Linktár

Ablak a túloldalon - 2. rész

Amilyen pesszimista vagyok, úgy gondoltam, Trixivel szépen ellaposodik a dolog, és minden szépen lassan visszafolyik a maga unott medrébe. Tévedtem; éppen az ellenkezője történt. Sokat beszélgettünk a neten, egyre többet találkoztunk. Jól éreztem magam vele, és úgy tűnt, ő is velem.

Sokszor Trixi kezdeményezett. Nem mintha én nem akartam volna találkozni vele, de mindig is béna voltam abban, hogy emberekkel tartsam a kapcsolatot, így ez még segített is. Tartottam ugyan tőle, hogy ő is afféle „aranyásó”, aki csak addig ennyire ragaszkodó, amíg pénzt szimatol. Ebből a szempontból velem csak az idejét pazarolta volna. De minden kételyem ellenére igyekeztem én is, mert jól éreztem magam vele, meg nem voltam az a fajta, aki menet közben kiszáll. És akárhova is tartott ez az egész, sokkal jobb volt, mint a korábbi üres céltalanság, amit éltem.

Akárhogy is, a hangulatom némileg javult, ami sokat segített, hogy aktívabb legyek és elintézzek dolgokat, ne csak halogassak vagy együtt éljek a problémával, ameddig már nincs más választásom. Mivel nem voltam egy reggeli ember – otthonról dolgozva nem is nagyon kellett annak lennem – többnyire munka után, estefelé intéztem, amit kellett. A mai nap is úgy döntöttem, kimegyek és elvégzek pár feladatot. Meg a séta is rám fért.

Kiléptem a lakásomból, és a különös szomszédom sötétbe burkolódzó ajtaja előtt elsétálva elindultam a lépcsőház felé. Annyi időt töltöttem otthon a négy fal között, hogy az esti enyhe levegő is szokatlanul jólesett. A lépcsőház ajtajához érve megütközve vettem észre, hogy zárva van. Erősebben nyomtam le a kilincset; a rozoga ajtó csak nyekergett és zörgött, de nem nyílt. Nem is tudtam, hogy ezt be lehet zárni, vagy hogy egyáltalán be szokták.

Tanácstalanul ácsorogtam pár pillanatig, majd a túloldalon lévő liften akadt meg a szemem. Elindultam hát a lift felé, bár menet közben felmerengett bennem a történet, amit Géza bácsi mesélt az öregasszonyról, aki együtt utazott a liftben egy denevérrel. Reméltem, én nem kapok hasonló meglepetés útitársat.

Megnyomtam a lift hívó gombját; hallottam, ahogy odalent zörögve bezáródik az ajtaja és búgva elindul felfelé. Megérkezve azonnal feltűnt, hogy szokatlanul kicsi volt. Talán három ember belefért volna meglehetősen szűkösen. Látszott az egészen, hogy utólag szerelték az épületbe, talán a cselédlépcsők helyére.

Miután megbizonyosodtam róla, hogy semmilyen szárnyas lakó nem kíván velem együtt lejönni a földszintre, beléptem a szűk kabinba. Már nyúltam volna a gombok felé, amikor észrevettem valamit a túloldalon a különös szomszédom ajtaja előtt. Talán a lift világítása volt az oka, de először úgy tűnt, mintha a sötétség megvastagodott volna az ajtó előtt. Sűrűbbnek tűnt, mintha füstként szivárgott volna valahonnan. Kicsit kijjebb léptem a liftből, és belenéztem a dermedt feketeségbe, ami ekkor már kezdett valamiféle alakot ölteni. Úgy tűnt, mintha valaki állt volna az árnyékok között, és a sötétebb folt ő maga lett volna. Eltűnődtem, hogy a különös szomszédom lehet-e az, bár akárhogyan hunyorogtam nem tudtam kivenni az alakját, és megbizonyosodni, hogy tényleg egy embert látok-e ott.
Artikulálatlan ordítás verte fel az épület esti csendjét, amit még több dühös kiáltás követett; a másik szomszédoméktól jött. Összehúzott szemekkel hallgattam a kiabálást, amit az épület akusztikája még jobban felerősített. Hamar rájöttem, hogy csak egy ember ordít, aminek minden trágár részletet tisztán kihallottam. Már amikor volt mit.

Rövid ideg hallgattam a kirobbant családi veszekedést, végül megráztam a fejemet. Géza bácsi említette a veszekedő családot, de azt gondoltam, a „zeng a ház” csak költői kép volt. Már léptem volna vissza a liftbe, amikor a lakás ajtaja kinyílt és egy ordítás tört ki rajta.

– Azonnal gyere vissza, vagy kitépem az összes hajadat!

Egy lány lépett ki az ajtón kantáros rövidnadrágban, hátán táskával. Bevágta maga mögött az ajtót és a lift irányába indult sietős lepésekkel. Pár pillanat múlva az ajtó ismét kivágódott mögötte, de ezúttal olyan erővel, hogy úgy tűnt, menten kiszakad a helyéről. Egy férfi rontott ki a lakásból és elordította magát úgy, hogy még én is összerezzentem tőle.

– Eszter!

Fújtatva a lány után eredt, aki erre még sietősebbre fogta.

Én visszaléptem a liftbe és tartottam az ajtót. Amikor lány – akit nagy valószínűséggel Eszternek hívtak – odaért, megtorpant a meglepettségtől, de intettem neki, hogy jöjjön. Belépett mellém, én pedig rögtön nyomtam a földszint és az ajtózáró gombját, reménykedve, hogy még azelőtt becsukódik, mielőtt az őt üldöző őrjöngő állat odaérne.

A lift ajtaja éppen akkor záródott be, amikor a férfi odaért volna. Nem láttam, ki volt az, csak azt, ahogyan próbálta utolérni a záródó ajtót. A dühös mordulását még hallottam, majd a lift beleremegett, ahogyan kétszer is ráütött, belerúgott vagy nekiugrott a liftajtónak. A lánnyal együtt rezzentünk össze. A lift pedig ereszkedni kezdett. Úgy néztünk egymásra Eszterrel, mint azoknak a filmeknek a hősei, akiknek éppen az utolsó pillanatban sikerült meglógniuk az őket üldöző rémség elől.

A lány zavartan tűrögette a füle mögé dús, sötétbarna haját.

– Köszönöm! – szólt, és barna szemeivel hálásan nézett rám.
– Nincs mit – feleltem mosolyogva.

Csöndben haladtunk lefelé, amikor a világítás hirtelen villant egyet, mintha csak pislogtam volna, majd a lift váratlanul megállt. Az ajtó azonban nem nyílt ki. Meglepettségtől tágra nyílt szemekkel néztünk össze a lánnyal, majd odanyúltam a panelhez és megnyomtam rajta újra a földszint gombját.

Semmi.

Megnyomtam az első emeletét, majd az ajtónyitót, de ugyanúgy semmi.

