Mindenszentek
Zoli elnézte a kereszteződést. Elhozta a teljesen restaurált, közel hatvan éves retró, kerek lámpás Zsigulit megboldogult nagyapja garázsából. Még anno az övé volt. Zoli lassan már egy évtizede külföldön dolgozik, évente csak kétszer jön haza szülőfalujába. Húsvétkor és mindenszentekkor. De nem volt otthon már egy éve. Most végleg hazajön, tervei szerint. November elsején öt órakor már szürkül, ráadásul ma be is van borulva és a köd miatt a látótávolság nincs húsz méter se. Már régen a temetőnél kellene lennie. Egyelőre csak valami erdőféle közepén halad, szinte lépésben, amikor rázni kezd a kormány. Defekt.
– Jaj, de jó! Akárcsak egy filléres horrorfilmben.
Félreált, telefon lemerülve, pótkerék természetesen van, de nincs hozzá szaktudás. Próbálkozott felemelni az antik járművet, de sehogyan sem jött rá a logikára. Nem sokkal később imbolygó fény közeledett felé, gyermekkori barátnője, Marika tekert arra egy meglehetősen lerobbant felnőtt kerékpárral. Ismeri a bicajt, gyerekként sokszor tekertek rajta keresztül a falun. Egy a kormányon ült, egy a vázon, egy meg a csomagtartón. A legnagyobb fiú meg tekert. Így mentek nyaranta a békásra fürdeni.
– Kit látnak szemeim! Csak nem a mérnök úr személyesen? Zotyám, hát te mit keresel itt, ahol a madár se jár?
– Ezt nem hiszem el! Mici?! Csak nem?
– De bizony! – Döntötte neki a meglehetősen ócska kerékpárt az útszéljelző bólyának, szorosan átölelve őt. – Zotyám! De hát eltűntél! Mit keresel itt, ahol a madár se jár? De szép ember lettél! – Eltolva magától végignézett az öreg Lada világításának szórt fényében.
– Nem tűntem el, csak kimentem melózni.
– Ha nem a negyedik hónapban lennék, bizony megfognálak magamnak.
– Nocsak, férjhez mentél?
– Mentem ám egy fenét! – kacagta el magát. – Nem úgy készül a gyerek, te!
– Nocsak, hát a párod?
– Párja a fene! Kicsit jobbra sikerült az aratási buli. Még szabad vagyok te! – Erőteljes nevetése visszhangzott az erdőben. – Miért nem cseréled ki azt a defektes kereket?
– Nem sikerült rájönnöm, az emelő hogyan működik. Van itt valami kallantyú-féle, de ez lifeg össze-vissza.
– Na, mingyá jön Béla báttya, az tudja biztos. Csak aztán abba tudja hagyni a nevetést.
– Ő is biciklivel van? Az ő korában nincs hozzá hideg?
– Hová gondolsz? Akkor nem fröccsözhet! Mostanában igen komolyan rászálltak az italozásra. Amúgy meg alig nyolcvankilenc éves, meg se kottyan neki hat kilométert legyalogolni.
– Hát az öreg bicikli? Ez még édesanyádé volt.
– Emlékszel rá? Mennyit nyúztuk annak idején, és még mindig egyben van.
– Nagyon jól áll neked a kismamaság. Ki az apa?
– Szégyenlem, de Kacsa az.
– Kicsoda? Na nem! Ez most komoly? De hát ő…
– Igen tudom, alkoholista. Sajnos aznap én is erősen felöntöttem a garatra. Így aztán megesett a dolog, de nem akartam elvetetni. Ha Isten báránykát ád…
– Azt meg kell köszönni. Igen, emlékszem rá. Bözsi néni szava járása volt.
– Ő is jön Béla báttyával.
– De hát ő már legalább százéves!
– Egy túrót! Hat évvel fiatalabb, mint báttya. Múlt hónapban volt nyolcvanhárom. Örülni fog neked nagyon. Amúgy meg kontroll alatt tartja az öreget, ne részegedhessen le. Meg így van, aki hazacipeli a dolgait.
– De miért gyalogol? Hiszen van neki négy fia is.
– Le se kakkantják – legyintett Marika. – Sajnos az öregek már teher, senkinek se kellenek. Te a temetőből jöttél? Nem láttalak odabent.
– Dehogyis, oda indultam.
– Este fél kilenckor? Mindjárt zár a temető. Kicsit megcsúsztál, vagy nem?
– Egy fenét, csak ha óra van. – Nézett az órájára, amin még mindig fél hatot mutatott. – Lehet, ennek annyi.
– Majd kimész holnap, jössz hozzánk az este. Én nagyon örülök neked, hiányoztál.
– Te is hiányoztál nekem.
– Asszony van-e már a háznál?
– Sajnos nincs. Volt, de elment, mert van egy kis problémám. Nekem nem lehet gyerekem. Steril vagyok.
