Linktár

A rőt szakállú torzó

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2024/11 számában.

A rőt szakállú torzó embernek született, és talán akként is halt meg. A születésünk és a halálunk pillanatában mind egyformák vagyunk: emberek. Egyformán kiszolgáltatottak, pucérak és magatehetetlenek. Te is, én is, és ő is. Hogy őt ismertem-e? Alig. Tudtam a nevét, és azt, hogy a város egyik közismert csövese, persze a rosszabbik fajtából. Ő az volt, aki még csak napszámba sem ment el dolgozni, hogy a betevője meglegyen (a munka proliknak való – tartotta), és ha tisztálkodni akadt lehetősége, sértődötten utasította el. Őt ne alázza már meg senki, majd ő tudja, hogy mikor kell fürdeni. Különben is. Büdös? Annak oka van. Oka az egész világ, minden olyan ember, aki őt az utcára juttatta. Egy volt csak fontos: a szesz, meg a dekk. Egyik ismerősöm a nagyon olcsó műanyagpalackos bort flakon cuveé-nek hívja. Nos, ez a rőt szakállú emberforma bőséggel fogyasztotta ezt a minőséget, hogy aztán idővel az élet és persze saját maga tegyen arról, hogy a lábaitól megválva egy élő torzóvá váljon. Gyakorlatilag úgy nézett ki szerencsétlen, mintha valami vörös szőrű kutyát megnyírtak volna, és a földre hullt bundát nedves, ragacsos földdel gyúrták volna össze, amelybe két gombszemet ragasztottak és ezt az elegyet belebaszták volna egy kerekesszékbe, ezzel életre hívva a rőt szakállú torzót, aki egész nap csak káromkodott, fenyegetőzött és szitkozódott. Ő pedig, mint valami antihős, mint valami elkúrt Batman, hol itt, hol ott tűnt fel a városban a kerekesszéke segítségével, melynek hátulján kis szatyorban kikukázott zsemlék és zöldes párizsik lógtak afféle harci díszként. Így vándorolt utcáról utcára, iszonyatosan ragacsos, mindent átható bűzcsíkot húzva maga után. Rendszeres vendége volt a mentőszolgálat autóinak, hiszen sűrűn játszott arra, hogy nyilvánosan összeesett, később már lábak nélkül elborult direkt, kiesve a székéből, és bevitette magát a kórházba, főleg télen, egy kis melegben és ingyen kajában reménykedve. Meg persze bízva abban, hogy tud közben becsempészni némi flakon cuveé-t. Dolgos embernek indult, ha lehet hinni a régi emlékeknek, ám egy megtört szerelem arra sarkallta, hogy a maró önsajnálat önző mocsarába nyakig merüljön és onnan köpködjön sértődötten az egész világra. De a kórházban sem volt maradása szinte soha, hiszen olyankor csicskáztatta az ápolókat, nem érdekelte a házirend. Mennie kellett. A bűzcsík után idővel szarcsíkot és húgytócsát is rengeteget hagyott hátra, főleg a buszmegállók környékén. A padokon próbált berendezkedni és ha már ott volt, oda is ürített mindent magából. Így reggelente sem az édesanyák/édesapák, sem pedig a gyerekek nem tudtak leülni, mert minden csupa bűzhödt szennytenger volt. De ő ezt is megtehette, neki ez járt, a tisztességes ember meg majd álldogál kint az esőben, szélben, ahelyett, hogy fedett helyen üldögélhetne.

Pár napja bekerült a belgyógyászatra. Akkorra már csak egy aprócska penészes mandarinra hasonlított. Műtétre várt, s közben összeszarta a szobát, saját magát, az ágya mellé hugyozott, a wc-t nem volt hajlandó használni. A nővéreket utasította, hogy vigyék ki friss levegőre, hozzanak neki cigit és persze hagyják szabadon, minden megkötés nélkül tombolni. Odafönt ezt végleg megelégelték. Teljes erővel tenyereltek az OFF gombra. Azóta a rőt szakállú torzó meleg ágy helyett egy hideg tepsiben pihen.

Sajnálom-e? Nem. Van-e bármiféle konklúzió? Ja, az van. Élj normálisan, és ne legyél rőt szakállú torzó, mert az nem menő!

Béke.