– Remek – sóhajtottuk tökéletes összhangban Eszterrel. Azonnal egymásra néztünk és elmosolyodtunk.
– Ez az első alkalom, hogy használom ezt a liftet, és máris bedöglik – szóltam és átfordultam a szűk kabinban, hogy gyorsan átfussam, hogyan kell használni a vészjelzőt.
– Pedig nem szokott bedögleni – jelentette ki a lány, majd sóhajtott egyet, és halkan hozzátette: – Ez nem az én napom.
– Hát ezzel most ketten vagyunk – jegyeztem meg. Bár beszorulni egy liftbe nem valószínű, hogy összevethető azzal, amin ő mehetett keresztül otthon. Különösen, ha odáig fajult a dolog, hogy úgy döntött, inkább lelép. – Előbb a lépcsőház ajtaját találom zárva, aztán a másik kiút meg bedöglik alattam.
– Zárva volt a lépcsőház? – kérdezte meglepetten Eszter.
– Legalábbis én nem tudtam kinyitni. – Összehúztam a szemeimet. – Úgy hangzik, te tudsz valamit, amit én nem.
– A lépcsőház ajtajait nem lehet bezárni, mert nincs bennük zár – magyarázta. – Csak néha beragadnak és erősebben kell megnyomni őket.

Pár pillanatig csak hallgattam.

– Nos, köszönöm! – szólaltam meg végül. – Néha a megoldás annyira egyszerű, hogy az ember nem is gondol rá. De ma is okosabb lettem.

Visszafordultam a panelhez, és benyomtam a vészhívót. Vártam, ameddig kapcsolódott, majd valami sercegés jött ki a hangszóróból. Bemondtam, hogy mi a probléma, amire még több zörej volt a válasz. A lány kíváncsian figyelte, hogy mit csinálok.

– Nem hiszem, hogy ennek így kéne működnie – szóltam.
– És akkor most mi lesz? – kérdezte Eszter.
– Megpróbálhatunk felhívni valakit – javasoltam és már nyúltam is a zsebembe a telefonom után, de a lány gyorsabb volt. Ahogyan nyomkodta a telefonját, észrevettem a bal alkarján két tetoválást. Az egyik egy ágaskodó ló volt, a másik egy pókhálóban ülő rajzfilmfigurának tűnt, de nem tudtam jobban megnézni.
– Természetesen nincs térerő – nyögte frusztráltan.

Nálam sem volt. A vészhívó hangszórója újra hosszan sercegni kezdett, majd ismét elhallgatott.

– Szerintem hallanak minket, csak a mi oldalunkon bekrepált a hangszóró – magyaráztam Eszternek, akin látszott, hogy ezt inkább hajlandó elhinni, mint azt, hogy beszorultunk egy szűk liftbe, és nem tudunk sehogy sem segítséget hívni.

Odahajoltam a vészhívóhoz, lenyomtam a gombot és belemondtam a hangszóró problémás elméletemet, és reménykedtem, hogy helyes. Utána nekidőltem a kabin falának, amire az egész szerkezet nem túl bizalomgerjesztő módon megnyikordult. Reménykedtem, hogy nem lesz hosszú éjszakánk itt.

Vettem egy nehéz, mély lélegzetet, ami még engem is meglepett. Ahogyan körbepillantottam, a lift mintha még szűkebb lett volna, mint korábban. Ha egy kicsit megmozdítottam volna a lábam, összeér a cipőnk és az egész helyet betöltötte a lány dezodorának vagy samponjának az illata.

Nehéznek éreztem a levegőt, enyhén nyomott a mellkasom és a fejem is, mintha valami húzná lefelé. Ez nem volt jó jel. Behunytam a szemem és lassan és mélyen próbáltam lélegezni. Még soha nem ájultam el, de azért volt pár közeli eset. Igaz, liftbe se szorultam még be soha. Megfordult a fejemben, hogy talán üdvös lenne, ha megelőzésként leülnék a földre.

– Jól van? – zökkentett ki Eszter. Ijedten nézett rám.
– Persze – legyintettem. – Csak nem rajongok a szűk helyekért, de rendben leszek.

Voltak kétségeim efelől.

– Biztos?
– Persze. Maximum leülök ide a földre durmolni – magamra erőltettem egy mosolyt. Lepillantottam a lány kezére. – Láttam a tetkóidat – tereltem gyorsan a témát. Arra gondoltam, hogy nekem és talán neki is az lesz a legjobb, ha beszélünk bármiről, ami nem a helyzetünkkel kapcsolatos. – Az a felső, az micsoda?

A lány az alkarjára pillantott.

– Ja, ez csak az egyik rajzom – kezdte és odanyújtotta a kezét, hogy láthassam. – Azt mondták, jó lett. Én meg magamra tetováltattam. Úgy neveztem el, hogy Pókháló kisasszony.

A tetoválás egy fekete ruhába öltözött lányt ábrázolt, aki csukott szemekkel, karjait a mellkasán összefonva feküdt egy pókhálóban.

– Tényleg jó lett – mondtam. – Ilyen Tim Burton hangulata van.
– Ezt sokszor meg szoktam kapni, de szeretem stílusát. Meg én is főleg ilyen sötét hangulatú dolgokat szoktam rajzolni, de nem olyan jók.
– Minden művész ezt mondja – nevettem. – Ami azt jelenti, hogy a többi rajzod is legalább ilyen jó.

A lány szégyenlősen elmosolyodott. Azonban nem láthattam sokáig, mert a lift világítása kialudt teljes sötétségbe borítva a kabint. Pár pillanattal később visszatért a fény, amire mindketten egyszerre sóhajtottunk fel a megkönnyebbüléstől.

– Már csak az kellett volna, hogy tök sötétben kelljen itt várnunk – vigyorogta Eszter.

Ekkor a világítás hirtelen újra elment.

– Híres utolsó mondások – mondtam.

A világítás azonban nem akart visszajönni. A sötétség olyan sűrű volt, hogy semmit nem lehetett látni. Minden csendes volt, kintről sem szűrődött be semmi; egyedül a lány motoszkálását hallottam magam mellett.

– És természetesen pont most csinálja ezt – morogta bosszúsan. – Már megint nem működik a telefonom. Mindig ezt csinálja.
– Várj egy kicsit! – mondtam és elkezdtem vakon turkálni a zsebeimben.

Mire előhúztam a telefonom már szédültem. A liftet betöltő feketeség annyira dezorientáló volt, hogy az agyam kezdte azt hinni, a világ megszűnt körülöttem, és nem tudta eldönteni a testem, hogyan és merre helyezkedik el. A telefonom képernyőjének halvány fénye újra visszahozta a világ egy kis részét. Eszter rám mosolygott, ahogyan az arca felderengett a homályban. A lift belseje az árnyékoktól különös módon tágasabbnak tűnt.

Már éppen kerestem volna a zseblámpa funkciót, amikor megpillantottam valamit a lift sarkában a lány mellett. Először azt gondoltam, hogy csak egy árnyék, de ahhoz túl sűrűnek tűnt. Amikor egyenesen ránéztem, hirtelen olyannak hatott, mintha pamut lenne, talán egy kabát. Pislogni kezdtem, hátha csak a sötétség és bezártság miatt képzelődtem, de amikor újra ráfókuszáltam, még mindig ott volt, mintha valaki ott állt volna egy fekete pamut kabátban.

– Minden oké? – kérdezte Eszter.

Odakaptam a tekintetem, de nem tudtam válaszolni, mert a hirtelen visszatérő világítás elvakított. A lift megremegett és elindult.

– Na, úgy tűnik, megjavult – szólt a lány és rám meredt. – Minden oké?
– Igen, persze, csak, tudod, szűk helyek – válaszoltam. A különös árnyék helyére pillantottam, de nem volt ott semmi.