– Azért?
– Igen azért, de ezért te nem vagy hibás. Gyerekek voltunk és baleset volt.
– Azért szeretnék bocsánatot kérni érte, még nem tettem meg. Látod, a sors visszaadta nekem. Itt maradtam egyedül a gyerekkel. Szegény meg apa nélkül fog felnőni.
Akkor Zolinak őrült ötlete támadt. Bátorságot vett magán és belevágott.
– Marika, mi szerettük egymást valamikor.
– Te most csapod nekem a szelet? – nevetett fel szívből.
– Anyád és apád nem lenne ellene. Tudod te is jól. Nekem nem lehet gyerekem, de nagyon szeretnék.
– Te most ezt komolyan gondoltad? Mindenszentek éjszakáján a temetőből hazafelé megkéred a kezem? Felnevelnéd más gyerekét?
– Igen, tíz éve kellett volna megkérnem a kezed. El se lett volna szabad mennem nélküled.
– De elmentél – váltott komoly hangnemre Mici, Marika. – Egy gyerek nem játék. Az nem megy, ma akarod, holnap nem. Ha ígéretet teszel és döntésre jutsz, nem visszakozhatsz két hónappal később, bocs anyám, én nem ilyen lovat akartam.
– Komolyan gondolom.
– Szerettelek! – kiabált rá Marika. – Te meg csak úgy elmentél mert veszekedtünk! Mégis hogyan gondoltad ezt? Most meg játszod a megmentőt, a hőst?! – Marika úgy kiabált, zenget tőle az erdő. – Nem szégyelled magad?!
– De igen, és igazad van.
– Gyere el holnap ebédre. – Enyhült meg Marika. – Anyuék két éve haltak meg pont ma. A húgom fog főzni, mert nekem most nem megy. Ha komolyan gondolod, amit mondtál, azt először is vele kell megbeszélned. Egyedül maradtunk. Valóban kell egy férfi a házhoz, de az nem megy, hogy te kijárogatsz dolgozni.
– Hazaköltöztem. Maradok, nem megyek vissza.
– Alaposan gondold át, mit is akarsz, mert annak a gyereknek apára van szüksége. Nem visszakozhatsz, ha egyszer már igent mondtál. Cserébe kapsz családot és egy rendes, szerető asszonyt… talán, ha tudsz viselkedni és jóváteszed a hibáid. – Csalfán pislogott.
– Ezért jöttem haza. Nem is reméltem, te még szabad vagy.
– Megbocsájtok neked mindent, hogy kezdhess tiszta lappal. A húgommal meg viselkedj úriemberként. Megértetted?
– Jaj, ne már, hiszen ismersz!
– Pontosan ezért mondom, akkor is ezért vesztünk össze. Emlékszel? A szemeid kocsányon lógtak.
– Félreértetted.
– Nekem ne hazudj! Tudom, szép lány. Szebb, mint én. Ráadásul kedves, aranyos, művelt és okos is. De ha megbántod véged, mint a botnak!
– Tudok viselkedni. Holnap ott leszek nálatok pontosan délben és lánykérésre készüljetek.
– Nem hiszek neked, de legyen. Készülni fogunk. Alaposan gondold át, mit is akarsz kezdeni az életeddel. Akkor én megyek is. Szólnom kell a huginak, hogy vendégünk lesz, másképpen főzzön.
– Nem maradsz míg báttyáék jönnek?
– Hideg van, és én babát várok. Ráadásul pisilnem is kell. Gyere holnap és beszélünk.
– Menni fogok.
Akkor Marika szájon puszilta, miközben beletúrt Zoli hajába.
– Azért örülök ám neked, te csacsi! Nagyon jó, hogy hazajöttél és megbeszélhettük a sérelmeinket. Csak akkor gyere holnap, ha hajlandó vagy felvállalni mindazt, amiről beszéltünk. Ha nem jössz sem fogok haragudni.
– Eldöntöttem. Ezt akarom.
– Majd meglátjuk holnap. Megyek, Báttyáékat hazavihetnéd, ha ideérnek.
– Csak nem gondolod, hagynám őket gyalogolni?
– Tudom, hogy nem. Te rendes fiú vagy.
Mici, vagyis Marika megint szájon csókolta, de ezúttal határozottabban és hosszabban.
Ahogyan eltekert, biciklije piros hátsó lámpája sokáig világított a sötétben. Báttya és Bözsi nénje pár perccel később már tökéletesen hallható volt. Bözsi néni éppen pörölt az öreggel. Amikor odaértek, az öreg örült, hogy hasznos lehet. Pillanatokon belül megmutatta, hogyan is kell és hová az emelőt behelyezni a muzeális korú autó küszöbébe. Zoli hamar kereket cserélt, majd felajánlotta, hazaviszi őket, amit nagyon szívesen el is fogadtak. Útközben beszélgettek.
