Miért ne?
A nap alig egy órája kelt fel. Az égen fehér fénnyel, vakító villanások közepette megjelent valami nagyon zavaró. Valami szokatlan, majd mintha darabokra szakadt volna, kibukott belőle egy ezüstös színű, szivar alakú repülő valami. Ahogy teljes egészében láthatóvá vált, szinte azonnal öt piros lámpa kezdet villogni rajta. Az ez idáig hangtalan dolog most mély dübörgéssel zúgni kezdett. Kezelője láthatóan elvesztette az uralmat felette. Az a tengelye körül forogni és zuhanni kezdett egyenesen Marci háza felé, ahol is mintha felrántották volna az orrát. Kezelőjének sikerült ugyan a becsapódást elkerülni, de a hajótesten mély sebet ejtett a majd húsz méteres magasságban felfelé álló villámhárító. Onnantól nyílegyenesen zuhant a két kilométerrel arrébb lévő erdőbe. A becsapódás erejét mutatja, hogy Marci tisztán hallotta a recsegő ropogó fák hangját.
* * *
Marci a semmi közepén él, közel s távol az egyetlen település is húsz kilométerre. A legközelebbi város ennek a háromszorosa. A ház körül nyírta a füvet, volt mit. Igazából ez a majd kétezer hektár itt mind az övé. Nincs senki sem, akinek kellett volna, igy aztán bagóéért sikerült megvennie. A talaj sziklás, köves. Valóban alig terem meg rajta bármi is. Húsz éve költözött ide, amikor meghalt a felesége. Marci író, és éppen ma ötven éves. Már csak napjában egyszer eszik, fizikailag kezd leépülni. Mivel nem költ szinte semmire sem, mégis van állandó bevétele, így mondhatni gazdag ember. Bár ez életstílusából nem látszik. Van egy harmincéves terepjárója az ilyen helyeken elmaradhatatlan katonai utánfutóval, amit leselejtezetten vásárolt meg, és maga restaurált. Még az Afrika Adventura motorja is húsz éves. Csak a fűnyírótraktora és annak az utánfutója vadonatúj. Mivel ezek a komoly igénybevételtől relatív hamar, öt hat év alatt javíthatatlanul tönkrementek. Ez a mostani is inkább hasonlít egy átalakított quadra. Hatodik alkalommal telt meg a kétszáz literes fűgyűjtő kosár. Egy mozdulattal beleürítette a mögötte lévő utánfutóra, amit a quadhoz vásárolt, pontosan ezért. Ne kelljen már mindannyiszor a telek végére fuvaroznia magát, akárhányszor az megtelik. Még háromszor megtelt a fűgyűjtő kosár, és addigra az utánfutóra se fért több. Amikor visszaült, és éppen indulni akart, érdekes dologra lett figyelmes. A szinte teljesen felhőtlen égen mintha csak valaki hegeszteni kezdett volna. Vagy mintha egy villám belecsapott volna önnönmagába. Olyan, mintha soha kihunyni nem akaró villamos ív lett volna az égen. Mindez tartott talán ha tíz másodpercig. Akkor jött a váratlan látogató, egy szivar alakú ezüstös repülő valami képében. A közeli erdőbe, Marci erdejébe csapódva zuhant le.
