük rendszeresen azt, hogy bántalmazza az anyjukat. Forrt benne a düh. Esténként az ágyban fekve, az apja megtöltött revolverét szorongatva eljátszott a gondolattal, hogy kinyírja a fazont, de mindez csak a fejében zajlott le.
Egy szeptemberi borús napon a fickó a szokottnál is kegyetlenebb volt: reggel, hulla részegen állított haza, a szeme alatt egy monoklival. Elkóválygott a konyhaasztalig, leült, majd az anyjáért kiáltott. A nő látva, hogy milyen mérges, azonnal a szolgálatára sietett, és elé rakta az ételt, amit a fickó azonnal megszagolt. Ezután minden ok nélkül a falhoz vágta a tányért. „Mit raksz elém asszony? Talán disznónak nézel, hogy ilyen moslékkal akarsz etetni?!”[/i[
James a mai napig tisztán emlékezett a szavaira. Jeges félelem futott végig rajta, mert tudta, hogy mi fog következni. A fickó – mintha mi sem történt volna – sodort egy bagót, és a harmadik slukk után, hirtelen megragadta az anyját: hátulról, egy kézzel a mellkasánál lefogta, a másik kezével pedig az arcának nyomta a cigi parázsló végét. Az anyja sikoltott és kapálózott a fájdalomtól, de a férfi erősen tartotta, így nem tudott szabadulni.
James fejében azonnal megszólalt a vészjelző. Nem habozott: beszaladt a szobába, előszedte a revolvert az ágya alól és visszament a konyhába. Megállt a rohadék előtt, aki még mindig fogva tartotta az anyját.
– Engedd el, te mocsok! – kiáltotta, de a hangja kétségbeesett volt, amit a fickó azonnal kiszagolt.
– Na, mi lesz kölyök, húzd meg a ravaszt! – mondta, miközben vigyorgott, kivillantva megsárgult fogait. – Betojtál? Látom, olyan vagy, mint az apád, egy gyáva féreg! – és ismét az anyja arcához közelítette az égő cigarettát.
Mielőtt újra fájdalmat okozhatott volna, James megcélozta a fejét, majd minden teketória nélkül – amit akkor maga sem értett – meghúzta a ravaszt.
A lövés ereje hátralökte a kezét, a fickó agyveleje pedig beterítette a falat és az anyját. A durranástól sokáig csengett a füle. Ott állt remegő lábakkal, és nézte az eléje tárult mészárszéket. Még hosszú hónapok után is kísértette a jelenet. Átélte újra és újra, amitől teljesen kikészült. Az anyja egy teljes napig takarította a mocskot, mire sikerült eltüntetnie a nyomokat.
Az öccsével pirkadatkor eltemették a hullát a kert végében, és többé nem beszéltek a történtekről, és más sem tett fel kérdéseket.
Ez volt az első gyilkosság, amit elkövetett. Idővel helyre jöttek a dolgok. Minden visszaállt a megszokott kerékvágásba. Az öccsével találtak munkát egy szomszédos farmon, és a fizetésből megvolt a mindennapi betevőjük. Hosszú évekig békében éltek, de a múltban átélt traumák nyomot hagytak bennük. A testvére hamar a whiskyben keresett menedéket. A rabjává vált és zülleni kezdett. Folyton összetűzésbe került a helyiekkel, míg végül egy kocsmai összetűzésben lepuffantották. Az anyja gyenge szíve ezt már nem bírta. Négy hónapra rá, hogy a fia meghalt, ő is utána ment. James már holtan talált rá, mikor hazament a munkából. Arccal lefelé feküdt a padlón. Éppen vacsorát főzött, mert még az étel a tűzhelyen főtt.
Hirtelen egyedül találta magát. Nem maradt senkije, csak a bánat, az üresség és a düh. Hamarosan ő is elkezdett vedelni, mert csak így tudta elviselni a fájdalmat. Minden nap leitta magát a sárga földig. Aztán jöttek a kocsmai balhék, és legtöbbször a fogdában ébredt.
