Az utolsó út
János döntött, maga indul el az utolsó útjára, amíg még megteheti. Kivette a szekrényébe már jó előre oda készített négy méteres, két ujjnyi vastag kötelet, egyik végén hurokkal. Megsimogatta öreg, erősen őszülő német juhászának fejecskéjét. Az halkan nyüszítve válaszolt rá. Mintha csak közölné, ő sem akar itt maradni e világon már. Ha a gazda megy, akkor ő bizony vele tart. Előkereste hát János a legjobb, még sohasem használt alkalomhoz illő ruháját. A hímzett bőrcsizmát választotta hozzá. Azt a feketét, amit még néhai feleségétől kapott négy évvel ezelőtt. Még sohasem használta azt, csupán évente háromszor alaposan kifényesítette. Mindig alaposan bekenve, jó vastagon fényes fekete cipőpasztával. Úgy ragyogott mintha zongoralakkal lenne kezelve. Ehhez az együtteshez szegecselt bőrkabátot húzott fel. Beismeri, már nem való neki, ám de nem ma! Ma mindent szabad.
– Júdás! Te hűséges társ és barát vagy. Családtag, ha úgy tetszik. Nem akarok neked rosszat. Maradnod kéne tán. Ahová én megyek, onnan nincs visszaút.
Júdás nem akart maradni. Kissé remegő lábakkal magabiztosan, ám de lassan és nehézkesen állt fel az idén tizenöt éves német juhász, egyértelműen tudatva gazdájával, nélküle még meghalni sem mehet. János tudta, így lesz ez. Bár titkon remélte, a hűséges barátja tovább alszik a kanapén amíg ő elmegy. Benyúlt hát a gyógyszeres szekrénybe és kivette a nagy fekete üveget, amire még évekkel ezelőtt rajzolt piros festékkel halálfejet. Tett a táljába némi száraz eledelt, rá egy evőkanálnyit abból. Alaposan összekeverte és letette barátjának. Amíg az evett, a bundájába túrt és beszélt hozzá.
– Amíg a gazdasszonyod élt, addig szükség volt ránk. Mostanra csak nyűg vagyunk a világnak. Én is és te is. Pedig annak idején mindketten megtettük azt, amit kell. Amit elvártak tőlünk és olyanokat is, amiket nem. Ne hidd, hogy a gyerekek hálátlanok lennének. Nem, ez nem így van. Mások lettek a céljaik, mások lettek a prioritások. Saját családjuk van, és ebbe mi vén csontok már nem férünk bele. Unoka nincs. Mert minek sietni, hiszen ráérnek arra még. Igaz. Ők valóban ráérnek. Nekik van idejük, amennyit csak akarnak.
János tovább simogatta a mostanra már ezüstössé vált, erősen csapzott bundát. Újra és újra elolvasta a keze ügyébe került laboreredményt. Valahogy mindig odakerül, pedig már kívülről tudja a tartalmát. Mindez a tényeken nem változtat, a leukémia elviszi, ha akarja, ha nem. Fél évet kapott. Ez hát az ítélet! Próbált beszélni a gyerekeivel, de csak a szokásos – „Hogy vagy? Mi jól. Bocs most rohannom kell, majd hívlak!” – szöveggel zárultak szinte minden alkalommal ezek a beszélgetések. Tovább simogatta Júdás megőszült, itt-ott hiányos bundáját.
– Megígértem a feleségemnek. Bizony meg! Nem engedem meg, hogy bedugjanak valami kutyamenhelyre. Nem is fognak, barátom, nem fognak! Együtt megyünk el. Te és én.