– Megállapodsz fiam?
– Igen, így döntöttem.
– Ki lenne a leány? Esmérem?
– Katkáék leánya, Horvát Katikáéké. Tíz éve úgy volt, elveszem, de aztán másképpen alakult.
– Hallottunk róla, Marika nagy zenebonát csinált belőle mikor elmentél.
– De az a leány állapotos fiam, mástól a gyerek.
– Tudom, de nem érdekel. Amúgy is megbeszéltem vele éppen az imént. – Pont akkor ért a régi Zsigulival az öregék elé.
– Julcsival?
– Ugyan dehogy, Micivel.
– Marikára gondolsz fiam?
– Igen rá, maguk előtt tekert azzal az öreg biciklivel, amit még gyerekként nyúztunk.
Akkor a két öreg egymásra nézett, és Bözsi nénje keresztet vetett. Zoli érezte, itt valami nagy dolog van a levegőben.
– Biztos vagy benne édes fiam?
– Hogyne lennék. Marika volt az, mondta is, a negyedik hónapban van. Azt is mondta, ott ne hagyjam magukat, mert jönnek gyalog az éjszakában.
Akkor az öreg együttérzően a vállára tette a kezét.
– Marika eltávozott pont egy éve. Tavaly november elsején tekert haza azzal az öreg kerékpárral, amit említettél és a ködben egy autó elütötte. A negyedik hónapban volt és valóban az aratási ünnepségen eset meg. Sajnálom, fiam.
– Az nem lehet, hiszen láttam! Beszéltem vele! Még veszekedett is velem, de megbeszéltük a régi sérelmeinket.
Akkor az ez idáig imát mormoló Bözsi néni szólt.
– Lezáratlan ügye volt veled fiam. Tisztáztátok, megbocsájtott neked, és ő is neki. Légy hálás érte Istennek fiam. Neked ez megadatott.
– Megcsókolt Bözsi néni.
Az sűrűn vetette a kereszteket.
– Ha szájon csókol egy kísértet fiam, az halált jelent.
– Bözsi néni, szerintem tévednek. Hiszen kétszer is megcsókolt.
– Kétszer?!
– Igen kétszer. Másodszor hosszabban. Biztosan nem egy leányról beszélünk.
– Nem fiam, nem tévedünk. Ha a Horváth Kata lányairól van szó, Miciről és Julcsikáról, akkor bizony nem tévedtünk. Tavaly temettük el Marikát. Julcsi állapotos. Becsapta valami suhanc két hónapja. Ígért neki fűt-fát, de hazudott és Julcsi úgy maradt. A szülök két éve mentek el, szintén november elsején autóbalesetben. A Horváth családból csak Julcsi van.
– De hát megcsókolt! Kétszer is.
– Ígértél a szellemének valamit fiam?
– Igen, de az a hús vér Marika volt.
– Akkor feloldozott téged a második csókjával. Nem fog magával ragadni mindenszentek szelleme. Az csak rajtad múlik, tartod-e a szavad vagy nem. Ennek a te döntésednek kell lennie. Hiszen Marika sem mondott el mindent, vagyis visszakozhatsz.
* * *
Másnap Horváth Julianna a lassan három hónapos magzatával a szíve alatt ismét kiment a temetőbe szüleihez és nővére sírjához.
– Ma meglátogatott a volt szerelmed. Köszi, hogy figyelmeztettél álmomban, így tudtam készülni a vendégekre. Bevallom őszintén, nem hittem benne míg meg nem érkezett Báttya és Bözsi néni. Azt hittem, akkor sikerült eltitkolnom előtted, hogy szeretem Zolit. Eszem ágában sem volt belenyúlni az életedbe. Ne haragudj, kérlek! Nem akartam én elvenni a barátodat. Ezért kerültem őt mindig. Mert szeretem és mindig is szerettem. Csak miattad léptem hátra, mert láttam, milyen boldog vagy vele. Ő olyan nekem, mint lepkének a lámpás. Jól érezted, ő is így van velem. Éreztem akkor is, és most is érzem. Megkérte a kezemet, elmondta, beszélt veled, és én hiszek neki. – Itt elpityeredett. – Hiszem, hogy a nővérem a síron túl is vigyáz rám. Elmondta, hogy nem lehet gyermeke és azt is, nagyon szeretne. Felvállalja az apa szerepet is a születendő babákhoz. Igen, ketten lesznek. Remélem az egyik kislány lesz. Ha igen Marika lesz. Igent mondtam. Remélem egyetértesz vele.
Akkor a sírkőre két hófehér galamb szállt le, halkan hurrogva, mintha csak egymással beszélgetnének. Julianna felállt, Zoltánt átkarolva elindultak hazafelé egy új élet reményében. Amikor elértek a sor végére, a két galamb még mindig ott hurrogott, üdvözölve a novemberi napfény melegét.
Vége…