Egy júniusi napon, egykori katonákat sodort a szél a városba, köztük egy hajdani veteránt, név szerint: Stephen Taylor ezredest, aki részt vett az amerikai-mexikói háborúban, még ’46-ban. Embereket toboroztak, hogy visszamenjenek Mexikóba, és elégtételt vegyenek a régi sérelmeken. James volt az egyetlen a városban, aki közéjük állt. Lehetőséget látott, hogy kiadja a haragját, ami szűnni nem akaróan ott tombolt benne.
Útjuk a nap perzselte síkságon át vezetett. Az első falut, ami az útjukba esett, feldúlták, kirabolták és aki szembeszállt velük, azt kegyetlenül legyilkolták. James az alkohol hatása alatt szinte fel sem fogta a tettei súlyát. A gyilkolásban olyannyira jó volt, hogy a kapitány megtette jobbkezének.
Hadjáratuk során rábukkantak Manuel Gomez kapitányra, aki hajdanán a mexikói csapatokat vezette. A kapitány El Gatoban élt a családjával egy kisebb birtokon. Az éj leple alatt csaptak le rájuk: a szolgálókat és a lovászokat megölték. A kapitányt és a megrémült családját kirángatták az ágyból. A fiát, aki akkor egyidős lehetett Josh-sal és a feleségét összekötözték. A kapitányt félholtra verték, majd ezután rájuk gyújtották a házat.
James, mikor álmatlan éjszakáin visszagondolt az esetre, szinte még mindig érezte az arcán a tűz égető erejét. Magasra csaptak a lángok, miközben kétségbeesett sikolyok törték meg az éjszaka csendjét. A tettüknek hamar híre ment és a mexikói csapatok megállították őket: váratlanul rajtuk ütöttek és szétszórták őket.
James visszatért nyugatra. Miután kitisztult az elméje, felfogta, hogy milyen szörnyűséget követtek el ártatlanokon. Elvették az életüket, szinte csak kedvtelésből. Mélységesen gyűlölte magát és kerülte az embereket. Visszagondolva úgy tűnt előtte mindaz a szörnyűség, amit elkövetett, mintha csak egy lidérces rémálomban történt volna. Mélységes önutálatban szenvedett. Hogy enyhítsen a kínon, ami a lelkét nyomta, legelsőnek az alkoholtól mondott búcsút, mert meg akart attól az embertől szabadulni, aki egykoron volt. Álmatlan éjszakák következtek: izzadt, remegett, hányt. Minden porcikája az alkoholért sóvárgott. A szervezete már annyira legyengült, hogy azt hitte belehal, de végül egy hosszadalmas küzdelemben ő győzött.
Miután felerősödött, minden vasárnap eljárt a templomba. Meggyónta a bűneit és lassan kezdett enyhülni a fájdalom, ami a lelkét nyomta. Az Istentiszteleten ismerkedett meg a leendő feleségével. James már az elején bevallotta a nőnek, hogy nem volt mindig jó ember, és sok szégyenteljes dolgot elkövetett. Maryt nem érdekelte a múltja, mert a szíve mélyén érezte, hogy ennek ellenére jó ember. Hamarosan összeházasodtak.
James kipofozta a családi fészket. Keresett tisztességes munkát. A fizetésből vett pát lovat és marhát, majd gazdálkodásba fogtak. Egy évre rá megszületett a fiuk, és boldogabbak voltak, mint valaha. De éjjelente rémálmok gyötörték, amiben megelevenedett előtte mindazoknak az arca, akiket megölt. Nem tudott szabadulni az emléktől, és legtöbbször kiáltozva ébredt. Ilyenkor Mary vigasztalta és virrasztott vele – amiért James örökre hálás lesz neki –, mert nem csak a felesége volt, hanem egyben a lelki társa is.
Végül utolérte a múlt. És most egy olyan ember vadászik rá, akinek nincs vesztenivalója. Minden célja az, hogy megbosszulja a családját.
