Pirkadat és alkonyat, szonett
Tercina: Fekete tölgy magasodik, a pirkadati fehéren ragyogó égbolt elvakítja szemem acéltükrét, míg fekete lovamon vágtatok a szélben, ami úgy csap le, mint egy vad hullám a szeszélyes tengeren. További tölgyek magasodnak, füzek, bükkök, bodzák, fenyők körbefonják az erdőt, mint Gaia buzgó kezei. A nap sugarai kibuknak, mint egy pislákoló sárgás szem a ragyogásban.
Tercina: Hallom a kanyargó, gyöngyös folyó hangját; lágyan dalol, mesél, suttog. A felszínén egy magányos lótusz úszik, mohón rikácsol a fekete hattyú a levegőben. Rikácsolása visszaverődik a fák szélfútta borzongató hegedűjátékában.
Tercina: Vágtatok egy arany érmével teli erszénnyel; fekete kalapomat meglibbenti a szél. Egy pisztolylövés emlékeim bugyrában: amely jött, adott és elvett. Az alvadt vér a csuklómon olyan, mint a bordó bogyók leve. A táj furcsán rideg, de mégis kellemes; vijjogó sas repül tova, messze innen el.
Tercina: A pirkadat álmos, élénk arca tágra nyílt szemmel követi a tájat. Egy lehulló barnás falevél jelzi az aratás idejét. Emlékeimbe beleúszik a tanya, ahol felnőttem: az aranyló nap, a kék gyémántként ragyogó égbolt, széles fehér habfelhőkkel. A kígyó kúszik a sárban, reggeli tápláléka után nézve, lassan, mint a néma halál.
Kvartina: Hirtelen esőzés rázza fel az erdőt; a fakó égbolt úgy szuszog, mint egy sebesült vad. Az ég egyre sötétedik, táncoló esőcseppek a szélben, míg én vágtatok tovább. A vadnyugat portréja megremeg az alkonyatba zuhanva, mint a hullócsillag a csatatérre. Testem remeg a hidegben, mikor farkasok éneke tör fel a hegyekből, vonyítanak az esőben, a szélben.
Kvartina: Egy barlang a távolban denevérektől hemzseg; a mélységeibe vezető út olyan, mint egy démon hörgő szája. Árnyak jelennek meg előttem, közelednek. Lovam lassít, míg szemem tágra nyílik. Lebegnek előttem némán, velem együtt haladnak előre, mire a vér is megfagy bennem. Az eső halkul, talán még a szél is enged kissé, mire az árnyak eltűnnek, vagy csak úgy tesznek.
Kvartina: Lovam ekkor újra begyorsít, ő is szabadulna az alkonyatból vissza a pirkadatba. Emlékeimben most egy nyílvessző suhanó hangja tör fel, amely szíven talált, egy mély lyukat vésve belé. A bíborpiros szív megfakult és megkeményedett, majd elveszett a világban. Huhogó baglyok bámulnak rám, a fekete lován vágtató ártatlan, bűnös cowboyra, aki bolyong a vadnyugat rideg valóságában, kitekintve a puska csövéből az univerzum szemébe.
Tercina: A telihold észrevétlenül jelent meg a lassan sötét égbolton. A virágok furcsán hajlonganak a homályban: kék szirmúak, sárga szirmúak, lila szirmúak, nedves esőcseppekkel. A ragadozó Vénusz most nem jelenik meg. A homály belevész a halálba, mint a sötétség az elmúlásba, míg a fekete varjú elegánsan leszáll egy faágra. Hirtelen dermesztő csönd áll be; lassítottam valamiért. Az erdő hangjai elhaltak, és csak a csönd maradt, ami idegessé tett.
Tercina: Dombokon át vágtatok; szemző eső, suhanó szél. Az égbolt felettem most bíborvörösre váltott át. Felettem csak a telihold és a sötét felhők, na meg a vörösség határtalan messzesége. Az erdő szívében borzongató és felséges, a folyóban fekete hattyúk jelennek meg a lótusz mellett, mire köd száll fel a semmiből. Perzselő illatok csapják meg az orrom.
Tercina: Sár és pocsolyák körülöttem; tőlem jobbra fekete és fehér tölgyek. Ködös kísértet suhan el előttem, míg a vörös égbolt lilásra vált, és úgy nyújtózik el. Egyik fa csupasz, míg a másik dús koronával büszkélkedik. Egy újabb pisztolydördülés visszhangzik a fejemben. Hazug igazság, mint egy részeg hajó, a tenger fenekén úgy merül el, úgy múlik el.
Tercina: Az alkonyat lassan a másik oldalára fordulva, mélyet ásítva zuhant bele a sötétbe. Fényes pontok az azúr sötétkék égen; a telihold halkan lebukott egy újabb ködfelhőt engedve fel maga után. Ekkor hervadt rózsákat láttam és egy kimúlt hollót magam előtt, amit a lovammal kikerültem, aztán ismét gyorsabban vágtattam tovább. Vegyes érzelmek dúlnak bennem; olyan jól is esne egy tömény ital a sarki kocsmából, feltüzelné a szívem és a lelkem, és oldaná szomjamat, megnyugtatná kiszáradt torkom.
Kvartina: A homályból világosság jött, míg az esőzés és a szél is lassan elhalkult, elmúlt. Most már tisztább az út előttem; friss levegő és a kibukkanó nap meleg sugarai a bőrömön. Kitisztult, ismét fényesen ragyogó égbolt, zöld lombkoronák, előbukkanó állatok: szarvasok, őzek, pillangók, és a tükörtiszta folyó, amelyben még mindig ott úszik a lótusz háborítatlanul.
Kvartina: A hegyek is kitisztultak a távolban, már jól kivehetőek a kékes és zöldes színek. A köd elszállt, én sóhajtok. A természet hangjai most lágyan dalolnak: csiripelnek, brekegnek, sziszegnek. Egy kék pillangó repül el mellettem a már ragyogó napsütésben. Lassan kiérek az erdőből, míg a földön lehullott zöld falevelek és a tölgyek árnyékai borítják az erdő szőnyegét.
**Kvartina**
Szívem zakatol, mikor kiérek az erdőből egy üres kis tisztásra. Megállok, leszállok lovamról, és gyalog folytatom utamat vele együtt. Magamba szívom a frissességet, de megállva a folyónál még kicsit megmosakszom. Figyelmesen nézem, ahogy a víz lassan lemossa az alvadt vért a csuklómról. Végül az arcomat is megmosom, és iszom is a vízből. Csak ezután sétálok tovább. Az érmék súlya egyre nehezebb; egyet előveszek, és pislogás nélkül csodálom, ahogy megcsillan a napon. Visszarakom, majd folytatom utamat, míg végül kiérek az erdőből.