A suttogó
A békés harcos útját elállta három rabló. Majd pillanatokon belül tucatnyi másik vette körbe a szerzetesrend szegényes ruháját viselő férfit. Annak a szerzetesrendnek a ruháját viselte, ahová önként száműzetésbe vonult bűnbocsánatért esedezve a mindenhatóhoz. Barna, földig érő durva vászonruha ez. Hosszú ujjú anyaga szinte teljesen eltakarta kezét, derekán foszlott kötéllel rögzítve azt nem épp csenevész alkatára. Forradásokkal teletűzdelt arca nem volt látható, egész fejét eltakaró barna kapucnijától, fekete kámzsájától. Lábán szíjas saru, tekintetében megvetés és szánalom. Ezt a rablók nem láthatták, bár látták volna! De a durva barna szövet eltakart mindent, ami még emberségéből megmaradt. A hangoskodó, víg kedélyű csapat körbe vette őt. Lökdösték, majd kardlappal megütötték, de ez sem volt nekik elég. Egy karnyi vastag kötéllel verni kezdték. A férfi tűrt mozdulatlan, egy hang nélkül. Ez felbosszantotta a kis társaságot. Többen is ütni kezdték, ki kardlappal, ki husánggal, ki a karnyi kötéllel. Az némán tűrt, hang száját el nem hagyta. Akkor a bandavezér hátulról üvöltve sújtott le a lábaira egy közeli szénásszekérről elemelt vasvillával. Az térdre rogyott, de továbbra sem szólt egy szót sem. Lassan felállt, mozdulatlan várt. A rablóvezér tekintélye veszélybe került. Az hangosan káromkodva és röhögve rúgta hátba a szerzetesi csuhát, amiben egy ember vágódott arccal a dagonyába. Várták a hatást, de az meg se nyikkant. Lassan felállt és állva maradt, hátat fordítva a bandavezérnek. Nem futott el, nem mozdult, nem jajveszékelt, nem könyörgött életéért. Csak hagyta, történjen az, aminek történnie kell Isten akarata szerint. Megálltak az emberek a főutcát vastagon ellepő barna sártengerben, és figyelték az eseményeket. A szerzetes nem mozdult és meg sem szólalt. A bandavezér érezte, erkölcsi vereséget szenvedett. Ezt nem hagyhatja annyiban. Újra belerúgott, és az újra arccal a sárba zuhant. Közben a közeli ívóból a rablóbanda valamennyi tagja köréjük gyűlt, és felállt újra. Meg nem fordult, nem szólt, s meg nem remegett. A vezér tekintélyén csorba esett, így az rákiáltott.
– Fordulj meg, csuhás!
Az lassan megfordulva egyenesen a megrendült tekintélyű főnök szemébe nézett.
– Itt vagyok hát, mondd, mit kívánsz tőlem?
– Térdelj le elém csuhás, és csókold meg a cipőm orrát!
A bűnbánó harcos kimérten, szinte suttogva válaszolt. Nyugalma töretlen, tekintete egyenes és tiszta. Mentes minden félelemtől.
– Én csak Isten színe előtt borulok térdre. Te csak egy gyarló ember vagy, egy bűnös lélek. Így ezt nem tehetem.
– Akkor meghalsz!
És kardját a szerzetesi ruha kapucnija alá dugta, egyenesen a harcos ádámcsutkájára szegezve azt.
– Mint mondottam, csak Isten előtt borulok le. Ölj meg ha akarsz, de nem teszem meg neked.
Hangját most sem emelte fel, mégis minden szót tökéletesen lehetett érteni. Lélegzetvisszafojtva várták az emberek az események folytatását. A vezér érezte, vesztett. Ebből a szituációból már nem tud nyertesen kijönni. Aztán hirtelen átfutott agyán egy ötlet. Visszatette a kardját hüvelyébe. Egy ugrással elkapott egy asszonyt szoptatós gyermekével a körön kívülről. Odavonszolta a csuhás elé, elővette tőrét és az asszony nyakára helyezte azt.
– Na te csuhás! Lássuk hát! Ha a te életed nem becsülöd, vajon becsülöd-e ezét az asszonyét?! Letérdelsz és imádkozni kezdesz, vagy elvágom a torkát, a csecsemőt meg a kutyák elé vetem!
Akkor a békés harcos szótlanul letérdelt a rablóvezér elé a sárba. Imára kulcsolta kezeit. Erős zengő hangján elkezdte imáját.
„Uram teremtőm, mindenható Isten!
Amikor megtalálod végre az igazi békét, és végre nem érdekel mások véleménye, akkor, csakis akkor vagy igazán szabad. Amikor elengeded lelkedet, s hagyod szárnyalni, amikor önmagad lehetsz, ha csak egy percre is, akkor és csakis akkor hagyod hátra fájdalmad. Amikor őszinte a mosolyod, s csillog a szemed, amikor csapong és szárnyal a remegő szíved, akkor, csakis akkor érted meg, mi a lét lényege. Amikor fejedben lüktetve zeng a dal, a ritmus, amikor mozdul a lábad, s nem érdekel ki bámul, akkor, csakis akkor engedted el e hazug világot. Ámen!”
A rablóvezér érezte, megint fordult a kocka. Most is, mint elébb, a csuhás javára. Az térdel előtte a sárban, imára kulcsolt kezekkel, mégis tekintélye magasan a vezér fölé emelkedve a fellegeket veri. Az utca néma. Egy pisszenést hallani nem lehet. Még a legyek sem repülnek.
– Te csuhás! Milyen ima volt ez?! Nekem ez biza nem tetszett! Úgy döntöttem, mégis meghal ma ez az asszony és a zabigyereke!
Akkor olyan dolog történt, amire senki sem számított. A békés harcos szeméből könnycseppek kezdték meg tiszavirág életüket, végiggurulva arcán, szinte felszántva azt, állán lecseppenve. Aláhullva s eltűnve a mocsokban, a sárban. Így szólt a csuhás.
– Bocsásd meg nekem mindenható Uramisten vétkeim. A múltban, jelenben és a jövőben. Mert megmérettettem, és könnyűnek találtattam. Vezesd kezemet akaratod szerint!
– Na látod, te szentfazék? Megy ez neked! Mégis elveszem az életüket és te végig fogod nézni!
De nem így történt. A békés harcos meghalt, mert a rablóvezér kardja szisszenve csúszott ki hüvelyéből, surrogva hasította a levegőt, és a vezér feje a sárba hullt. A békés harcos meghalt ugyan, de feltámadott a gyilkos, a hadvezér, aki, ha reggelente felkel, még maga a Sátán is fájdalmasan felszisszen. Ó, bár ne tette volna! Mire a rablók bandája felocsúdott, már tizennyolcan a pokol felé tartottak sebesen. Sziszegett a halálosztó kard, villant rajta a napfény. Pörgött, fordult, hárított s vágott, döfött a harcos. Barna csuhája életre kelt, akár a forgószél, a pusztító tornádó. Nem állíthatta meg semmi sem. Csengett az acél, pengett a törött páncél. Halálsikolyok tucatjai járták be a mocskos főutca sikátorait. Halálos percek teltek, és nem maradt talpon a főutca mocskában egyetlen rabló sem e világon. Már mind a halál kegyeit élvezték. Holtestek mindenütt. Ellen nem lévén már, zokogva térdre rogyott a lovag.
– Uram! Nem vagyok méltó neved kiejteni sem! Elbuktam a próbatételeden. Könyörgöm, bocsásd meg bűneim! Bocsásd meg nekem gyengeségem!
Vége...