* * *
Felborította az asztalt és meglapult mögötte. A puskát erősen markolta. A szíve a torkában dobogott. A Hold magasan állt az égen, megvilágítva a szoba körvonalait. Legalább nem kell majd vaktában lövöldözni, gondolta. Fülelt, de nem hallott semmit, csak a prérin süvítő szelet. Aztán valahol a távolban felnyerített egy ló. Nem sokkal ezután a kutya nyugtalankodni kezdett. Ebből már tudta, hogy közel járnak. Percekkel később léptek csikorogtak a kövön.
Két embert számolt. Sejtette, hogy két oldalról fognak támadni, így nagyobb az esélyük. Hamarosan, egy árnyék suhant el az ablak előtt, majd kisvártatva kivágódott a bejárati ajtó.
James türtőztette magát, hogy ne fedje fel a rejtekét. Várt.
Hamarosan egy pisztoly csöve jelent meg az ajtóban, majd egy alak bukkant fel: óvatosan bekukkantott, aztán beljebb merészkedett. Mikor már elég tiszta célpont volt, előugrott a búvóhelyéről, és a puskát a csípőjénél tartva elsütötte. Mire a fickó észrevette, már késő volt. A lövés ereje nekivágta a falnak, és nyöszörögve hullott a földre, mint egy rongybaba. Csengett a füle, így nem hallhatta, hogy a konyha felőli ajtó is kicsapódott. Egy árny jelent meg mögötte. Mire megfordult, már csak a torkolattüzet látta.
* * *
Harry Webster seriff pirkadatkor, harmadmagával végigvágtatott Miles City főutcáján. A korán nyitó üzletekből kijöttek az emberek és aggódó tekintetükkel mindaddig követték őket, míg ki nem lovagoltak a városból, ugyanis hamar híre ment, hogy két mexikói alak kereste James Greent. Pár embernek szemet szúrt az egyik fickó, akinek az egész arca meg volt égve.
Ide, az Isten háta mögötti helyre ritkán tette be a lábát idegen. Itt mindenki ismert mindenkit. A törvényszegés kimerült egy-egy kocsmai verekedésben és a családi perpatvarokban. Mindezek ellenére a seriff megérzése most nem jót szimatolt, tehetsége volt ahhoz, hogy megérezze a bajt. Nem tudta, hogy mit fog találni James Green farmján, csak reménykedni tudott benne, hogy a családnak nem esett semmi baja.
Jól ismerte őket; James rendes, tisztességes férfi volt. A felesége hű keresztény és jó családanya, akinek a felmenői már a város alapításakor is itt éltek, viszont hallott már a férfi múltjáról. Tudta, hogy régen más utat járt. Eltévelyedett és letért a helyes ösvényről. Úgy vélte, hogy ölt is, de idővel megváltozott, ehhez kétség sem fért.
Hajdanán, még seriffhelyettes volt, mikor az öccsét lepuffantották. A kölyök még húsz sem volt. Nagy törés volt az a család életében. Az anyja, aki így is beteges volt, pár hónap múlva belehalt fia elvesztésébe. Egészen a mai napig tisztán emlékezett James szemeire. Olyan mélységes ürességet látott bennük, amit ember tekintetében előtte és utána sem fedezett fel.
A seriff úgy vélte, hogy mindenki elkövet kisebb-nagyobb hibákat az élete során. Két fajta embertípust ismert: az egyik tanul a hibáiból és megváltozik, és van a másik, aki képtelen a változásra. Na, az ilyen embert ő mélyen megvetette.
Mikor rátértek a farmra vezető poros földútra, a Nap már a déli égbolton ragyogott. Az út enyhén emelkedett, és egy domboldalban végződött. A seriff mögött fiatal helyettese, Lee Wilson lovagolt, és Buck Carey zárta a sort, egy nagydarab, szakállas farmer. Mindketten megbízható emberek voltak.