Nem gondolkodott sokat, amúgy is a quadon ült. A motor járt, felemelte a leeresztett fűnyírófejeket és nagy gázt adva elindult a baleset helyszínére. A könnyű quad szinte suhant át a mezőn, és pillanatokon belül már ott is volt. A valamikor szivar alakú, ezüstös gép most mélyen bent feküdt az erdőben. Gyökerestül kitépett és derékban kettétört több száz éves fák közt. Halotti csend fogadta, a gép már nem adott ki hangot. Kivéve azokat az elektromosan pattogó szikrákat, amit a szétszakadt és tönkrement kábelek adtak ki magukból. Ez egy idegen hajó volt, semmi kétség. De csak volt. Az eleje összetörve a felismerhetetlenségig az oldala felszakadva. Éppen csak annyira, hogy még ne férhessen be rajta senki sem. Bent sötétség, csak az itt-ott villanó elektromos szikrák adtak némi pillanatnyi fényt. Egy ilyen fellobbanásban vette észre a szerkezet közepén ülő lányt is. Marci nem habozott, a kerti szerszámok közül a szekercével pillanatokon belül kitágította az egyik ilyen felszakadt nyílást. Maga is meglepődött rajta, a szekerce úgy vitte az anyagot, mit kés a vajat. Akkora nyílást vágott, ha már ennyire egyszerű volt, hogy ha kell, az utassal együtt is kényelmesen át tudjon menni rajta. A nem túlzottan nagy hajóban hat szék volt két sorban, de csak az egyikben volt utas. Igen, jól látta. Ez valóban egy lány, de nem ember. A székek is igen érdekesek voltak, mert két támlájuk volt, kétoldalt, szabadon hagyva a gerincoszlopot teljes hosszában. Hmm… ez a lány egy reptilián. Szinte elenyésző a különbség az emberhez képest. A bőre színe és a fejformája más. Amúgy rettenetesen nagy a hasonlóság. Marci kicsit vacakolt a biztonsági övek kikapcsolásával, de ahogyan rájött az első titkára, mind a négyet könnyeden kapcsolta ki. A kissé megdőlt hajó miatt a szék utasa szinte azonnal a karjaiba omlott, a reptilián fájdalmasan felnyögött. Könnyedén emelte fel a törékeny testet, és már ment is kifelé vele. Jobb ötlete nem lévén a vágott fűvel teli utánfutóba fektette. Már éppen indult volna haza, amikor egy nagyon gyenge gondolat, egy sugallat érkezett a fejébe. A kék és a sárga bőrönd. Azokra szükséged lesz. Hangosan válaszolt rájuk.
– Hol találom őket?
– A hajó hátuljában a falra rögzítve. De vigyázz! Csak ezt a kettőt szabad leemelned!
– Más nem kell?
– Más nem.
Marci maga is meglepődött rajta, mennyire természetesnek veszi, hogy beszélget egy hanggal. Ahogyan az ájult és magatehetetlen reptiliánt hason belefektette az utánfutót majdnem megtöltő frissen vágott fűbe, vette észre, hogy annak a háta a gerincénél vérzik. Valami nekicsapódhatott. Visszament a két bőröndért és a lány mellé fektette őket. A visszaúton nem a mezőn keresztül ment, Hanem ellenkező irányba míg ki nem ért a kövesútra, ahol aztán megfordult.
* * *
Odahaza a saját ágyába fektette. Mivel egyedül élt, nem volt több a házban. Majd tiszta meleg vízzel, és egy akkor kibontott mosdószivaccsal alaposan letisztította mindenhol. Valami kékes, olajszerű folyadék ömlött ki a hajóban és ez a reptilián lányt is beborította. Miután végzett, áthúzta az ágyneműt, tisztát feltéve. Abba fektette a lányt is, megint hasra. Ennek két oka volt. Az egyik, azt a két kis különbséget kivéve szinte teljesen emberien nézet ki. Felépítése, csontszerkezete kinézete. Még haja is volt, igaz, csak a feje tetején. Ugyanúgy vannak emlői és ugyanúgy jól látszanak rajta a nemi jellegek is. Marci nem akart magyarázkodni, ha felébred. A másik ok meg a hátán lévő meglehetősen nagy sérülés volt. Ezzel nem tudott mit kezdeni. Amikor végzett, keresni kezdett a könyvespolcán. Határozottan emlékszik, volt valami a reptiliánokról. Hamarosan meg is találta, amit keresett. A Lacerta interjú egyik általa évekkel korábban kinyomtatott példánya. Igazából