A vészhívó hangszórója újra felzúgott, majd elhallgatott.

– Ez viszont még mindig nem javult meg – mondtam és odahajoltam, hogy belemondjam, úgy tűnik a dolgok megjavultak remélve, hogy veszik a túloldalon az adást.

A lift elérte a földszintet és mindketten megkönnyebbült sóhajjal léptünk ki a levegőre. Pár pillanatig csak ácsorogtunk, mintha nem tudnánk, mit kezdjünk a visszanyert szabadságunkkal.

– Na, ez klassz volt. – Eszterre pillantottam. – Akkor ezt soha többet ne csináljuk!

A lány felkuncogott, pedig én komolyan gondoltam. Soha többet nem akartam betenni a lábam abba a liftbe.

– Eszter!

Az ordítás szétrobbantotta a nyugodt csendet. Eszter arcáról lemállott a mosoly, amikor megpillantotta a folyosón felénk csörtető alakot. A férfi magas volt és inas, a feje vörös volt, a szemei lángoltak. Azonnal odalépett, durván karon ragadta a lányt és megrángatta.

– Mégis mit képzelsz magadról?! – sziszegte a fogai között. – Azonnal takarodjál fel!

Eszter rémülten próbált hátrálni tőle, de nem tudott és úgy tűnt, nem is nagyon mert. Akaratlanul is felmordultam és ökölbe záródtak az ujjaim a jelenet láttán.

– Azonnal engedje el! – Olyan erélyesen próbáltam szólni, ahogyan egy ilyen liftes kaland után tudtam.

A férfi vérben forgó szemekkel rám meredt. Most először vett tudomást róla, hogy én is ott állok.

– Maga meg ki a faszom? – köpte oda.
– Maga ki a faszom? – kérdeztem vissza. Nagyon kezdett felhúzni.
– Én vagyok az apja – jelentette ki. – És azt csinálok vele, amit akarok. Magának semmi…
– Akkor ezt mondja majd el a rendőröknek is – vágtam közbe gyorsan. – Kíváncsi vagyok, mi az ő véleményük erről.

A rendőr kártya kijátszása úgy tűnt működött. A férfi tekintetében a düh némi zavarodottsággal keveredett. Vagy tényleg nem akart a rendőrökkel balhét, vagy csak nem volt hozzászokva, hogy valaki elküldi a francba. Akárhogy is, eleresztette a lányt.

– Felfelé! Most! – mordult rá az apja.

Eszter rám pillantott, majd kelletlenül elindult. A férfi gyilkos pillantásokat vetve rám kicsivel később indult utána. Figyeltem őket, ahogyan eltűnnek a lépcsőházban, majd ezután indultam csak a dolgomra.

– Seggarc – jegyeztem meg halkan.

A főkapu előtt megtorpantam. Annyi minden történt, hogy teljesen elfelejtettem, miért is indultam el otthonról. Elmerengve visszafordultam. Sajnáltam a lányt, Esztert. Rendesnek tűnt.

* * *

Ameddig nem kezdtem eljárni Trixivel, nem tudtam, hogy mennyire irritáló egy budapesti péntek este. Sok hely van, ahova el lehet menni, de mindegyik tömve van ilyenkor, mintha öt óra után az embereknek kötelezően be kellene vonulniuk az éttermekbe, kocsmákba és bárokba. Így amikor Trixit el akartam vinni a kedvenc japán éttermembe, ahol megtanítottam pálcikával enni, nem jutottunk be. Más alkalommal sem könnyű ide bejutni, de ezúttal lehetetlennek tűnt.

Frusztrált a dolog. Trixi azonban hamar túltette magát ezen; felvette azt a jellegzetes, széles mosolyát és kézen fogva elindult velem a következő helyre.

Ez a bár szintén zsúfolt volt, de ide legalább bejutottunk. Az összenyomódó testek, a legkülönfélébb testszagok és a tény, hogy az egész egy épület alagsorában volt, olyan fülledt légkört eredményezett, amit harapni lehetett, és sajnos ízlelni is.

Koktélozni kezdtünk. Nálam az alkoholost alkoholmentes váltotta fel egy idő után, de Trixi nem fogta vissza magát, ami még inkább arra sarkalt, hogy visszább vegyek. Később már ülőhelyünk is lett, ahonnan azt néztük, ahogy egy másik társaság szerencsétlenkedik egy videojátékkal. Később, Trixi buzdítására mi is beszálltunk, hogy mások nézhessenek minket, ahogyan szerencsétlenkedünk. Bénák voltunk, de talán szórakoztatóak, ahogyan kiabálósra szekáltam Trixit, aki teljesen ráfixálódott a játékra. Én legalábbis jól szórakoztam.

Éppen elmélyülten magyaráztam valamit Trixinek az éppen aktuális italaink és egy üveg ásványvíz mellett, amire sikeresen rádumáltam, mielőtt dehidratálódik, amikor hirtelen felkapta a fejét.

– Nézd ki van itt!

A hamburgersütő srác sétált le a lépcsőn két haverjával. Egy pillanatra megdermedt, amikor megpillantott minket; nem mondhatnám, hogy a tekintetében a boldog viszontlátás öröme volt.

– Gondolod balhézni fog? – kérdeztem.
– Nem tudom – felelte Trixi. – Nem hiszem. Ne is foglalkozzunk vele!

Így tettünk. A srác sem volt kíváncsi ránk, tovább is állt egy másik helyiségbe.

A beszélgetésünk lassan elhalt. Kissé kábán – én a fülledt levegőtől, Trixi az alkoholtól – összebújtunk, csókolóztunk és kezdtünk egyre inkább összegabalyodni. Végül javasoltam, hogy álljunk tovább, mielőtt kidobnak minket innen.

Felmásztunk a pincebár mélyéről és elindultunk Budapest sötét és szűk utcáin. Némelyik szakaszon kézenfogva ballagtunk, máshol összebújtunk, egyes helyeken a falnak lapulva feledkeztünk egymásba hosszabb-rövidebb időre, mint azok a fiatal párok, akik a horrorfilmek első jelenetében meghalnak.

Trixi nagyon vidám volt, teljesen elengedte magát. Én nem tudtam ennyire ellazulni. Valami nyugtalanított, mintha a sötétben valami fenyegető ólálkodna utánam. Talán a város tette, de ennek a furcsa paranoid éberségnek, és az éjjeli utcák jelentős kihaltságának, köszönhetően vettem észre, hogy a hamburgersütő és kompániája követnek minket.

– Majd én elintézem őket, ha idejönnek – sóhajtotta unottan Trixi. – Ne is nézz oda!
– Jól van – mondtam. – Egyébként minden exed ennyire ragaszkodó?
– Ebbe bele se kezdjük – nyögött fel Trixi.

Lefordultunk egy szűk utcába, hogy lerövidítsük az utunkat. A három srác kisvártatva ugyanígy tett.

– Azért jó lenne tudni, ha van valamiféle gonosz exek társasága, akikkel meg kell küzdenem érted.

Trixi felkacagott; az üres utca visszahangzott tőle.

– Miért, megküzdenél értem? – kérdezte játékos mosollyal.
– Fenéket! – csattantam fel. – Vigyenek, ha akarnak!