Amint a domboldal tetejére értek, Harry Webster meghúzta a gyeplőt. Innen már jól látszottak a farm épületei a préri ölelésében. Felettük a felhőtlen égbolton egy héja körözött kiterjesztett szárnyakkal. Egy mérföldre keleten tehenek legelészték a préri zöld füvét. A seriff a nyeregtáskából előhúzta a távcsövét, majd lassan körbepásztázta a birtokot.
– Lát valamit, seriff? – kérdezte Buck Carey, mély reszelős hangján.
A seriff még egy ideig szemlélődött, mielőtt megszólalt volna.
– Semmi mozgás – válaszolta. Aztán mikor leemelte a szeme elől a távcsövet, megcsóválta a fejét. – Nem tetszik ez nekem, Buck. A férfi válasz helyett morgott valamit az orra alatt, amivel kifejezte egyetértését.
Úgy száz méterrel a tanya előtt egy bozótosban tarka kanca volt kikötve. Az állat, amint meglátta őket, felemelte a fejét és csapkodott a farkával.
A farmot szétválva közelítették meg, csőre töltött puskával a kezükben. Az udvaron csirkék csipegették a füvet. A csend szinte nyomasztó volt, minta mindenki elment volna hazulról. Az istálló ajtaja tárva nyitva állt, amit a nyári szellő ide-oda ringatott. A lovaknak hűlt helye volt. Hátul, a csűr sarkánál belebotlottak a kutya tetemébe. A kést a lapockájánál döfték bele, ami egyenesen a szívébe hatolt.
– James, Harry Webster seriff vagyok! – kiáltotta el magát a seriff, miközben a bejárathoz közeledett. – Minden rendben van odabent?
Válasz nem érkezett, a bejárati ajtó pedig nyitva volt. Buck hátulról hatolt be az épületbe, míg Lee Wilson elöl lépett be a házba a seriffel a nyomában.
Ami legelsőnek szemet szúrt Lee Wilsonnak, az a mexikói hullája volt, ami a bejárattól pár lépésre a falnak dőlt. A feje lecsuklott. A mellkasán egy bemeneti seb vöröslött. A pisztoly az ölében hevert. A legyek már kezdtek köré gyűlni. Beljebb hatolva, a felborult asztal mögött megtalálták James hulláját.
– Attól tartok elkéstünk – mondta elképedve Lee Wilson.
Aztán jobban megnézte a holttestet: Jamest hasba lőtték és elvágták a torkát. Nem volt szívmelengető látvány.
– A szerencsétlent csúnyán elintézték… – állapította meg. A vér látványát nem bírta. A gyomra felkavarodott, mire gyorsan kiszaladt a házból.
A seriff megállt James holtteste felett, levette a kalapját, és nagyot sóhajtott. Hamarosan Buck is előkerült, ő is megállt a seriff mellett.
– Hát ez lett a vége – szólalt meg a seriff.
– Összehangolt támadás volt, Jamesnek esélye sem volt – mondta halkan Buck. Megrázta az eset, ugyanis nem mindennapi dolog volt errefelé a gyilkosság. Arra gondolt, hogy akár ő is feküdhetne ott a földön, James helyett. Végül hozzátette: – Valószínű, hogy a mexikóinak már bottal üthetjük a nyomát.
– Az meglehet – válaszolta a seriff, aki próbálta megőrizni a hidegvérét. Ennek érdekében felállított egy felborult széket, leült, előszedte a zsebéből a dohánytartót és pipára gyújtott. Ha ideges volt, mindig így tett.
Buck miután letakarta James holttestét egy lepedővel, odament az ablakhoz, és elnézett a hegyek felé.
– Vajon mivel haragíthatta magára James a mexikóit, hogy az idáig eljött, csak azért, hogy megölje? – tanakodott.