sohasem olvasta el, mert csak egy ügyes hamisítványnak tartotta. Belekezdett és abbahagyta. De most aktuálissá vált, hát nekiállt újra. Hamarosan megtalálta azokat a pontokat, amik beigazolták számára, a könyv írója bizony találkozott reptiliánokkal. A lány bőre sima, tejgumiszerű, élénkzöldes árnyalatú, teljesen szőrtelen és barna, két három centiméteres foltokkal, pöttyökkel tarkított. Szőrzet, vagy inkább haj csak a feje tetején. Élénkbarna, csillogó, erőteljes színe alapján ez az egyed a könyv szerint középkorú lehet. Mindenhol másutt teste szőrtelen és sima, akárcsak a babapopsi. Aznap este hatalmas vihar tombolt, ami kitartott reggelig. Marci éjfél körül végzett a könyvel és azonnal nekiállt a teendőinek. A vihar ellenére kiment a kertbe, és a halastó felett lévő UV-lámpát lebontotta, és felakasztotta a hálószobája csillárjának a helyére, majd begyújtott. Ugyan június eleje van, de még hűvösek az éjszakák. A könyv szerint az UV-fényben könnyebben töltődnek fel a hüllők, és a meleg jót tesz a közérzetüknek. Huszonnyolc fokig fűtött, aztán már ő se bírta. A könyv szerint gyümölcsöt és húst esznek. Tehát az alkohol nem káros nekik. Akkor lekezelte a hátát házi pálinkával. Alig pár óra múlva annak lement duzzanata és kezdett egészen jól kinézni. Az UV-fény, a meleg, vagy a házi pálinka tette volna? Nem tudni. Marci mindent megtett, amit tudott. Egyet nem, a hatóságokat esze ágában sem volt értesíteni. Reggel, már volt délelőtt tíz óra is, a saját ágyában ébredt. A másik oldalon egy rendkívül szép anyaszült mezítelen leány nézett vissza rá mosolyogva.
– Jó reggelt! Azt hiszem, köszönettel tartozom feléd, bár be kell vallanom, őszintén nem értem, miért segítettél rajtam.
– Oh! Ezt ne csináld kérlek! Ez így igen kellemetlen nekem. Nem kell másnak mutatnod magad, mint ami vagy. Engem abszolút nem taszít a kinézeted. A jelenlegi viszont eléggé feszélyez.
– Biztos? Rendben. – Egy pillanattal később újra a reptilién leány feküdt mellette, anyaszült mezítelenül.
– Oh anyám, ez se jobb. Nem tudnál kicsit betakaródzni, vagy eltakarni magad?
– Tegnap éjjel nem voltál ilyen szégyenlős. Ha jól emlékszem, azzal a szivaccsal mosdattál le. Mindenhol. Amúgy köszi, a kiömlött üzemanyag hosszabb ideig a bőrön nagyon káros mellékhatásokkal jár.
– Én nem akartam visszaélni a helyzettel.
– Nyugodj meg, nem is éltél vele vissza, hiszen végig itt voltam. Láttam mindent, amit csináltál. Amúgy mi volt az a könyv, amit olvastál?
– Hogy érted azt, végig itt voltál?
– Természetesen kiléptem a testemből. Ha nem segítesz, mostanra már nem élnék. Ez nagyon nagy dolog nálunk, a mi népünknél. Főleg egy humanoidtól. A történelmünk folyamán, hmm… te vagy az első, aki önzetlenül segített.
Akkor a reptilián leány felkacagott. Alig bírta abbahagyni a nevetést. Marci dühösen horkant vissza, próbálva leplezni természetes reakcióit, amik felülállnak tudatán.
– Most meg mi olyan vicces?!
– Oh, ne haragudj, de a te elméd nyitott könyv számomra. A fantáziád igazán felcsigázott engem is. Ez, ami annyira nevetséges. Azt hiszem, tényleg fel kell öltözködnöm. – Megint kirobbant belőle a nevetés. – Azt hiszem, meg kell kérjelek, segíts felülnöm, mert még nem vagyok teljesen ép. Igen, jól gondolod ahhoz bizony mindkét kezed használnod kell, és beléd kapaszkodva tudok csak felállni is.
– Ez igazán zavarba ejtő. Elnézést kérek, de nincs ráhatásom az események ezirányú alakulására.
– Ne is foglalkozz vele. Ez csak azt jelenti, fizikailag nincs semmi problémád ezen a téren. Amúgy meg két teljesen különböző faj vagyunk. Bár a paramétereink igen hasonlóak, mi nem vagyunk képesek szaporodni. Én vagyok a hibás, mert a te fajod egyedének a képét sugároztam az agyadba. Ezért elnézést kérek. Segíts kérlek felállnom!
