Mindenszenteki horror
Halványan fénylik, de ez nem zavarja, hogy ismét beleharapjon áldozatába. Jóízűen és kényelmesen megrágja a falatot, majd újra beleharap.
– Mit is mondott, miért érte meg nagyon visszamenni? – Nyelés, újabb harapás. Az áldozat válaszol.
– A tanulás folyamata nehéz, valójában úgy ahogyan azt az iskolában csináljuk, szinte teljességgel lehetetlen. Úhj, ez most kellemetlen volt.
– Elnézését kérem, igyekszem kíméletesen felfalni önt.
– Semmi gond, ez az élet velejárója. Fájdalom nélkül nincsenek örömteli pillanatok se.
– Ezt is az iskolában tanulta? Már bocsánat, hogy teli szájjal beszélek. – Csámcsogott tovább hangosan.
– Semmi gond, táplálkozzék csak tovább nyugodtan. Én is így gyűjtöttem össze azt a nagy mennyiségű húst magamon, amit éppen most vesz birtokba. Kérdésére visszatérve nem, ezt nem lehet az iskolában megtanulni. Pont ez a gond. Az ember azt hiszi, leül egy könyv mellé, elzárkózik, bemagol mindent akkor tudni is fog mindent. Közben szidja Istent, a Sátánt, a politikusokat, az anyósát, a szomszéd kutyáját. Mindenki hibás, csak ő nem.
– Ön szerint a könyvből magolás a hibás? – Nyelte le az újabb falatot.
– Nem, valahol az arany középút lenne a cél. Szükséges a könyv, a tanulás és a magolás is, ha másképpen nem megy. De kell hozzá tapasztalás is. Azt meg nem lehet megszerezni bebiflázva magányosan.
– Értem. Tehát maga a tudás önnönmagában olyan, mint amikor az áldozatomat csak nézem, de nem harapok bele, nem rágom meg, nem nyelem le a húsát.
– Pontosan, a lényegre tapintott. Áuu…ez most kifejezetten fájt.
– Bocsánat, ez a szövet igen érzékeny, viszont nagyon finom. Esetleg folytassam máshol?
– Van beleszólásom?
– Az elején természetesen, de aztán úgyis mindenestül el fogom fogyasztani önt. Mindig így van.
– Akkor inkább maradjon a hivatalos protokollnál kérem, táplálkozzék csak nyugodtan tovább. Hol is tartottunk? Ja igen, igaza van. Maga a tudás tapasztalás nélkül semmit sem ér. Ez a jövőre vonatkozólag igen tanulságos tud lenni önnek is.
– Önnek már nincs jövője. Éppen most fogyasztom el önt.
– Ebben téved. Olvastam már erről, de még soha nem tapasztalhattam meg. Még sohasem ettek belőlem, miközben még élek.
– Biztosíthatom, ez az állapot már nem tart sokáig, perceken belül vége lesz az agóniájának.
– Oh, köszönöm! Már igen sok kellemetlenség ért ebben a két és fél napban.
– Mielőtt meghal, elárulna nekem valamit?
– Természetesen, állok szolgálatára.
– Mi volt a sok tanulnivaló közül az, amit a legfontosabbnak tart? – Újabb harapás, majd újabb nyelés. – Mi volt az, aminek a megtapasztalását a legfontosabbnak tartja?
– Hmm… nehéz kérdés, mégis annyira egyszerű. A belülről kifelé áramló szeretett. Amikor az ember adni akar, amikor az ember csupán a másik látványától is boldog, a másik boldogságától meg a mennyben érzi magát. Akkor tud ez abszolút kiteljesedni, amikor már nem csak emberrel, de a föld bármely élőlényével, akár egy tárgyal is képes rá.
– Értem. Tehát most, hogy én önt éppen élve felfalom is képes rá, hogy szeretettel gondoljon rám, akkor ön elérte célját?
– Pontosan.
– És mi a helyzet azokkal a dolgokkal, amiket itt oly gyakran tapasztalok? A keserűséggel, a szegénységgel, a sanyarú sorssal. Isten csapásaival, a Sátán játékaival. – Újabb harapás, majd nyelés.
– Nos, öröm nincs bánat nélkül és fény sincs sötétség nélkül. Jóság nincs gonoszság nélkül és így tovább. Ha nincs ellenkező oldal, akkor nincs megtapasztalás sem.
– Ez egy nagyon letisztult teória, igazán értékelem. Ilyen felvilágosult személyt még nem fogyasztottam.
– Oh köszönöm, meddig tart még? Nem mintha siettetni akarnám, csupán némely harapása igen fájdalmas és ez némileg feszélyez engem.
– Már nem tart sokáig az ön szemszögéből nézve, de én még eltáplálkozom itt egy darabig. – Nyelés, harapás, rágás, újabb nyelés. – Most elkel búcsúznom öntől. Elérkeztem egy önnek kritikus, inkább végzetes részhez. Amibe valószínűleg belehal.
– Értem, köszönöm a tartalmas beszélgetést! Habár nem így terveztem, mégis örülök neki, hogy vendégül láthattam önt. További jó étkezést kívánok!
A temetőbogár Demeter szemében étkezve határozott harapással átszakított egy meglehetősen fontos eret, amitől az agyi vérellátása teljesen összeomlott és perceken belül leállt a szíve. A helyszínelők amikor kiérkeztek, elborzadva néztek a beszakadt kripta aljára. Az orvost éppen akkor emelték ki a mély lyukból.
– Szerencsétlen ördög, napok óta itt feküdhetett már, de alig egy órája halott csak.
– Az ilyen idős embert miért nem kíséri ki valaki? Vagy legalább kereshették volna.
– Te mikor beszéltél apáddal utoljára?
Amaz elszégyellte magát, hallgatott.
– Miért nincsenek szemei?
– Kirágták a temetőbogarak. Volt rá idejük. Szerintem két három napja is itt lehet már, magatehetetlenül fekve odalent.
– De azt mondta doki, alig egy órája halott.
– Fiam! Mindenszentek napja van. Biztosan tudni akarja mi történt?
Nem, nem akarta tudni. Kettőkor lejárt a huszonnégy órás műszakja, de nem tudott aludni. Akárhányszor lehunyta a szemét, az öregembert látta maga előtt, szemek nélkül. Ahogyan a temetőbogarak a szemét rágják, miközben az beszélni próbál hozzá, de hang nem jön ki a torkán. Már képtelen rá, hogy elmondja, átadja tudását. Akkor döntött, felült és elindult.
* * *
– Hát te fiam? Micsoda kellemes meglepetés. Anyjuk, gyere nézd, kinek jutottunk eszébe!
– Kisfiam! – Ölelte át édesanyukája ráncos, reszketeg kezeivel, valóban boldogan.
– Mi járatban édes fiam? Hiszen nem láttunk már vagy fél éve talán.
– Mindenszentek van, gondoltam, mehetnénk együtt. Gondoltam, kissé gyakrabban mehetnénk bárhová is együtt.
Vége…
