Linktár

Wendigo

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2024/12 számában.

A tél derekán nagy éhínség sújtotta a varjú törzset. A vadászok szinte mindig üres kézzel tértek haza. A zsákmánynak nyoma sem volt, mintha a hideg minden élőlényt száműzött volna a földekről. A tél korán beállt, és keményebb volt mint valaha. Az istenek nem válaszoltak az imákra. A törzs éhezett. A tábor nyomasztó csendjét az északi fagyos szél verte fel, keresztülsüvítve a keményre fagyott szarvasbőr sátrak között.

Szürke Farkas, a törzsfőnök legfiatalabbik fia már pirkadat előtt kilopódzott a táborból, mikor még mély álmát aludta a törzs, hogy megkezdje a vadászatot, és élelemmel lássa el a népét. Bizonyítani akarta rátermettségét, ezért maga próbált vadat elejteni apja tiltása ellenére. Az emberek lesoványodtak, gyengék és betegek lettek. A zord tél nem kegyelmezett senkinek sem.

Kék harci festése elkenődött az arcán, miközben északnak tartott, felkapaszkodva egy magas sziklás parton. A tetején egy pillanatra megállt, hogy kifújja magát. A frissen lehullott hó lepelként nehezedett az öreg tájra. Napok óta szakadt, erős szél kísértében. A fiú jól ismerte a környék minden zeg-zugát, de ennek ellenére nem akart túl távol kerülni a tábortól, volt valami vészjósló a levegőben, ami fokozatosan a hatalmába kerítette.

Lassan leereszkedett az előtte húzódó völgybe, ügyelve minden lépésre, ugyanis a frissen hullott hó alatt, indák és gyökerek rejtőztek, amiben bármikor kitörhette a lábát.

Sűrű fenyőerdőn át vezetett az útja. Egy pillanatra sem állt meg, folyton mozgásban volt. Szarvasbőr öltözéke alatt teljesen átfagyott, mokaszinja belesüppedt a frissen hullott hóba, lábfeje bizsergett a hidegtől. Mikor mélyeket lélegzett, tüdejében szúró fájásokat tapasztalt.

Miközben a fák között lavírozott vadra lesve, a szél hangokat sodort feléje a közeli ősi temető felől. Az első gondolata az volt, hogy ősei suttognak, útmutatást adva a számára. Már máskor is tapasztaltak a szentföldön ilyesmit, öreg szellemek susogtak időnként egymásnak. Sokan úgy vélték, hogy útmutatást próbálnak adni a varjú törzsnek.

Szürke Farkas a hangok felé fordította fejét, majd óvatosan megindult. Egyre közelebb érve vette észre, hogy másról van szó. A hangok emberiek voltak.

Megbújt egy közeli fatörzs mögött, majd figyelte, amint fehér emberek lépnek be a szent temetőbe. Káromkodások és gúnyos kacajok hagyták el a szájukat. Az egyik férfi flaskából kortyolt, majd levizelte az egyik védő totemet.

Szürke Farkas szívverése felgyorsult. Lehúzta a prémkesztyűt a kezéről, majd egy íjat kihúzott a tegezből és a húrra illesztette. Megfeszítve a zsineget egyenesen az egyik fehér férfit fejét célozta meg. Mélyen beszívta a hideg levegőt, majd lassan kifújta. Már majdnem kilőtte az íjat, de aztán meggondolta magát. Próbált ésszerűen cselekedni, ezért visszahúzódott, és a tábor felé vette az irányt.

Halkan, de mégis fürgén szedte lábait, és mikor már biztos távolságba ért, rohant, ahogy erejéből tellett. Időnként meg-megállt, hogy szusszanjon egyet, a hideg levegő égette a tüdejét, de már nem fázott.

Még sötétedés előtt visszatért a faluba. Kimerülten rontott be apja sátrába, ahol éppen tanácskoztak a vének a tűz közelében.

Hirtelen minden szempár rászegeződött. Szürke Farkas türelmesen kivárta, míg szólították.

– Beszélj fiam! – adta meg az engedélyt a törzsfőnök.
– Apám, híreket hozok az ősi szent temető felől! Fehérek léptek a szent területre, és meggyalázzák őseink nyughelyét – sorolta a látottakat.
– Mit kerestél a szent temető környékén fiam? – vonta kérdőre a törzsfőnök.

Szürke Farkas bevallotta, hogy a törzs érdekében hagyta el a falut, hogy élelmet találjon. A bátorsága, és a törzs iránti elkötelezettsége többekben elismerést váltott ki, amit fejbólintással nyugtáztak.

Apja nem volt ilyen kegyes hozzá, megfeddte engedetlenségéért, de aztán komolyra fordította a hangnemet, és a törzs legidősebb tagjához fordult tanácsért.

