Linktár

Madárka 6/6

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2025/6 számában.

6.

Kinyitotta a szemét.
Könnyű fátyol keretezte, az élet által lágy ráncok hálójával díszített női arc borult fölé.
Ábránd aggódó tekintetébe megkönnyebbülés költözött.

– Hála az Istenanyának! – suttogta. – Egy körmenettel ezelőtt távoztál. Azt hittük, bajod esett. Engem küldtek, hogy megkeresselek… Nem is gondoltam, hogy itt talállak… Meztelenül… Mi történt?

Napszépe felült, rámosolygott Ábrándra, és megsimogatta az arcát.

– Nincs semmi baj.

Egyetlen lendülettel felállt. Ruganyosnak, erősnek, nyugodtnak, derűsnek és tettre késznek érezte magát. Gyors pillantással felmérte, hogy elődje, a Szent Anya nem található sehol. Tehát elvégezte a dolgát. Ugyanúgy, ahogyan a fa is eltűnt a víztartóból.

– Áldassék az Istenanya szent ereje! – mondta Ábránd, és összeszedte Napszépe ruháját. – Siessünk, Anyám. A Családfő már nagyon türelmetlen. Nem illik…
– Hová siet? A halál úgyis megvárja – mondta Napszépe, és elindult a folyosón.
– Hogy megvárja… – visszhangozta Ábránd. Napszépe tétova lépteket hallott maga mögött. – A ruhád, Anyám… Itt van nálam…
– Jó helyen van ott – mondta.

Könnyűnek érezte a testét és a lelkét. A szavak is mintha maguktól jöttek volna a szájára. Soha nem érzett még ilyet, mintha megszépült volna a világ, szép lett volna minden árny, repedés a falon, pókháló, és maga a sötétség is, ami úgy távolodott tőle, ahogy ment előre. Mert a sötétség, ébredt rá, ha van egy kis fény nála, mint a fáklyák a falon, mindig csak távolról fenyegeti. Ha közelebb megy hozzá szertefoszlik, és újra összeáll.

A sötétségben lapuló veszedelmet saját félelmeinkkel népesítjük be.

A sötétség utat engedett neki, és ő büszkén, ragyogva, könnyedén hagyta ott a folyosót, lépett be a szentélybe, majd ment ki a hívek által fenntartott térbe. Az Istennő szobra előtt várakozott a Családfőt kísérő díszes társaság, csupa acél, bőr és izzadtság.

A Szent Anya lelkében megmozdult egy emlék, egy régi fájdalom. Elmosolyodott, egy pillanatra magához ölelte a Napszépe nevű kislányt, és nem engedte, hogy az árnyak ismét közel férkőzzenek hozzá.

Tágra nyílt szemek és döbbent tekintetek kereszttüzében lépett oda ahhoz, akit hamarosan magához ölel a halál, akit hatalmas ember tartott a karjaiban, és aki alig volt több, mint lélekkel teli, aszott porhüvely. A Szent Anya megállt előtte, ahogy kell, és már nem az erőszaktevőt látta benne, hanem a távozót.

– Az Istenanya meghallgatta a kérésed – mondta csengő hangon. – Engedélyezi, hogy itt töltsd be a végzeted.

Hogyne engedte volna! Mindenkinek engedi, aki kéri. Hiszen ezért van itt.
Csak kérni kell.

És A Szent Anya tudta, hogy elvágta a fonalat. Azt a fonalat, ami évek, évtizedek, vagy akár évszázadok óta csak nőtt és nőtt, körülfonva embereket, életeket, lelkeket. Mert a harag haragot szül, ahogyan a fájdalom fájdalmat, a bosszú bosszút, a kegyetlenség kegyetlenséget. De ha valaki felismeri önmagában azt, amiben a másik szenved, és képes kapcsolódni hozzá, akkor képes lesz arra is, hogy ne azt az utat válassza, amit kellene. Hanem a másikat. A lezárás, a befejezés, a gyógyítás útját.

Mert mindenki szenved valamitől. És van, akit azért küldtek ide, hogy felismerve mások szenvedését könnyítsen rajta. De tükröznie kell a fájdalmat, és ezért át kell élnie, amíg a magáévá nem teszi azt, amitől fél.

Értjük, nem értjük, akarjuk, nem akarjuk, így működik a világ.

Mintha valami rebbent volna. Felnézett, és egy aprócska madarat látott, ahogy beleszáll a nyitott kapun beáramló fénybe, és elhagyja a szentélyt.

– Nahát! – mondta csodálkozva. – Milyen kedves kis madárka! Láttad, Ábránd? Elrepült.
– Nem… nem láttam semmit, Szent Anyám – hallotta Ábránd félelemmel és csodálattal teli szavait.

A Szent Anya emésztette egy pillanatig, amit hallott, majd bólintott.

– Akkor ég veled… „madárka”.

VÉGE