Mielőtt a lakás ajtaja végleg bezárult volna, még egyszer körbement. Minden holmijukat összeszedték. Se neki se Júdásnak nem maradt semmije sem a valaha élettől nyüzsgő falakon belül. Kitakarítva, kifestve és elkészítve egy új élet beteljesülésére maradt hátra a valamikori otthon. Talán egy családé lesz, ahol gyermekzsivaj veri fel a most olyannyira nyomasztó csendet. Igen, János mindent elrendezett, Elzárta a vizet, a gázt, a villanyt lekapcsolta. A vadonatúj konyhaszekrény pultján hagyta kettejük búcsúlevelét. Találóan oldotta meg az aláírást is. Júdás tappancsának lenyomata és az ő szignója szinte egybeforrtak a több oldalas írás végén. Amikor becsukta az ajtót, megeredtek a könnyei. Nem, nem visszakozik. Csupán búcsúzik mindattól, mi beleégett zsigereibe az itt leélt negyvenhat év alatt. Hatvannyolc évesen lezárt egy korszakot, hogy eldobja mostanra már molyszagú magányos életét. A maradék holmijukat is elhozta innét, ne legyen az senkinek se terhére. Hatvannyolc éves, és már senkinek sincs rá szüksége. Júdás most lesz tizenöt. Ő is már csak teher lenne más számára. Hangosan horkolva alszik, és amikor bepukizik, akkor bizony ablakot kell nyitni. Ilyenkor János morog ugyan, mégis mély szeretettel markol bele barátja kopottas prémjébe. Most együtt kelnek útra az ismeretlenbe. János két nem túlzottan nagy táskába pakolta azt, amit nem adományoztak el, és azt is, amit nem dobtak ki. Na meg a négy méteres, két ujjnyi vastag kötelet, aminek hurok van a végén. A garázsba tartanak, ott várja már őket a végzetük. Amikor leértek, a garázs melletti fára feldobta a kötél hurkos végét, az a vaskos ág másik végén fejmagasságban fityegett. Ellenőrizte a zömök kiálló szeget is, ahová kötni fogja a másik végét. Nyugodtan és összeszedetten dolgozott, hiszen ide senki sem fog jönni. Őt soha senki sem keresi. Akár nyitva is hagyhatná a garázs széles ajtaját, ha az a saját súlyától nem csukódna le. A kutya sem venné észre. Még egyszer megpróbálta a gyerekeit felhívni, de egyik sem vette fel a telefont. Egy mozdulattal kihajította a szemetesbe azt. Majd nekiállt annak, amiért idejöttek, ő és Júdás.
* * *
Két hónappal később Viola és férje otthonában csengettek. Vajon ki lehet az ilyenkor, késő este? Egy rendőr állt az ajtóban. Halkan és szárazon közölte a hírt, miszerint édesapja holtestét megtalálták a szintén meghalt kutyájával együtt. Valakinek el kellene jönni azonosítani, a személyes dolgait átvenni és aláírni a jegyzőkönyveket. Viola tisztán emlékezett rá, apja telefonált neki nem is oly rég. Ahogyan a híváslistában utánanézett, igen, valóban hívta édesapja két hónappal ezelőtt, de akkor ő nem vette fel. Majd elfelejtette visszahívni is. Most a ház felé tart. A halottasházban már járt, ahová édesapját szállították. Már gondoskodtak a temetésről és Júdáséról is. Bár ezt nem kérte tőle apja sohasem, úgy érezte, ez a minimum, amit még megtehet értük. Tudta jól, elkésett. Már nem ölelheti magához imádott apját, sem Júdást, akivel elválaszthatatlanok voltak. Ahogyan a házhoz értek, ami valaha a családi fészek volt, észrevette a garázsnál az öreg körtefáról fityegő hurkos kötelet, melynek a másik vége egy hatalmas szeghez van kikötve. Viola férje döbbenten nézet párjára, nem igazán értette, mit is akar ez jelenteni.
– Nem kell megijedni, csak a garázsajtó miatt van ez ott. Ha nincs a hurok beakasztva a garázskapu aljába, akkor az magától lecsukódik.
– Oh. Én meg már másra gondoltam.
– Elnézésüket kérem, ez az Orgona utca hatvanhárom?
– Igen ez. Miben segíthetünk?
– Meghoztam az öregúr oldalkocsis motorkerékpárját. Egy antik P10-es kéthengeres Pannónia az. Igazi muzeális darab.
– Mégis honnan?
– A szállítólevele szerint Spanyolországban találták meg, Sagres városában, az óceán partján.
– Kell valamit intéznünk? Számlát esetleg?
– Nem. Semmit sem. Az öregúr már mindent elrendezett két hónappal ezelőtt.
– Ön ment értük?
– Nem, a kollégám. Én csak belföldön dolgozom, és ez majdnem háromezer négyszáz kilométeres út. Ön a lánya?
– Igen.
– Értem, akkor bizonyára kíváncsi rá, mi is történt.
– Tud valamit?
– A kollégám szerint az öregúr és a kutyája egyszerűen csak elaludtak, miután bejárták egész Európát, és elérték az óceán partját. A helyiek szerint az öreg nagyon beteg volt, és a kutyának meg már élni se lett volna szabad, annyira vén. Amikor a rendőrök megtalálták őket, egy sátorban voltak mindketten, mintha aludnának. A kutyának még sisakja, szemüvege és bőrmellénye is volt, vigyázott rá nagyon a gazdája. Minden össze volt készítve, azokat is elhoztam. – Mutatott a zárt teherautóra. – Nagy forma lehetett az öreg, az biztos.
– Igen, az – törölgette nedvesedő szemét Viola. – Igen, az volt.
Vége…