Wokava sámán volt, a törzs legidősebb tagja. Közel hetven éve, hogy felsírt már az ősanya előtt. Születését az isteneknek köszönhette, mert minden sámán jöttét előre megjövendölték. Ráncos szeme résnyire nyílott, aszott arcán megannyi heg terült szét. Minden vonását bölcsesség hatotta át. Pávatollakból álló fejdísze és szarvasagancsból készült botja is tiszteletet parancsolt.

– Én, Wokava most szólok hozzátok, varjú törzs. A fehéreknek lakolniuk kell! Álmot láttam tegnap éjjel, és éreztem, hogy az őseink szellemei kiáltottak fel a homályból. Figyelmeztettek, hogy idegenek fogják bemocskolni a szent földet. Most elvonulok a megbánás barlangjába, és megkezdem az ébresztő szertartást, amely életre kelti Wendigot. Őseink lelkei nem nyughatnak, amíg a fehérek nem csatlakoznak hozzájuk!

Mindenki beleegyezően bólintott, majd az este további részében szellemtáncot jártak a tűz körül. Wokava a barlang sötétjében kántálta az idéző mágiát. Csontpengét szorongatott a kezében, többször megvágva tenyerét, hogy vérrel fesse fel a szertartás szimbólumait a falakra. Mikor végzett, felizzottak a jelek. Az esti távolból földöntúli sikoly hangzott fel. Az indián törzs eksztázisban tört ki, és örömükben felkiáltottak, hogy köszöntsék Wendigot.

* *

A hetedig lovasezred parancsnoka, John Word fáradtan ült le a tűzhely közelében, hogy némileg átmelegedjen. Minden porcikája reszketett. A hideg csontig hatolt. Nem vágyott másra, csak egy kevéske pihenésre.

Már több mint egy hete vesztegelt a lovasezred Fairbanks közelében a hóvihar miatt. Kora reggel ötödmagával elindult vadat ejteni, mert az élelmük fogyóban volt. Az utánpótlás elakadt húsz mérfölddel lejjebb Shouthandnél. Néhol olyan hótorlaszokat fújt a szél, hogy lóháton lehetetlen volt előre haladni, ezért az út nagy részét gyalogszerrel tették meg. Mikor a sziklás parthoz értek, belebotlottak egy ősi indián temetőbe. John előtte még soha nem látott ahhoz fogható helyet. Mindenhol hatalmas totemoszlopok álltak különféle személyes kegytárgyakkal körülvéve. A falakra jelek voltak felvésve, ősi nyelven. Fa állványon prémekbe csavart törzsfőnökök és sámánok maradványai hevertek halotti maszkkal az arcukon.

Meghagyta az embereinek, hogy ne nyúljanak semmihez, de parancsa ellenére a részeg katonák megrongálták a helyet, meggyalázva a síremlékeket.

Mindezt nem jó előjelnek vélte, és nyugtalan volt miatta, mert tudta, hogy nem tanácsos a szent helyeket megbolygatni. Ráadásul a viharban eltévedtek, így tábort kellett verniük egy befagyott tó partjánál, még az alkony beállta előtt. Tudta, hogy a tábor délnek, egy mérfölddel lejjebb van, de az utat ellepte a hó, betemetve a nyomukat, ezzel lehetetlenné téve, hogy azt követve visszataláljanak.

Később az olajlámpa fényénél, várandós feleségének írt levelet. Írás közben baljós érzés kerítette a hatalmába, amit sehogy sem tudott kizárni, ezért megírta, ha nem térne haza, nevezze el a születendő első gyermeküket, ha fiú lesz, Johnnak.

Miközben a levelet írta, a jobb kézfeje sajogni kezdett, majd hamarosan egy negyeddolláros érme nagyságú heg jelent meg a hüvelykujja alatt. A seb égett és lüktetett. Érthetetlenül állt a jelenség láttán, de mielőtt okfejtésekbe bocsátkozhatott volna, vérfagyasztó sikoly verte fel a tábor nyugalmát. Seth Gordon sikoltva rontott ki a sátrából, miközben a testét lángok lepték el. Mire sikerült eloltani a tüzet róla, már késő volt. A többiek bevallása szerint, magától kapott lángra.

– Ez az indiánok átka! – kiáltotta Fred Trutt, miközben elcipelték a szénné égett testet. Az égett hús szaga gyomorforgató volt. A fagyott földbe lehetetlen volt eltemetni a testet, így a táboron kívül helyezték el.

Kint már teljesen beállt a sötétség mikor mind a négyen összegyűltek a kapitány sátrában.