– Mi lesz, ha a férfiasságom kiböki a szemedet miközben segíteni akarok, azt hogyan magyarázzuk meg? – Most mindketten hahotában törtek ki.
– Majd letagadjuk. Na, gyere kérlek és segíts!
Marci ment és segített, bár az arca színe egy gyufáéhoz hasonlított. A reptilián lány előbb felült Marci segítségével, majd ugyanúgy fel is állt. Amikor lassan elengedte őt Marci, már-már úgy tűnt, megy neki, de térdei megrogytak, és Marci nyakát átkarolva belekapaszkodott. Test a testtel teljes kontaktba kerülve Marci meglepetése akkora volt, hogy a lány ismét nevetésben tört ki.
– Szerintem ez még kissé korai neked.
– Egyetértek. – A lány még mindig anyaszült mezítelenül az ágyra került. Óvatosan visszafekve hasra. – Úgy néz ki, több idő kell a hátamnak. Mi nagyon gyorsan gyógyulunk. Mondd, mi is volt az, amivel kezeltél? Az UV-fény és a meleg nagyon jó ötlet volt. De volt ott még valami.
– Pálinka. Mindjárt hozom. – Hamarosan a kezébe adta a kis lapos üveges barackpálinkát. – Ebben alkohol van.
– Az alkohol méreg!
– Igen, az alkohol az. De ez pálinka. Ez valódi gyümölcsből készült égetett szesz. Ebben semmi sincs, ami mesterséges lenne.
– Ezt ti tényleg megisszátok?
– Igen, leginkább akkor, ha valami bajunk van. Legyen az testi vagy lelki eredetű. De neked nem ajánlom, mert nagyon erős. Mondd, hogyan lehetséges, hogy értjük egymást? Hiszen én Kanadában élek, itt a Kanadai angol a hivatalos nyelv, és mi meg az anyanyelvemen beszélünk, magyarul.
– Úgy lehetséges, hogy bár mindkettőnk szája mozog, mi mégis fejben kommunikálunk. Egy külső megfigyelő ebből, amit mi összehordunk, semmit sem értene meg. Megmutatod nekem azt a könyvet, amit rólunk olvastál?
– Természetesen. A szerzője ismeretlen, de a címe nem az. A Lacerta interjú.
– Megnézhetem?
– Persze, ha el bírod olvasni.
– Nem, nem bírom, de ha megkérdem azt, akkor a könyv válaszol nekem. De ez bonyolult, nem is akarom elmagyarázni, mert úgysem értenéd. – A reptilián lány átvette Marcitól a kéziratot. Rátette négyujjas kezét, és alig pár másodperc múlva a tartalma részletesen a fejében volt. – Oh. Ezt a meglepetést!
– Nocsak, találtál benne valami érdekeset?
– Igen, az egész az. Engedd meg, hogy bemutatkozzam. Maricerlla a teljes nevem, legalábbis ti ezt így ejtenétek ki. A könyved főszereplője Lacerta az édesanyám, és az írója egyáltalán nem ismeretlen. Nálunk igen nagy becsben van tartva a neve. A nevem közepén lévő családnév alapján magad is rájöhetsz, egyenesági leszármazottja vagyok neki.
A hatalmas vihar egész nap és másnap este sem akart abbamaradni. Majd mintha csak elvágták volna, abbamaradt. Másnap este Maricella már felállt, egy kis segítséggel ugyan, de sikerült neki. Késő estig beszélgettek, mindenről, ami csak szóba került.
* * *
Eltelt még két nap, aztán egy hét is, amikor csengettek, ami, valljuk be, itt igen szokatlan esemény. Marci rögtön arra gondolt valami baj van. Gyorsan átgondolta, mit is tud tenni, hiszen az elmúlt napok eseményeit nem volt nehéz ezzel összekötni.
– Most viszont én kérlek arra, vetkőzz le, vedd fel a legszexisebb formádat, és búj be az ágyba! Csináld gyorsan, addig én feltartom őket!
