A randevú
Egy kellemesen hangulatos étteremben vártam a nálam huszonöt évvel fiatalabb, igen szép, de meglehetősen önfejű partnerem, aki valójában a kislányom. Arra kért, kivételesen csinosan öltözzek fel, és ha lehet, zoknit is cseréljek. Borotválkozzak is meg, miután alaposan letusoltam és friss alsógatyát húztam. És egy szál vörös rózsát is hozzak! Komolyan mondom, úgy kezel, mintha gyerek lennék. Na jó, van némi alapja is. Amióta párom eltávozott az életünkből, kissé elhanyagoltam magam. Azt mondta, van számomra egy kis meglepetése, és meg fog változni az életünk. Fel akar rá készíteni engem. Már alig várom, mi lesz a meglepetés. Vajon esküvő lesz, vagy nagypapa leszek végre? Vagy mindkettő?! Amikor az általa előre lefoglalt asztalhoz vezettek, még csak nem is sejtettem mi fog történni. Az asztalon egy rózsaszínű boríték várt, kék szalaggal átkötve. Amikor megláttam, a szívem hirtelen felgyorsult. Most, hogy olvasom, a gutaütés kerülget.
„Apukám!
Édesanyám, mielőtt elment, megígértette velem, ne hagyjam, hogy egyedül maradj. Azt akarta, kezdj el ismerkedni. Viszont azt is tudta, ezt te magadtól nem fogod megtenni. Engem kért meg rá. Ez volt az ő utolsó kívánsága.
Apám! Édesanyámat két éve temettük el. Itt az ideje, hogy randevúzni kezdj! Erre te tökéletesen alkalmatlan vagy, hogy ezt leszervezd, így én intézkedtem. A hölgy hamarosan megérkezik, kérlek viselkedj! Pontosan délben érkezik. Nagyon nem szeretnék csalódni benned! Egy kis motiváció neked papus. Ha jó leszel, talán, de csak talán, hatalmas kérdőjellel, hajlandó leszek az uncsiról is beszélgetni veled.
Szeretettel, a kicsi lányod.”
Nem kicsit voltam mérges. Nem szeretem, ha átvernek. Azt meg végkép nem, ha helyettem hoznak meg engem érintő döntéseket. És az is igaz, másra számítottam. Mondjuk egy-két ultrahangos képre. És már negyed egy is van.
– Elnézését kell kérnem kisasszony, úgy gondolom, az asztalfoglalást vissza kell mondanom. Úgy néz ki, tárgytalan.
– Sajnálatos, bár be kell valljam, pincérnőnek még nem néztek eddigi randevúim során.
Hoppsza, és valóban! Egy igen magas, arányos testalkatú hölgy állt az asztal mellett. A fejem színe megváltozhatott, mert elnevette magát.
– Elnézést kisasszony, nem akartam megbántani. Számomra is meglepetés volt ez a találkozó. Igazából nem erre számítottam. Kérem, foglaljon helyet!
Felállva kihúztam a széket a meglepetés vendégemnek, aki majdnem olyan magas volt, mint én. Szája sarkában pici, elrejtett mosoly jelent meg. És ez volt az első olyan dolog, ami felkeltette az érdeklődésem.
– Köszönöm szépen! Igazán kedves.
– Kérem, nincs mit!
– Nem tegeződhetnénk?
Rövid bemutatkozás, ismerkedés után lendületes beszélgetésbe kezdtek. Hamar elment az idő. Ebédre jöttek, de igazából nem ettek egy salátán kívül semmit sem.
Majd három óra beszélgetés után fizettem. Mivel a fogyasztásunk nem volt túl sok, így tisztességes borravalót hagytam az étteremben.
– Kedves Ágota! Meghívhatlak egy sétára?
Alig öt perc múlva az egyik sétálóutcában andalogtak.
– Még nem sikerült halálra rémisztenem téged?
– Nem! Nem sikerült. Igazából szeretek értelmes emberekkel beszélgetni. Abból meg a felhozatal általában a női nemet részesíti előnyben.
– Hmm. Ez érdekes. Általában a férfiakat megrémiszti, ha egy okosabb nővel találkoznak. Na meg ott a magasságom is. Ha valaki százhetvennyolc magas, az testalkatilag nem tud törékeny lenni.
– Az, hogy valakinek van két diplomája, még nem jelenti automatikusan, hogy okos is. Mint ahogyan nem dagadt az sem, aki nyolcvan kiló az általad említett magassághoz.
– Hűha! Nem is tudom, ezt most bóknak vagy sértésnek vegyem?
– Pontosan annak, aminek szántam.
– Ne igen, a lányod említette, nagyon közvetlen vagy. Ami a szíveden, az a szádon.
– Igaz, de csak mert én nem vagyok okos ember. Ugyanakkor lusta vagyok megjátszani magam.
– Már csak két dologra vágyom, és tökéletes lesz ez a mai nap.
– Rajtam ne múljék! Mit tehetek érted?
– Megfogod a kezem?
– Ezer örömmel!
És kéz a kézben sétáltak tovább, de egyikük sem szólalt meg. Ferenc boldog volt. Felesége halála óta senkivel sem sétált kéz a kézben. Óvatosan fogta Ágota kezét, miközben akaratlanul is egy ujjával simogatta azt. Ágota kis mosolyát már nem tudta elrejteni. Ragyogott arcán az elégedettség, amikor Feri törte meg a csendet.
– Mi lenne a második kívánságod?
Ágota arca színe élénkpirosra váltott. Kis csend következet, majd félénken belekezdett.
– Szeretném érezni, szeretném átélni, hogy valaki mélyen a szemembe néz, magához ölel és megsimogatja az arcom. – Befejezni már nem tudta.
Elcsattant az első csók, majd a második is. Majd ki tudja hány? Feri és Ágota összeölelkeztek, mintha csak kiskamaszok lennének. Pedig Ferenc hamarosan betölti az ötödik x-et. Ágota sohasem gondolta volna, negyven felet érezni fogja, amit most. És ha nagyon utánanéznénk, az igazság az, egyikük sem gondolta volna még ma reggel, mit hoz nekik a naplemente. Két megtört lélek egymásra talált. A mennyországban megkondult az igaz szerelem harangja, jelezvén, Ámor ismét sikerrel járt.
Vége…