Trixi megjátszott rosszallással nézett rám és vállba öklözött. Én pedig cserébe adtam egy puszit az arcára. A szája sarka feletti anyajegyre céloztam. Utána már nem is tűnt annyira morcosnak.

Ekkor valaki felhorkant mögöttünk. A hamburgersütő és társai végre összeszedték a bátorságukat és közelebb jöttek.

– Ez az új pasid? – kérdezte és hanyagul felém legyintett.
– És akkor mi van? – Trixi karba tette a kezeit. – Mit akarsz?
– Vele csaltál, mi?

A srác láthatóan nem volt józan már. A két haverja csak némán állt mögötte.

– Istenem, nem csaltalak meg! – fakadt ki Trixi.
– Faszt nem! – vágta rá a srác hirtelen jött vehemenciával. – Tök fura voltál, mielőtt szakítottunk. Aztán meg ez megjelent az aluljáróban, utána az étteremben is. Ennyire hülyének ne nézzél!
– Azért szakítottam veled, mert egy seggfej voltál, ahogyan most is és mindig, de még ahhoz is hülye vagy, hogy ezt észrevedd. – Trixi kezdte felhúzni magát.
– És amiket te csináltál? Tudod, milyen szar érzés, amikor minden szar, amit csinálok nem jó neked, mert hisztis picsa vagy éppen?
– Ó, mert minden rólad szól! Az én érzéseim meg le vannak szarva. Mindig csak akkor kepesztettél, miután hülye fasz voltál és elhajtottalak a francba.
– Azért kepesztettem, mert szeretlek, bazdmeg!

A kiabálás egyre hangosabb, a veszekedés egyre céltalanabb lett. Kezdtem feszült lenni. Egyrészt a helyzet miatt, másrészt attól tartottam, hogy a srác esetleg nekiugrik Trixinek. Meg közönségünk is akadt. Egy magas, kalapos fickó szobrozott a sarkon az árnyékban. Az ordibálás vonzhatta ide.

Félrebillentettem a fejem és a hamburgersütő egyik bamba tekintetű haverjának feje mellett figyeltem a kalapos sziluettet. Már a kalapját is különösnek találtam. Aztán észrevettem, hogy valami hosszú kabátféleséget visel, amit inkább ősszel vagy télen szokás, nem a nyár elején. És csak ott állt, furcsán, mereven, meg sem moccant.

– Hozzád beszélek, te fasz!

A kiáltás kizökkentett. A hamburgersütő meredt rám úgy, mintha a tekintetével akarna megölni. Nem tudtam meddig bámulhattam az utcavégi árnyékot, de úgy tűnt, a bambulásom során lemaradtam a veszekedés egy részéről. Nem bántam.

– Megdugtad a barátnőmet, he? – szegezte nekem a kérdést ezek szerint másodszor.
– Nem vagyok a barátnőd! – erősködött Trixi.
– Soha nem feküdtem le vele – közöltem.
– Lófaszt! – fejezte ki egyet nem értését a srác. – A hátam mögött kefélted!

Lemondóan sóhajtottam. Kezdett már nagyon idegesíteni, de nem fogok vele vitatkozni, legyen neki igaza. Nekem elegem volt. Finoman megfogtam Trixi kezét és meghúztam. Ekkor a hamburgersütő akkorát taszított rajtam, hogy a levegő is kiszaladt a tüdőmből.

– Kurvára ne merj hozzányúlni!
– Fejezd már be, te állat! – sivította Trixi.

Amikor visszanyertem az egyensúlyom és visszaléptem, újból ellökött. A lökdösődésre a két haverja is magához tért. Valami bennem is megmozdult. Vettem egy mély levegőt és kifújtam.

– Ezt nagyon gyorsan be kellene fejezni – javasoltam a tőlem telhető legnagyobb nyugalommal.
– Mert különben mi lesz? – Közelebb lépett, már köztem és Trixi között állt, és megint meglökött. Aztán újból. Trixi kiabált vele, de hiába.

Fortyogott bennem az indulat. Fáradt voltam és ez az utolsó senki takony baszakodott velem.

– Na, mi lesz, hülye gyerek? – Önelégült vigyorral kalimpált és táncolt előttem, mint egy majom. Azt hihette, hogy félek tőlük, mert hárman vannak. Nem is tévedhetett volna nagyobbat.
– Szállj már le róla, te paraszt! – Trixi megragadta a srácot, hogy elhúzza tőlem. A srác egyszerűen lelökte magáról, neki a falnak.

Faszom az egészbe.

Előre léptem és szó nélkül az arcába ütöttem ennek a hamburgersütő baromarcúnak. Talán az orrát, talán az állát találtam el. Hátracsapódott a feje, megtántorodott. Én léptem utána és újból ütöttem; nem tudom, hogy ezzel eltaláltam-e. Innentől eléggé hiányosak az emlékeim. Arra még emlékszem, hogy az egyik haverját úgy megütöm, hogy lefejelte a falat. De az is lehet, hogy megragadtam a fejét és én vertem bele. Nem tudom. Nem én irányítottam, hanem az összegyülemlett frusztráció és düh, amit felszedtem ebben a kibaszott városban.

Úgy törtem rájuk, mint egy őrjöngő fenevad. Ütöttem mindenkit, aki a közelemben talpon volt. Talán egyet meg is tapostam; rémlik valami puha a talpam alatt. Arra sem emlékeztem, hogy eltaláltak-e vagy sem; nem éreztem semmit. Csak abban reménykedtem, hogy Trixi távol marad attól az őrjöngő őrülettől, amit elszabadítottam, mert féltem tőle, ő se úszta volna meg sértetlenül.

Arra tértem magamhoz, hogy ezek hárman rohannak el én pedig teljes erőből ordítok, akár egy vadállat. Az üvöltésem visszhangzott az utcán. Pár pillanat múlva eltűntek a sarok mögött. A kalapos, sötét alak maradt az egyetlen, aki továbbra is mozdulatlanul figyelt, ha egyáltalán valódi volt.

Zihálva fordultam meg. Trixi a falnak lapulva állt és engem bámult. Láttam rajta a rémületet. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de semmi hang nem jött ki rajta. Én sem szóltam semmit, csak fogtam magam és elindultam haza.

Trixi követett. Egy darabig csendben, később megkérdezte, hogy vagyok. Nem válaszoltam. De ha válaszoltam volna, azt mondtam volna, hogy pocsékul vagyok, dühös vagyok mindenre, és meg akarom ölni azt a három szarcsimbókot. Végül feladta a kérdezősködést, de továbbra is velem tartott.

Mire hazaértünk, lenyugodtam. A kezem ekkora már eléggé fájt. Nekidőltem a rozoga fa kapunak, és Trixire néztem. Rosszul éreztem magam, amiért ezt az egészet látnia kellett, és amiért szóra se méltattam. De reméltem, hogy megérti.

– Jól vagy? – kérdeztem tőle a hosszú némaság után. A kérdésem teljesen idiótának hatott.
– Jól – felelte. A kezemre nézett, amit folyamatosan dörzsölgettem és mozgattam. – És te?
– Fáj a kezem.
– Menjünk fel. Segítek rá borogatást rakni.