Marci lement a földszintre és kiszólt jó hangosan, hogy Maricerlla is hallja.
– Ki az ilyenkor késő éjjel?
– Rendőrség, kérem nyisson ajtót!
– Természetesen, majd, ha a puskámat elővettem és csőre töltöttem. Akkor majd ajtót nyitok. Addig is melegen ajánlom, készítsenek elő egy igazolvány-féleséget is.
– Én megmondtam. Nekem kellett volna beszélnem vele.
– Akkor gyerünk öreg, nem érünk rá egész nap!
– Szervusz Márkó! Én vagyok az Justin serif.
– Ha te vagy Justin serif, akkor mondd meg nekem, miért nem bírom az ocsmány pofádat?
– Mert tavaly elnyertem pókeren a nadrágodat, amit aztán bekereteztettem, és karácsonykor elküldtem neked. A feleségem harcsás pitéjétől viszont odavagy nagyon, ezért állsz még mindig szóba velem.
– Jó válasz te kutyaütő gazember! Kiket hoztál ide a birtokomra és miért?
– Nyisd ki Márkó! Ezeknek a fiúknak érvényes parancsuk van. Csak a dolgukat végzik.
Akkor az ajtó résznyire nyílt, és egy puska csöve jelent meg kifelé jövet.
– Az lehet, hogy papírjuk van, de jó modoruk nincs! Ez pedig egy szabad ország! Na fiúk! Kezeket a magasba és térdre míg ezt nem tisztázzuk!
Justin serif elnevette magát, pont erre számított. Végre valaki megleckézteti ezeket a városi ficsúrokat.
– Ez az ő földje, az ő portája. Én csinálnám, amit mond. – Vigyorgott kárörvendőn Justin serif. Amíg azok térdeltek felemelt kézzel, addig Marci üdvözölte az öreget és kitöltött négy kupicával.
– Felkelni! Ha csak egy is a fegyveréhez nyúl, azt kilyukasztom. Most pedig egészségünkre! Isten-Isten!
– Mi szolgálatban vagyunk, nem ihatunk alkoholt. – Justin olyan csúnyán nézet rájuk, hogy hamar meggondolták magukat.
– Ne haragudj Markó, hogy így rádtörünk, de ezek a fiúk keresnek valamit. Nem történt itt esetleg valami szokatlan? Nem hallottál valamit bő egy hete, hajnaltájt?
– Mégis mit keresnek? Itt semmi sincs pár eszementen kívül, akik itt élnek a környéken.
– Azt sajnos nem árulhatjuk el. Mert titkos.
– Akkor én sem árulhatom el, mekkora ramazuri van itt két napja.
– Ugyan már Márkó, szerintem megtanulták a leckét. Lezuhant valami repülőgép az erdődben, azt keresik. Bökd már ki végre, mit tudsz az esetről.
– Legyen. Két hete itt az unokahúgom, ha érted, és hát az éjszakáim nem voltak túl hosszúak.
– Vágom én vágom, nem is kell tovább magyarázni. Én is áthívnám az unokahúgomat, ha a közelben lenne, és ha az asszony nem lőne hátba utána.
– Na szóval, aznap kissé tovább aludtunk, és arra ébredtünk, hogy valami irdatlanul hangos volt. Aztán recsegést hallottunk. Nem sokkal később valaki elkötötte a quadomat. Gondolom a Gondor fiúk voltak azok, mert aztán később visszahozták. Talán vadászni voltak és eredményes lett. Azóta meg olyan vihar dúl, hogy az embertelen. Ki se dughatja az ember az orrát se.
– Az mán igaz – így a serif a viharkabátban.
– Miért nem hívta a rendőrséget?
– Miért hívtam volna? Ez itt falu. Ha kell neki, vigye, csak aztán feltankolva hozza vissza. A kocsikban is mindben benne a kulcs, hátha kell valakinek.
– Ez bizony nálunk már csak így működik – bólogatott a serif.
– Beszélhetnénk az unokahúgával kérem?
– Látom, nem értik. Te Justin, ezeknek a zöldfülűeknek fogalmuk sincs, miről hablatyoltunk idáig.