– Kering egy történet – szólalt meg a seriff a háta mögött, mikor kipöfékelte a füstöt –, miszerint James még fiatalon beállt egy szedett-vedett bandába, amelynek a tagjai hajdani katonák voltak. Átmentek Mexikóba és kényük-kedvük szerint gyilkoltak. Úgy tartják, hogy egy mexikói tábornokra és a családjára rágyújtották a házat, és azok bent égtek, de később a rendfenntartók csak három elszenesedett holttestet találtak.
Eltartott egy kis ideig, míg Buck összerakta a kirakóst.
– Arra akarsz kilyukadni seriff – fordult meg döbbent arccal –, hogy az a megégett arcú fickó a mexikói tábornok?
– Nagyon úgy fest – válaszolta a seriff.
– De vajon az asszony és a kölyök hol lehet? – kérdezte ismét Buck.
– Nekem van egy ötletem! – Lee Wilson közben visszajött a házba. Az arca falfehér volt. – Az öreg Perkinsnek van egy vadászkunyhója fent a hegyekben – pillantása a falon függő vadász ereklyékre esett –, ismerve Jamest, biztosan odaküldte őket. – Ezzel mindannyian egyetértettek.
Két órás vágta után, amire elérték a folyó torkolatát, a lovasok és a lovaik egyaránt kimerültek. A Nap magasan állt az égen, és melegebb volt, mint a pokol tüze. A folyó lassú folyású volt és jéghideg. Leszálltak a nyeregből, megitatták a lovaikat, aztán ismét felültek és átgázoltak a folyón. A lovak borda magasságig elmerültek a vízben. Mikor a túloldalra értek, a kavicsos parton nyomokra bukkantak.
– Hány lovast számolsz, Buck? – fordult a seriff a farmerhez.
– Összesen négyet – mondta. – Itt három lovas kelt át – mutatott tőle jobbra, a sárba süppedő pata nyomokra. – És itt – fordult a másik irányba. – Ez egy új nyom, egészen friss, pár órája sincs, hogy átkelt.
– Én is pont így látom – értett egyet a seriff. Az ábrázatára aggodalom ült ki, mert tudta, hogy a mexikói milyen céllal követte a családot, de Lee Wilsonnak is ugyanez járt a fejében.
– Mit akarhat a mexikói egy gyerektől és egy asszonytól?
– Elégtételt – vágta rá a seriff.
Hamarosan felfelé kaptattak a hegyi úton, ahol keskeny ösvény vezetett a fenyőerdőn keresztül. A fák között a levegő hűvös volt és illatos. A seriff annak a tudatában, hogy a mexikóinak nagyobb az előnye, a lova oldalába vágta a sarkantyúját, gyorsabb vágtára fogva.
A vállát most nagy teher nyomta. Az ő kötelessége az emberek védelme volt: erre esküdött fel, amikor feltette a csillagot. Eddig már elvesztett egy embert, és nagyon tartott attól, hogy ma nem ez lesz az utolsó, hiszen egy mindenre elszánt, bosszúszomjas emberrel van dolguk. Tudta, hogy a család élete innentől már Isten kezében van. A félelme hamar beigazolódott, ugyanis messziről puskalövés dörrent, aminek a visszhangja bejárta a hegyszorost.
Mindhármukban azonnal megállt az ütő. Percekkel később, feltűnt a vadászkunyhó a fák között. A ház előtt három személyt pillantottak meg; Mary, James felesége a földön ült, és a megsebesült öccse fejét a kezében tartotta, és közben zokogott. Josh mellettük térdelt. A seriff ilyen távolról nem tudta eldönteni, hogy a férfi életben van-e még, de odaérve látta, hogy még lélegzik. A golyó a lapockájánál fúródott a testébe. Úgy vélte, ha elállítják a vérzést, akkor túl fogja élni. Közben meghagyta az embereinek, hogy kutassák át a környéket, de az asszony ekkor megszólalt.
– Már elment – mondta a seriffre sem pillantva. – Minket életben hagyott. – A szemei üvegesek voltak. A tekintete a távolba veszett. Úgy tűnt, mint aki teljesen máshol jár.