Kinyitottam a kaput. A homályos, visszhangos lépcsőházban felkapaszkodtunk az emeletre. A kivilágított körfolyosó egyetlen sötétbe burkolódzó foltja továbbra is a szomszédom ajtaja volt. Átvágtunk a sötétségen az én lakásomhoz.

Odabent felkapcsolva az előszoba villanyt az első dolog, amit észrevettem, hogy a szobában az ablak nyitva volt. Sóhajtottam. Odaléptem és megpróbáltam becsukni az ablakot, de a kezembe nyilallt a fájdalom, nem akart együttműködni.

– Majd én – Trixi odajött, lábujjhegyre állt és betette az ablakot.
– Köszi – sóhajtottam és erőtlenül a kanapéra zuhantam.

Trixi elém állt.
– Hol van valami rongy, amit rátehetünk a kezedre?
– A fürdőben találsz kis törülközőt – mutattam az irányba. – Az talán elég lesz.

Azonnal elsietett. Hamarosan vízcsobogás hallatszott. Utáltam magam, amiért ilyen nyomorult állapotban kellett Trixinek látnia. Meg voltam győződve, hogy ez az első és utolsó alkalom, hogy a lakásomra feljött, vagy egyáltalán találkoztunk.

Trixi visszaért, leült mellém, és betekerte a kezem a nedves és hűvös törölközőbe. A hidegtől azonnal enyhült a fájdalom.

– Jobb? – kérdezte. Kék szeme nyugtalanul fürkészte az arcom.
– Igen. Köszi! – Egy percre elhallgattam. Figyeltem, ahogyan fogja a bebugyolált kezem, ahogyan vízcseppek hullanak és gördülnek le a combján. – Nem kell maradnod.
– Azután, amit az az idióta csinált, nem hagyhatlak csak úgy itt. – Megigazította a törölközőt a kezemen. – Nem így terveztem ezt az estét.
– Egyikünk sem – mondtam. Az arcát fürkésztem, ameddig rám nem nézett. – Sajnálom, hogy látnod kellett ezt.
– Nem a te hibád volt.

Rám mosolygott. Ez nem az a széles, teli szájas mosoly volt, amit úgy szerettem tőle. Ez egy kis, félénk mosoly volt, amit óvatos mozdulatok követtek. A bekötött kezemet a combjára fektette. A másik kezével kinyúlt az arcom felé, megérintette és lassan közelebb hajolt, behunyta a szemét és a száját finoman a számhoz érintette, mintha engedélyt kérne a folytatáshoz.

A ruháink hamar lekerültek rólunk. Ügyetlenkedve hangolódtunk rá egymás testére. Együtt nyögdécseltünk, egymás nyakába leheltünk, egyik pillanatban magunkhoz szorítottuk a másikat, a másikban eleresztettük. A fájós kezem irritálóan akadályozott, de Trixi segítette, hogy megtehessem, amire vágyik és amit én is szeretnék, cserébe ő megadta nekem, amire én vágytam.

Sóhajtoztunk, megfeszültünk és elernyedtünk. Ezek után csak hevertünk a széttúrt ágyban, ölelkeztünk, reszkettünk és lihegtünk. És ez jó volt.

Másnap arra riadtam fel, hogy valami mocorog mellettem. Nem voltam hozzászokva, hogy valakivel együtt aludjak, ezért pár másodperc zavarodottság után jöttem csak rá, hogy a fenekét nekem dörgölő szőke lány Trixi volt. Finoman félretűrtem a haját, hogy lássam az arcát; még aludt.

A nap már elég magasan járt, hogy be tudjon sütni a nyitott ablakon. Talán már tíz óra is lehetett. Megpuszilgattam Trixi meztelen vállát és hátát, majd hozzábújtam. A kezem már nem fájt annyira; óvatosan végigsimítottam a derekát és a hasát, ameddig az ujjam bele nem akadt a köldökpiercingjébe, amit az este fedeztem fel. A tenyeremet ráfektettem, éreztem, ahogyan hozzányomódik. A lapockái közé csókoltam és a hasát cirógatva vártam, hogy felébredjen.

Nyöszörögve, álmosan pislogva nézett fel rám. Az első gondolat, ami megfordult a fejemben, hogy az alkohol hatásának elmúltával rémülten konstatálja, hogy kivel is fekszik egy ágyban, majd sietve távozik. Ehelyett azonban rám mosolygott.

– Na, milyen volt? – kérdezte bágyadtan és megdörgölte a szemét.

Felnevettem.

– Ezt nem nekem kéne kérdeznem?
– De én kérdeztem előbb – mondta és nagyot nyögve kinyújtózkodott.

Szorosan magamhoz öleltem, éreztem a finom, puha melleit a karomhoz nyomódni, és adtam egy puszit az arcára.

– Csak ennyire? – méltatlankodott játékosan, aztán szájon csókoltam.

Ezután kissé zavarodottan próbáltunk visszazökkenni a mindennapokba. Egyikünk sem tudta mit mondjon, és ha mondott is valamit, az bugyutának és erőltetettnek hangzott. Kínos hallgatások és zavaróan üres csendek követték egymást. Talán nem is volt mit mondani.

Miután Trixi végül elment – egészen a kapuig kikísértem, nem tudom miért – egy órát, talán kettőt csak azzal töltöttem, hogy sétálgattam a lakásban fel-alá. Nem tudtam mit kezdeni magammal. Végül a nyitott ablakon akadt meg a tekintetem. Odamentem és kinéztem rajta, egyenesen a szomszéd sötéten ásító ablakára. Ahogyan a tekintetem elvesztett a mögötte uralkodó mély sötétségben, megértettem. Mióta ebben a rohadt városban éltem, most először éreztem magam boldognak.

Hogy őszinte legyek, amilyen pesszimista vagyok, nem fűztem sok reményt a Trixivel való kapcsolatomhoz, de belül erősen reménykedtem. Az első üzenet tőle még aznap érkezett. Ezt még több üzenet követte, aztán még több találkozás, még több együttlét. Amennyire hihetetlennek is tűnt számomra, Trixi úgy tűnt, jól érezte magát velem. Én pedig – habár ezt egy kicsit szégyellem bevallani – néha euforikus állapotba kerültem, amikor csak Trixi rám írt. Gondolom ilyen az, amikor az ember sokáig van egyedül egy olyan helyen, amit rühell. A sötétben egy gyertyaláng is perzselő napnak tűnik. Csak féltem tőle, hogy ha a gyertya végül kialszik, a visszatérő sötétség is mélyebb és zordabb lesz.

* * *

Szeretem a nyugalmat és csendet, ami az éj eljövetelével jár együtt. Persze a budapesti éjszakára se a nyugalom, se a csend nem volt jellemző. Olyan estém itt még nem volt, amin ne hallottam volna szirénázást, satufékezés csikorgását vagy ordibálást. Az utóbbit a szomszédom prezentálásában is volt szerencsétlenségem hallani néhányszor a belső akusztika által felerősítve. Ugyanebbe a kategóriába tartozott az ajtócsapkodás is. Akár lakásajtó, akár a lépcsőházé, ha valaki jött-ment, azt az egész ház hallotta.