– Nem. Nincs. Látom én is. Márkó barátom író, otthon dolgozik és egyedül él. S mint ilyen, kell neki néha egy kis ihlet is, ha érti. Az unokahúga valójában nem az unokahúga. Érti már? – nézett rá kérdőn a serif.
– Nem, nem értem. Azért én szeretnék beszélni vele, ha lehet.
– Elég harcias a kicsike, de a maga dolga. Menjen. Az emeleten megtalálja a hálóban, csak aztán magába ne marjon. A fegyver természetesen lent marad.
Az öltönyös titkosügynök-szerű képződmény zavarban volt, tényleg nem értette. Mint ahogyan azt se, társa min röhög. Na az értette. Közben Marci minden erejével próbált gondolatban szólni Maricerllának. Az hamar válaszolt neki, nem kell kiabálnia. Mindent tökéletesen értett és hallott.
– Akkor most ez az ember fel fog jönni? Mit csináljak, ha megszólalok azonnal lebukunk.
– Feküdj az ágyon meztelenül és vedd fel a fiatal lány álcádat. Amikor belép, szó nélkül ugorj fel, és az ágy melletti vázát, amiben virág van, vágd a falhoz teljes erődből.
Pontosan ez történt. Lent Márkó és Justin serif röhögni kezdtek, amikor a szétzúzott cserepek hangját hallották.
– Valóban vadóc a kicsike!
– Nekem mondod? Nem nekem való már az ilyen vadmacska.
Pillanatokon belül megjelent a vörösfejű ügynökféleség, megszégyenülten és dühösen indulva a dzsipjük felé. A serif is csak intett vigyorogva, és pár perccel később már ott se voltak. Amikor Marci felment, Maricerlla még mindig az ágyon feküdt.
– Ezek vissza fognak jönni pár nappal később, de akkor már a serif nélkül. El kell menned, bármennyire is szeretném, hogy maradj.
– Szeretnéd, hogy maradjak?
– Igen, nagyon. Szint, életet hoztál ezekbe az öreg falakba. Pár napja, egy hete vagy csak itt mégis nagyon megkedveltelek. Hiányozni fogsz nekem.
– Csak a falakba hoztam szint?
– Nem, nem csak a falakba. Pontosan ezért kell elmenned.
Akkor Maricerlla elővette az ágy alól a kék színű bőröndöt, kinyitotta a tenyerét a kijelzőre illesztve, röviden beszélt valami érdekes, ismeretlen, mégis Marci számára oly ismerős nyelven. Hamarosan csengettek ismét. Maricerlla szorosan magához húzva átölelte Marcit, ezúttal szándékosan. Teljesen hozzásimulva megcsókolta. Lassan, mégis szenvedéllyel. Mélyen a szemébe nézett, de el még nem eresztette.
– Most elmegyek, de meg ne próbáld az ágyamat másnak átadni! Az már az enyém.
Marci vitte a két bőröndöt, a sárgát és a kéket is a lány után. Az ajtóban két igen erős testalkatú rendőr állt. Amikor Maricerlla ajtót nyitott, meghökkenve néztek rá. Az álca nélküli, élénkzöld, barna pettyekkel tarkított bőrére, csupán egyetlen selyemsállal eltakart testére. Maricerlla ellépett köztük, és Marci átnyújtotta nekik a két bőröndöt.
– Uraim, ezt úgy gondolom, szintén el kéne vinniük.
Akkor esett le nekik, Marci előtt nekik sem kell álcát viselniük. Az idősebbnek látszó reptilián halkan, tisztelettel bólintott, majd elmentek.