Közben Lee Wilson visszament a városba az orvosért. Addig Buck és a kölyök bement a házba tiszta vízért és törölközőért, hogy kimossák a sebet.
A seriff leült az asszony mellé a fűbe. Kereste a szavakat, próbálta minél tapintatosabban közölni a férje halálát, de mire szóra nyitotta a száját, az asszony megelőzte.
– James halott, tudom – kezdte. – Elmondta, hogy megölte. – A hangja itt elcsuklott a feltörő zokogástól. – Azt is elmondta, hogy miért tette. Tizenhárom éve James és a bandája az éjszaka közepén rájuk törtek. Kirángatták őket az ágyból. Őt összeverték. A fiát és a feleségét pedig összekötözték és ezután rájuk gyújtották a házat. Mikor magához tért, már lángokban állt minden. Miközben a családját akarta kimenteni, ő maga is megégett. A szeme láttára égtek halálra. – Most egy pillanatra a seriffre pillantott. – Láttam az arcát, iszonyatos volt – mondta elszörnyedve. – A vonásaiban már semmi emberi nem volt.
A seriff átnyújtott neki egy zsebkendőt, amivel megtörölte az orrát, majd kisvártatva folytatta, némileg összeszedettebben:
– Azt mondta, hogy meg akart halni. Miközben arra készült, hogy kioltsa az életét, felelevenedett benne a szörnyű éjszaka, és akkor emlékezni kezdett a támadókra. Ott, azon a helyen megesküdött, hogy elégtételt vesz a családjáért. Így a bosszú adott neki erőt, hogy el tudja viselni az életet. Felkutatta az összes embert, aki felelős volt a családja haláláért, és végzett velük. Mi voltunk az utolsók a listáján. Mikor a fiamra emelte a fegyvert, könyörögtem neki, hogy őt ne bántsa, inkább velem végezzen. És az utolsó pillanatban, amikor már azt hittem, hogy vége… akkor… tudja mi történt? Leengedte a fegyvert, mert a fiam a saját kisfiát juttatta az eszébe, ezért képtelen volt megtenni. – Ó, istenem! – kiáltott fel, mintha most értette volna meg, hogy egy hajszálon múlt az életük.
Miután kitörölte a szeméből a könnyeket, a seriffre emelte a tekintetét.
– Mondja seriff, tényleg ilyen szörnyeteg volt az én férjem?
A seriff egy ideig várt a válasszal:
– Tudja asszonyom, ha egy ember sok lelki megpróbáltatást él át gyerekként, akkor az nyomot hagy benne. Az a tapasztalatom, hogy a többségük rossz útra tér. Sok ilyennel volt már dolgom. A férje esetében is ez történt. Nem lehetett felhőtlen gyerekkora, ráadásul apa nélkül nőtt fel, így nem volt, aki tanítsa, és példát mutasson neki. Később pedig eljött a nagy törés az életében, mikor elég rövid időn belül elvesztette az öccsét, majd az anyját is. Mindenkije meghalt, aki számított neki. Mondhatjuk azt, hogy akkor elvesztette az irányítást az élete felett, de aztán maguk egymásra találtak, ezáltal James visszatért a helyes útra. Az önök fia ennek a bizonyítéka. Sokszor láttam a városban a kölyökkel. Egyik alkalommal lóvásár volt, James pedig éppen a lovakról tanította, és a fiú itta minden szavát. Tudja, még irigyeltem is, mert nekünk nem lehetett gyerekünk a feleségemmel. Titkon mindig is egy fiúra vágytam, akinek átadhatom a tudásom, és aki úgy néz fel rám, mint az ön fia az apjára. Visszatérve a kérdésére asszonyom, szerintem a férje nem volt szörnyeteg. Az ön férje jó ember volt.
Az asszony hálás volt a seriffnek az őszinteségért. A szavai vigaszt nyújtottak számára. Ráemelte a tekintetét a férfira. Az ajka halványan mosolyra húzódott. Végül csak ennyit mondott:
– Köszönöm.