Sötét volt már, amikor hazaértem a bevásárlásból. Reggelente jobban szerettem, de ha tehettem, akkor inkább elkerültem a napközbeni tülekedést. Nemrég értem vissza, és csak éppen lepakoltam, amikor meghallottam egy ajtó nyílását, majd durva becsukódását. A hangerejéből arra következtetettem, a szomszédomék, Eszterék ajtaja lehetett. Egyből késztetést éreztem, hogy kinézzek a folyosóra, hátha az apja vált megint vállalhatatlanná és a lány ismét kénytelen volt menekülőre fogni. Füleltem, de nem hallottam újabb ajtónyílást vagy ordítást, így visszatértem a pakoláshoz.

Egy perc se telt el, amikor kopogtak. Annyira halk volt, először azt hittem, csak valami szokványos városi háttérzaj. A második sorozat koppanására azonban már felfigyeltem. A különös, lassú, gépies ütemére.

Amikor kinyitottam az ajtót, nem volt ott senki, csak a sötétbe burkolódzó körfolyosó. Kihajolva azonban egy árnyékot láttam eltűnni jobb oldalt a folyosó végén a lépcsőház bejáratánál. A sötét miatt nem láttam ki lehetett az. A lépcsőház ajtaja nyikorogva és zörögve csukódott be utána.

El nem tudtam elképzelni, ki és mit akarhatott tőlem. Trixi vagy a főbérlő szólt volna előre, ha jön, és hívtak volna, ha nem nyitom ki az ajtót. Megfordult a fejemben, hogy talán Eszter lehetett az. Nem tudtam, miért kopogott volna be hozzám. Talán valami történhetett. Akár ő volt, akár nem, nem árthatott, ha megnézem. Talán még utol is érem, elvégre csak az előbb ment el. Így gyorsan utána siettem.

Immár tudva a trükköt erőset löktem a lépcsőház ajtaján, amikor nem engedett, és beléptem a mögötte uralkodó sötétbe. Ösztönösen nyúltam a villanykapcsolóért, de többszöri próbálkozásra sem kapcsolódtak fel a lámpák. Ezt furcsának találtam, mert alig fél órája, amikor feljöttem még rendben működtek. Elbizonytalanodva néztem le a sötétbe vesző lépcsősoron, végül lassan elindultam lefelé.

A fal mellett haladtam, hogy legalább valami stabil támaszom legyen az enyhén kanyarodó lépcsőkön való ereszkedés közben. Minden nagyon csendes volt. Csak a saját lépéseim visszhangjait hallottam. Nem úgy tűnt, mintha rajtam kívül bárki is járt volna itt.

A szemem idővel hozzászokott a sötétséghez és már ki tudtam venni körvonalakat, ami könnyebbé tette a közlekedést. A második emeletre leérve ismét megpróbálkoztam a villanykapcsolóval, de itt sem működött. Nem tartottam kizártnak, hogy a biztosíték krepált be, vagy csak a kábelezésnek járt le a szavatossága.

Lefordultam a földszintre vezető lépcsősorra és észrevettem egy nem odaillő, különösen sötét foltot a lépcsőfordulóban. Olyan hirtelen torpantam meg, hogy bele kellett kapaszkodnom a korlátba, nehogy hanyatt essek. A sötét miatt nem tudtam kivenni semmi részletet rajta, és minél tovább néztem hunyorogva a formátlan pacát, annál inkább úgy tűnt, hogy csak a fény hiányának és a képzeletemnek a játéka vetítette oda.

Váratlanul huzat támadt a lépcsőházban, mintha valaki nyitva hagyta volna valamelyik ajtót; hűvös hullámként csapódott a hátamnak. Az árnyék megremegett és, mintha csak a szél fújta volna el, lesuhant a lépcsőn a földszintre.

Pillanatokig zavarodottan pislogtam és dörgöltem a szemem. Egészen biztos voltam benne, hogy csak a sötétség miatt képzelődök mozgó sötét pacákat, mert csak a képzeletem szüleménye tudott volna ilyen hangtalanul lemenni a lépcsőn, miközben én egy mély lélegzetet nem tudtam úgy venni, hogy ne visszahangozott volna az egész lépcsőház.

Lesétáltam a földszintre és elindultam a főkapu felé. A hirtelen támadt szél ugyanolyan gyorsan halt el, ahogyan érkezett, de a hűvösség, amit magával hozott, megdermedt a folyosó falai között. A csend teljességét csak a kintről beszűrődő városi zajok törték meg. Ezen a ponton már nem volt kétségem afelől, hogy akárki is kopogott be hozzám, akárkit is követtem ide le, már nincs itt.

Benéztem a folyosó ablakain keresztül a belső udvarra. A lépcsőházhoz képest ott jobbak voltak a fényviszonyok. Talán ennek is volt köszönhető, hogy észrevettem az udvar hátsó végében, az egyik magas bokor mögött sűrűsödő feketeségből furcsán kilógó árnyékot.

Végig rajta tartottam a szemem, ahogyan az udvarra vezető ajtóhoz lépkedtem. Itt sokkal jobban ki tudtam venni az alakját; valaki állt ott. Akárki is volt az, az udvar ajtajának nyikorgására sem mozdult meg. Egy pillanatra megálltam és csak figyeltem a különös, magas sziluettet.

– Helló – szólaltam meg.

Akkora volt a csönd, hogy a hangom még engem is kicsit megijesztett, ő azonban semmit nem reagált rá. Még csak meg sem moccant. Az is megfordult a fejemben, hogy talán tévedtem és csak valami árnyék, ami úgy tűnik, mintha egy ember lenne.

Akárhogyan hunyorogtam, a szemem már képtelen volt eldönteni, hogy mit is látok. Az árnyék kiléte azonban nem hagyott nyugodni. A telefonom után kezdtem kutatni a zsebemben, hogy rávilágítsak és végre kiderítsem, mivel is állok szemben.

Ekkor megzörrentek a bokrok mellettem. Amikor odakaptam a fejem egy árnyékot láttam felém kúszni.

– Basszus! – Úgy megugrottam ijedtemben, kis híján elejtettem a telefonomat.
– Bocsánat – szólt lány hangon az árnyék. – Nem akartam megijeszteni…

Felnyomtam a telefonomon a zseblámpát és az árnyékra világítottam; Eszter volt az.

– Pedig sikerült – sóhajtottam megkönnyebbülten.
– Bocsánat – mondta még egyszer és zavartan a földre szegezte a tekintetét. – Én csak azt hittem, hogy az apám jött le utánam.

Összehúztam a szemeimet és jobban szemügyre vettem a lányt, keresve bármi látható okát annak, hogy el akarjon bújni az apja elől, közben reménykedve, hogy nem találok ilyet.

– Történt esetleg valami? – kérdeztem óvatosan.
– Nem, semmi – vágta rá Eszter. – Csak egyedül szerettem volna lenni egy kicsit.
– Megértem. – Elfordítottam a telefon lámpájának a fényét oda, ahol azt a sziluettet láttam, amiért eredetileg idejöttem; már nem volt ott. Körbevilágítottam az udvarban, de rajtunk kívül nem láttam senki mást. – Esetleg nem te kopogtál be hozzám nem olyan régen?
– Nem kopogtam – válaszolta Eszter és félrebillentette a fejét. –Miért?
– Kopogtak nálam, de mire kiértem, csak azt láttam, hogy valaki lemegy a lépcsőházba – magyaráztam. – Utána jöttem, hátha utolérem, de úgy tűnik, nem sikerült. Nem láttál senki mást?