– El kell, hogy hagyjuk a tábort! – mondta a kapitány ellentmondást nem tűrő hangon.
– De hát az lehetetlen! Mire elérnénk az ezredet, halálra fagynánk! – fakadt ki Dick Simons, a legidősebb tiszt, miközben a szakálláról csepegett a megfagyott jég.
– Ha nem megyünk, mind itt veszünk! – válaszolta a kapitány, rendíthetetlen nyugalommal.

Az arcokon a félelem és a kétségbeesés jelei látszódtak.

– Ugye nem fogunk berezelni holmi rézbőrű átok miatt? – kérdezte ismét Simons, körbehordozva a tekintetét közöttük, de meglepetésére senki sem felelt.

Csend telepedett közéjük, csupán a kint dúló vihart, és még valami mást is: egy állat vérfagyasztó nyöszörgését hallották, amitől megfagyott a vér az ereikben. Hamarosan, egy termetes árnyék suhant el a sátor előtt.

– Ez meg mi a fene?! – kiáltott fel Fred Johns, de amint kimondta a szavakat, felszakadt a sátor oldala, és egy szőrös, két lábon járó szörny rontott be rajta. Vérszomjas szempárjával az áldozatát kereste. A kapitány megőrizve a hidegvérét a fegyveréért nyúlt, de mire célba vehette volna a szörnyeteget, az éles karmaival elragadta Fred Johnst.

Simons és Bon tizedes utána szaladtak, de öt méterig sem lehetett látni, így lehetetlen volt követni a szörny nyomait.

– Már túl késő, nem segíthetünk rajta! Pakolja mindenki össze a holmiját! Útnak indulunk! – Adta ki az utasítást a parancsnok.

Percekkel később, már mindenki készen állt az útra. Összesen hárman maradtak. Elől ment Dick Simons, fáklyás menettel. Mögötte Frederick Bon tizedes és végül a parancsnok zárta a sort.

A viharban az orruk elé sem láttak volna a fáklya fénye nélkül. A gyapjúöltözék alatt a hideg csontig hatolt. A szél mindenhol hatalmas hótorlaszokat fújt, ezzel megnehezítve a menetet. Néhol térdig ért a hó. A csupasz fák ágai kísérteties hangon süvítettek körülöttük. Minden neszre felkapták a fejüket attól tartva, hogy rájuk ront a bestia.

Mikor már megtettek vagy kétszáz métert, Dick Simons megállította a menetet, és visszasietett a kapitányhoz.

– Ha tovább megyünk, itt döglünk meg mindannyian! – kiáltotta túl a szél moraját.
– Már nem fordulhatunk vissza! Tovább kell mennünk! – válaszolta a kapitány. Ám ekkor, vérfagyasztó sikoly hangzott fel, amitől mindhárman összerezzentek. Táncoló árnyékok vették őket körbe, dobszó, és égő fa illata szállt a szélben.
– Futás! – kiáltotta a kapitány, ám abban a pillanatban Frederick Bon váratlanul a magasba emelkedett, valami földöntúli erő révén. A teste egy pillanatig a semmiben lebegett, majd hirtelen, mint egy fűszál roppant ketté, majd holtan a földre zuhant.

Mindketten megrémülve álltak egymás mellett.

– Én nem fogok így megdögleni! – üvöltötte Dick Simons, aztán valami belső ösztönzésre félelmében belevetette magát a fák közé, hátrahagyva mindent. John hiába kiáltott utána, de már nem tehetett semmit érte. Hamarosan hallotta a halálsikolyát felcsendülni az erdő mélyéről.

Ott állt egyedül a viharban, és várta a halált. Érezte a dühös szellemek jelenlétét, amik idővel alakot öltöttek előtte.

A sötétből egy magas, két lábon járó szőrös szörnyalak lépett oda hozzá. Éles fogai vértől habzottak. John kihúzta a puskáját a tokjából és a szörnyre szegezte. A lövés visszhangja ágyúdurranásként terjedt szét a sötétben.

A szörny felüvöltött, majd elragadta a fegyverét, és a puszta kezével kettétörte, majd az éles karmait a gyomrába mélyesztette. A támadás olyan gyorsan történt, hogy a kapitány fel sem fogta. Kezét a sebre helyezte, ahonnan forró belsőségei a földre potyogtak.

– Istenem! – nyöszörögte, aztán térde rogyott, és arccal előre a hóba zuhant.

De a halálával még nem volt vége. Lénye a szellemvárosba került, ahová a holtak lelkei kerülnek, mielőtt még az örök vadászmezőkre lépnének. Ott egy próbát kell kiállni, egy kijelölt utat kell követni, és akin nincs ott a fényjel, azt elragadja egy gonosz szellem, és akkor örökre elvész.

Az ő fényjele a hüvelykujja alatt volt, a heg, ami egyszer csak fényleni kezdett, és mutatta neki a járt utat. Az istenek valamiért kegyesek voltak hozzá.