Horror Hava Muertos - Vallomás
Vallomás
Esteban atya mérgesen nézte a fekete kocsikat, amik leparkoltak az Úr háza előtt. Elsőnek Veneno lépett ki. A fiatal férfit tetoválások borították, amiket egy nagyon drága öltönnyel rejtett el. Miután ajtót nyitott a főnökének, az valamit súgott a fülébe, amire Veneno bólintás után Estebanhoz sétált.
– Padre! – köszöntött a tetovált férfi.
– Kisöcsém! – húzta a száját Esteban. – Mit akartok itt?
– Gyere be! – mondta Veneno és besétált a kis templomba, ahonnan a ministráns fiúk és az apácák rémülten rohantak ki. – Bocs, neked kellett volna beinvitálnod? Mi van? Mit bámulsz?
– Csodálom, hogy nem kapsz lángra – mondta mérgesen Esteban.
– Ez jó! – nevetett Veneno. – Elmesélem majd a srácoknak!
Szemtelenül, kérdés nélkül leült egy padra és rágyújtott egy cigarettára. Esteban kitépte a szájából a cigarettát és összemorzsolta.
– Mit kerestek itt? – követelte.
Veneno először mérgesen felugrott, de látva, hogy a bátyja meg se rezzent, csak mosolygott.
– A főnök gyónni szeretne.
– És ehhez kell a segítséged? A wc-ülőkét is lehajtod neki?
– Jobb, ha befejezed ezt, mielőtt… – sziszegte Veneno, előkapva a kését, amit Estebanra emelt.
– Mielőtt elveszem tőled és oda rakom, ahova a nap se süt? – kérdezte hidegvérrel Esteban.
Veneno már szúrni készült amikor Senior del Dolor belépett.
– Veneno! Mit művelsz? Ez egy templom!
Esteban kaján mosollyal az arcán nézte, ahogy a fivére megadóan elrakja a fegyvert. „Jó kutya”, tátogta a testvérének, aki idegességében már ütni akart, de Dolor megragadta a kezét.
– Várj kint! – parancsolta a vezér.
Esteban figyelte, ahogy Veneno mérgesen távozott, majd Dolorra pillantott. Az atya nem volt kis termetű ember, sőt, kimondottan vállas, termetes, sokan azt pletykálták róla, hogy valamikor boksszal kereste a kenyerét. Ám Dolor még a hetvenhez közeledve is versenybe szállhatott volna vele, ilyen idősen is robosztus figura volt. Fehér öltöny feszült rajta, ugyanilyen színű kalapot hordott, nyakán egy nagy denevértetoválás sötétlett.
Estben szúrós szemmel nézte a rámosolygó férfit, majd a gyóntatófülke felé intett. Mikor mindketten beléptek, egy pillanatra belegondolt, hogy otthagyja Dolort, de tudta, hogy az csak nagyobb gondokhoz vezetne.
– Tudod, mindig is kedveltem az apátokat… – kezdte a gyónást a fehérbe öltözött férfi.
– Hol az „oldozz fel atyám”? – méltatlankodott Esteban, de a másik úgy folytatta, mintha meg sem szólalt volna.
– Páratlan élmény volt gyerekként, árvaként látni La Tarantulát, ahogy szinte rárepül a levegőben az ellenség hátára. Ez örökre megmaradt az emlékeimben. Utána odajött aláírni a füzetemet. Előtte egy órán át harcolt, vérzett és izzadt, alig kapott levegőt, csoda, hogy élt, de rögtön odajött hozzám.
– És te mégis ezt az utat választottad – mondta Esteban lenézően.
– Árvaként nem sok más esélyem volt. A kartell befogadott. Hamar előre léptem, mert hatékony voltam.
– Gyilkoltál – jegyezte meg Esteban.