Eszter a fejét csóválta.

– Hát, ez több mint talányos – mondtam és újra körbehordoztam a tekintetem az udvaron. Végül a lányra pillantottam, aki zavartan piszkálta a hátul összefogott dús, sötét haját. – És te mit keresel idelent?
– Én csak – egy pillanatra elhallgatott. – Én csak azt terveztem, elmegyek egyet sétálni. Szeretek este sétálni. Megnyugtat.
– Ezzel akkor ketten vagyunk – jegyeztem meg. – Én is szoktam este sétálni, ha ki akarom szellőztetni magam. – Egy pillanatig haboztam, hogy feltegyem-e a kérdést, mert nem akartam indiszkrétnek tűnni, végül kimondtam: – Az apád nem nagyon rajong ezért, ugye?
– Az nem kifejezés. – Eszter frusztráltan összefonta a karjait. – Sehova nem akar elengedni mindenféle hülye indokkal. Ha nem lenne kötelező, még iskolába se járhatnék. Úgy kell kiszöknöm mindig.

Nem ismertem az apját, de ez azért elég sokat elmond róla.

– Amikor a liftbe szorultunk, akkor is sétálni mentél? – kérdeztem.
– Mentem volna, igen. És akkor is balhé volt – sóhajtotta és sötét szemeivel felnézett rám. – Pedig nekem ez kell. Ezek a séták meg az este hangulata, tudja, inspirál meg ötleteket ad.
– Például olyanokhoz? – kérdeztem és az alkarján lévő Pókháló kisasszonyra mutattam.

Eszter lenézett a tetoválásra és elmosolyodott.

– Például – mondta. – Vicces, mert ezt egy bokorról találtam ki. Csak benéztem az ágai közti árnyékokba, elkezdtek képek forogni a fejemben és végül ez lett belőle.
– Az így szokott lenni. A valóság tele van ötletekkel, neked már csak egy kicsit kell dolgoznod rajtuk – magyaráztam. – Kíváncsi vagyok, mit alkotsz legközelebb, mert eddig ez a kedvencem. Ami nem akkora nagy szó, mivel eddig csak ezt az egyet láttam.

A lány egy kicsit felderült.

– Köszönöm! – mosolyogta. – Majd legközelebb mutatok pár újabbat is magának, ha úgy sikerül találkoznunk.
– Annak örülnék – viszonoztam a mosolyt. – És nyugodtan tegezz – tettem hozzá. – Ez a magázás nekem nagyon furcsa.
– Jól van – nevetett Eszter.

Hallgatás telepedett ránk. Én önkéntelenül ismét elfordultam és belenéztem az árnyékokba. A különös sziluettet ezúttal sem láttam. Egyre inkább úgy tűnt, szó szerint egy árnyékot kergettem idáig, de valamiért mégsem hagyott nyugodni.

Az épületben uralkodó, szinte már természetellenes csendet egy ajtó hirtelen nyitódása és csapódása zavarta fel. Mindketten felpillantottunk, és egy alakot láttunk meg, ahogyan áthajol a harmadik emelet korlátján.

– Eszter! – ordította. Ebből már nyilvánvaló volt, hogy ki az. – Azonnal gyere fel! Ne kelljen utánad mennem!

Alig fejezte be a mondatot, már masírozott végig a körfolyosón a lépcsőház felé.

– Remek! – sóhajtottuk szinkronban Eszterrel; összemosolyogtunk.
– Menj csak – mondtam. – Majd én elintézem.
– Biztos? – nézett rám bizonytalanul.
– Persze! Ne aggódj miatta! – legyintettem.

A folyosókat közben sárga fény öntöttel el; úgy tűnt valahogy megjavult a világítás. A lépcsőház ajtaja zörögve vágódott be és Eszter apjának visszahangzó csörtetése töltötte meg a házat.

Visszamentünk az udvarról a folyosóra, majd Eszter elindult a főbejárat felé, de pár lépés után még visszafordult.

– Köszi, még egyszer!

Intettem neki búcsúzóul, ő pedig elsietett.

Figyeltem, ahogyan eltűnik a főkapu felé vezető sötétségben, aztán komótosan indultam fel, lélekben készülve a nagy találkozásra. Az első lépcsőfordulóba érve találkoztam össze Eszter apjával, aki úgy jött le a lépcsőn, mintha minden lépcsőfokot agyon akarna taposni. Megtorpant amint meglátott; az arcán a pillanatnyi meglepettséget azonnal komorság váltotta.

– Maga az – morogta. Nem kérdés volt.
– Attól tartok, én vagyok – válaszoltam.

Nem túl bizalomgerjesztő módon végigmért.

– Maga mit keres itt? – kérdezte, mintha kihallgatáson lennék.
– Itt lakom – válaszoltam a „semmi köze hozzá” helyett, ami elsőre kikívánkozott.
– Hol? – folytatódott a vallatás.
– A harmadikon a sarokban pont maguk mellett – mutattam fel a lépcsőn. Erős volt a késztetés, hogy megkérdezzem, a személyi igazolvány számomra és az alsógatyám méretére nem kíváncsi-e.

Pillanatokig csak meredt rám. Úgy tűnt, mint aki nagyon türtőzteti magát vagy nagyon gondolkodik a következő lépésén, de nem igazán tudtam eldönteni, mire készülhet. Azt sem tartottam kizártnak, hogy a következő pillanatban nekem ugrik.

– Hol van a lányom? – kérdezte.
– Nem tudom – vontam meg a vállam. – Honnan kellene tudnom?
– Ne nézzen hülyének! – csattant fel. A hangja puskalövésként hatott a visszhangos lépcsőfordulóban. – Láttam, hogy lent volt vele az udvarban! Mit csinált vele?

Ekkor már egészen úgy nézett ki, mint aki menten nekem esik, ha nem a megfelelő választ kapja. Nem tudom, mennyit láthatott fentről a teljesen sötét udvarban. Tényleg láthatta-e Esztert velem, vagy inkább csak azt látta, amit akart. Valószínűleg az utóbbi, ezért úgy döntöttem maradok a saját verziómnál.

– Nem csináltam semmit – válaszoltam halkan. – Nem is láttam a lányát. Valaki kopogott nálam, de mire kiértem, már csak azt láttam, hogy elmegy. Követtem, de már elment, mire utolértem volna.

A férfin látszott, hogy most értékeli ki a válaszom és dönti el, hogy nekem ugorjon-e vagy hagyjon-e életben. Az, hogy nem hitt nekem, afelől nem volt kétségem. Még szerencse, hogy nem érdekelt, mit hisz.

– Ha megtudom, hogy bármit csinált vele – szólalt meg végül; a fogai között préselte ki a szavakat. Fenyegetőn előrehajolt és rám bámult. – Ha csak a közelébe megy, annak nem lesz jó vége. Megértette?

Válaszra várva meredt rám. Álltam a tekintetét, de nem feleltem. Mégis mit képzel ez a gyökér magáról? Meg komolyan annyira paranoid, hogy azt hiszi, ha már egyszer beragadok a liftbe Eszterrel, akkor máris a szeretője lettem?

Egy idő után megelégelte a némaságot és egy szó nélkül továbbállt. Kinéztem volna belőle, hogy vállal még lök rajtam egyet a miheztartás végett, de végül nem tette. Azzal még ennél is jobban alulmúlta volna magát.