* * *
Három nap múlva megérkeztek a titkosszolgálat emberei bírósági végzéssel. Szétszedték az egész házat, de semmit sem találtak, de azért a fűnyíró quadot és az utánfutót elvitték. Teszem hozzá feleslegesen, mert lecseréltem szinte rögtön a Gondor fiúk kerti traktorára. Úgyhogy amit elvittek, azon maximum szarvasvért találhattak. Nem találtak semmit sem nálam, sem a traktoron, sem pedig az erdőben. Ott sem maradt semmi sem, csak összetört, kiszaggatott fák. Amikor Marci leemelte csak a sárga és a kék bőröndöt, akkor a reptilián repülési központ tudta, van egy kis takarítani valójuk. Mint ahogyan azt is tudták, az utas túlélte. Mert ha nem élte volna túl, akkor vagy ott marad mind a hat bőrönd, vagy az összes eltűnik. Ezért volt a majd két napig tartó hurrikánszerű vihar is, ők intézték azt is. A majd száz kilométeres szélben nem szállhatott fel semmi sem, ami repül. Az emberek mind az otthonaikba húzódva várták a vihar végét. Addig a reptilián takarítók és a technikai segéderő eltüntettek mindent, amire rá lehetne fogni, hogy nem emberi eredetű, hogy ott volt valami.
Egy évvel később Marko Sentinel bestsellere lett az év könyve, „Szerelem világokon át” címmel. A megjelenése igen nagy port kavart. A titkosügynökök hamar lekoptak, mert hát Marci nagyon a figyelem központjába került, na meg őket is figurázta rendesen, teljes részletességgel jelent meg irányukban az írás. Lenyugodtak a kedélyek, amikor úgy éjfél felé ismét csengettek. Marci alsógatyában és pólóban ment le. Mást várt, amikor ajtót nyitott. Reményei szertefoszlottak, amikor egy negyvenes és igen mérges nő állt az ajtajában, az ő könyvét szorongatva.
– Te vagy Marci? – Marcinak csak Maricerlla hívta, senki más.
– Igen?
– Beszélnünk kell, most azonnal! – Félrelökve Márkót betolakodott a házba, az ajtót egyszerűen bevágta maga mögött anélkül, hogy hozzáért volna. A nappaliban mérgesen az asztalra vágta a könyvet. – Mit jelentsen ez?! Tudni akarom, mi történt!
– Elnézést, de számomra nyilvánvaló, hogy nem ön az, akit vártam. Ugyanakkor nem ismerjük egymást, tudtommal.
– Úgy?! Szóval még van képed a szemembe mondani, hogy vártad őt! Mindjárt darabokra törlek!
– Mégis kit tisztelhetek kegyedben? – Akkor a nő egy hatalmas pofonnal jutalmazta kérdezőjét. Marci tapogatva illesztette helyére sajgó állát.
– Azt hiszem rájöttem. Ön Maricerlla édesanyja, Lacerta.
– Éles elmére vall! Szóval?! Miért nem hagyod a lányomat békén?! Te humanoid vagy ő pedig reptilián! Az ég szerelmére! A négy fehér szárnyú sárkányra és a hét univerzumra! Ti nem vagytok egy faj! De még csak a közelében se jártok annak, ami még elfogadható lenne! Mégis, hogyan képzelted ezt?! Mutatott a könyv hátoldalán lévő rövidke kis dialógusra.
„Ajánlom ezt az alkotást annak az általam igen szeretett lénynek, aki ugyan fényévekkel is távolabb él tőlem, mégis a szívemben foglalt helye van örökre. Aki felébresztette bennem az oly régóta hamvaiba dőlt vágyat. Aki iránt érzett szerelmem erősebb mindennemű másságnál, különbözőségnél. Akiért, ha kell, az életemet is odaadnám. Érted, kicsi reptilián leány, szeretett Maricerllám.”
– Amit leírtam, minden szava igaz, minden szavát pontosan úgy gondolom és érzem.
Akkor az ajtó felől jött egy határozott, teljesen magabiztos hang.
– Anyám! Én se így akartam és ő sem. De így alakult. Elmentem egy évre máshová, de nem megy. Haza kellett jönnöm.
– De hát te otthon vagy!
– Nem anyám, most már ez az én otthonom. Volt rá egy évem negyven fényévvel távolabb, hogy átgondoljam, és pontosan ugyanúgy érzek, ugyanazt gondolom, amit Marci leírt.
– Ő humanoid!
– Igaz, de bevésődött a lelkembe. Bár én reptilián vagyok, ő is szeret teljes szívéből.
– Ilyen szégyen még nem volt a történelem folyamán!
– Hogyne lett volna anyám, csak őket Rómeónak és Júliának hívták.
Vége…?