– Nem – javította ki Dolor. – Mészároltam. Férfiak, anyák, lányok, fiúk, nem számított. Megtettem, amit kellett. Idővel az emberek már inkább engem követtek, és a kartell vezére elkezdett félni tőlem. Törékeny ember volt, „szofisztikált”, ahogy ő jellemezte magát. A többi család, és főleg az amerikaiak átsétáltak rajta. Csak egyszer kellett felszólalnom ellene, ez is elég volt a háborúság kirobbanásához. Már másnap egy osztag jött a házamba. Olyan… – a férfi hangja elcsuklott a meghatottságtól. – Olyan gyönyörű volt. Életem legszebb egy órája. Csak egy tucat profi gyilkos és én, meg rengeteg vér. Emlékszem az utolsó pasi vérének az ízére, ahogy homlokon csókoltam, miközben a pisztolyt a halántékának szegeztem és meghúztam a ravaszt. Azt hiszem, megköszönte.
Esteban rettegve nézett a hálón át Dolorra, aki elmorzsolt egy könnycseppet.
– A háborúnk egy hónapig tartott, ám Martinez győzött. A patkány megölte a csapatomat és szétlőtte a kocsimat. Elmenekültem, fél lábon ugrálva egy barlangba futottam előle. Haldokolva estem be, olyan kimerült lehettem, mint az apád akkor régen, a meccs után. Az utolsó, vesztes csata után csupa vér és izzadtság voltam. És ekkor találkoztam vele. Fuldokolva feküdtem, mikor valami sötét erő megszólított. Egy ősi teremtmény, láttam obszidiánból faragott denevérarcát. Egy emberi fejet nyújtott felém, és azt suttogta, hogy ha ölök a nevében, ha vérrel itatom meg, ahogy egykor az őseim, akkor megállíthatatlanná tesz.
– Ősi teremtmény? Miféle istentelenségről beszélsz?
– Csak figyelj! – intette csendre a papot Dolor. – Ez a legjobb része. Szóval elbújtam a barlangban, és mikor Martinez végül megérkezett, hátba lőttem. Ahogy a földön vergődött, mellé sántikáltam, megfogtam a fejét, és az isten felé fordítottam, majd a tarkójához szorítottam a pisztolyt és vérrel mostam le a denevéristent.
– Te őrült vagy! – dadogta Esteban.
– Meglehet – vont vállat a bűnvezér. – De van itt még valami. Martinez szétlőtte a térdkalácsomat a csatában. Az orvosok szerint örökre tolószékben kéne lennem. Mondd csak, láttál nálam botot, amikor bejöttem?
Esteban nem tudta elhinni, amit hallott, csak bámult maga elé.
– Persze az alkumnak volt pár további részlete – folytatta Dolor. – Nem csak Martinezt ajánlottam fel, hanem a teljes vérvonalát is. Az évek során levadásztam a gyönyörű ír feleségét, az összes unokatestvérét, a gyerekeit. Mindet bevonszoltam abba a barlangba, és vérüket adtam az istennek.
– Miért mondod ezt el nekem? Miért lépsz be Isten házába és beszélsz hamis istenekről, pogány véráldozatokról?
– Mert végigkutattam Mexikót, és nem találom Martinez lányát.
– Mi köze van ennek bármihez is?
– A templomod a védelmem alatt áll, atyám, mert nagyon tiszteltem apádat. Ezért lehet a testvéred a jobb kezem. – Dolor hangja nyugodt volt, de hirtelen egy pisztoly meredt a papra. – De ha megtudom, hogy te rejtegeted előlem a lányt, vagy tudod, hogy merre lehet, nem érted jövök el, nem csak téged öllek meg, hanem bevonszolok ide minden apácát, papot, szerzetest, a gyülekezeted minden tagját és azok minden családtagját. Kiláncolom őket a padokra, téged pedig a pódiumra, majd rátok gyújtom a templomot. A legjobb helyről nézheted végig, ahogy élve elégnek, mielőtt a lángok elérnek téged is.
Esteban próbálta nem kapkodni a levegőt, ahogy elképzelte a lassan csonttá égő, üvöltő embereket. Lehunyta a szemét és kezét a keresztjére tette.
– Látom, alaposan végiggondoltad – jegyezte meg enyhén remegő hangon.
– Mit is mondhatnék, művész vagyok – vigyorgott sötéten Dolor. – Viszlát, atyám!