Megvártam, ameddig eltűnik a szemem elől a földszinti folyosón és csak utána indultam fel. Nem tudtam, mi baja volt a fickónak, de azt jól érezte, hogy konspirálok Eszterrel ellene, csak nem éppen azért, ahogyan azt ő elképzelte. És valószínűleg még fogunk is, már csak azért is, mert rettenetesen irritált a viselkedése. Volt egy olyan érzésem, hogy lesz még összetűzésem vele.

A folyosóvilágítás pont akkor aludt ki, amikor kiléptem a harmadik emeleti körfolyosóra; a lépcsőház ajtaja nyikorogva csukódott be mögöttem. Egyik kezemet a veszélyesen alacsony korláton tartottam, ahogyan a lakásom felé sétáltam. Ismét elméláztam rajta, hogy miért nem emelték meg jobban, mert ez így nem éppen biztonságos.

Hirtelen hűvös szellő csapott a hátamba, mintha a fölöttünk fújó szél valahogyan beakadt volna ebben a belső udvarban és körbeszaladt volna benne. Megborzongtam és a szemem sarkában valami mozgást láttam. Először arra gondoltam talán egy denevér lehetett, de ahogyan fordultam meg, a sötét valami végig ott maradt a látóterem perifériáján, mintha velem együtt tökéletes szinkronban mozgott volna.

Mikor teljesen megfordultam, egy pillanatra láttam csak meg, mert azonnal el is tűnt a szemem elől, mintha egy nagy, fekete lepedőt rántottak volna be a résnyire nyitott ajtón. A különös szomszédom ajtaja ugyanis résnyire nyitva volt. Ez sokkal jobban meglepett, mint az érzékeimmel ma este különös játékot űző árnyékok. A rés keskeny volt és sötét is volt bent, így nem láttam semmit, de ahogyan összehúzott szemekkel a résre meredtem, úgy éreztem, mintha valaki lenne ott. A következő pillanatban az ajtó váratlan hirtelenséggel becsukódott. Pár pillanatig meglepetten pislogtam csak. Mióta itt lakom, soha nem láttam ezt az ajtót kinyílni.

* * *

– Tudja, fiatalember, én már negyven éve élek itt. Marika pedig már hatvan éve – mondta Klári néni.

Ebédről hazatérve szólított le Klári néni, hogy segítsek neki egy kis aprósággal a belső kertben. Végül ott ragadtam és hallgattam a két öregasszony trécselését. Mindig úgy kezdték, mintha nekem mondanák, de közben egymásnak vagy csak saját maguknak beszéltek a halott férjeikről, az unokáikról vagy éppen azok hiányáról, hogyan voltak a dolgok régen és bezzeg a mai fiatalok.

– A dolgok akkoriban máshogy voltak – folytatta. – Nem jöttek-mentek az emberek úgy, mint mostanában. Mindenki ismert mindenkit. Sokan a halálukig a házban éltek. Mint az öreg Imre bácsi.
– Ó, az Imre bácsi – szólalt meg Marika néni, aki eddig csendben ücsörgött az összecsukható székében. Mosolygott. Szinte látszott a szemén, ahogyan visszaforog neki az idő. – De mérges is volt rám, amikor későn értem haza.
– Ő volt a portás – magyarázta Klári néni. – Régen nem volt ilyen flancos ajtó, amit bárki ki tudott nyitni. Reggel Imre bácsi kinyitotta, este bezárta és jaj volt annak, aki zárás után érkezett. Nem volt randalírozás és mászkálás az éjszaka közepén. Meg ordítozás és ajtóvagdalás, amit a Baloghék csinálnak.
– Múltkor is akkora veszekedést csaptak, felriadtam rá – csóválta a fejét Marika néni.
– A Baloghék a család ott, ugye? – Felmutattam az én lakásom melletti ajtóra.
– Úgy-úgy – bólogatott Klári néni. – Van egy lányuk is. Szegény.
– Kedves kislány – mondta Marika néni; rám mosolygott sárga fogsorával. – Maga korabeli. Illene magához.

A két öregasszony nevetgélt.

– Egy kicsit túl fiatal lenne hozzám – jegyeztem meg udvariasan mosolyogva. – De én is szoktam hallani a veszekedésüket. Elég durvának szokott hangzani. Nem volt komolyabb baj belőle?
– Járt náluk a rendőrség korábban – szólt Marika néni.
– Így van, nem is egyszer – helyeselt Klári néni. – A férfi iszik, tudja? De, amennyire én tudom, nem vitték el soha. Azóta ez megy.
– Szegény asszony, szegény lány – sopánkodott Marika néni.
– De mit lehet tenni? – vont vállat Klári néni. – Öregek vagyunk mi már. Nem a mi dolgunk.

Elgondolkodva megfeszítettem az ajkaimat és pár pillanatig a Baloghék lakásának ajtajára meredtem, majd a tekintetem átkúszott a különös szomszédom ajtajára, mintha vonzaná a tekintetemet.

– Tetszenek ismerni még olyat, aki régóta él a házban? – kérdeztem.

A két idős asszony összenézett; elgondolkodva mormogtak.

– Még a Géza lakik itt régóta, de ő is a 2000-es évek elején költözött ide, talán 20 éve – mondta Klári néni és barátnőjére pillantott megerősítésért.
– Géza fiatal – legyintett Marika néni pajkos mosollyal.
– És az, aki ott lakik? – A furcsa szomszédom ajtajára mutattam.

Egy pillanatig elgondolkodva nézték az ajtót. Arcukon összegyűrődtek a ráncok a koncentrációtól, mintha valamire próbálnának nagyon emlékezni.

– Nem igazán emlékszem, ki lakhat ott – szólalt meg először Klári néni. – Te emlékszel a nevére, Marika?
– A nevére nem – csóválta a fejét bocsánatkérően Marika néni. – Nagyon rossz vagyok nevekkel. De az ott lakó férfi volt a besúgó, nem?
– Ő volt az? – csodálkozott el Klári néni. – Aki miatt elvitték a Weisséket?

Marika néni bólogatott. Aztán hallgattak.

– Tudja, fiatalember – szólalt meg végül Klári néni, mintha csak akkor jutott volna eszébe, hogy ott vagyok. – Még az előző rendszerben volt az az ember besúgója az akkori hatalomnak. Legalábbis ezt mesélték. Sokan bajba kerültek miatta. A Weiss családot, akik akkor az elsőn laktak… a hármasban? – Kérdően Marika nénire pillantott, aki helyeslően bólogatott. – Őket is állítólag miatta vitték el. Soha nem látta utána őket senki. De mindenki tudta, ki volt a felelős, csak akkor nem tehettek semmit. A rendszerváltás után viszont…
– Jöttek a dühös rokonok és a lakók – vette át a fonalat Marika néni – és jól ellátták a baját. Úgy rémlik, azóta is ott él, csak rokkant és beteges. Ezért nem látni sokat.
– Érdekes. – Még egy pillantást vetettem az ajtóra. – Köszönöm! Nekem viszont már tényleg mennem kell vissza.
– Mi köszönjük – mosolyogta Klári néni –, hogy két ilyen vénasszonyra szakított időt!
– Bármikor! – mosolyogtam vissza.