Az ítélet
Imrebát az egész falu egy arrogáns, zárkózott, rendkívül barátságtalan és demens vénemberként ismerte. De ez nem volt igaz, egyáltalán nem volt az. Nagyon is jól emlékezet mindenre. Például azokra a szabályokra is, amelyeket maradéktalanul be kell tartani permetezéskor. Így amikor a harmadik szomszédja neki akart csak állni, már előtte ott volt és megfenyegette.
– Rendőrrel foglak elvitetni! Meg se próbáld barátocskám!
Emlékezete hibátlanul működött, holott kora igencsak nem ezt sejtette. És nem félt senkitől sem. Egyszer a húsz kilométeres korlátozó táblát kitörte lerongyolódott rendszám nélküli Trabantjával a helyi vagány, Imre bácsi mégis rendszeresen kiált az útjába egy lépést se mozdulva, Úgy üvöltözött a jogosítvány nélkül vitézkedő fiatallal.
– Takarodj a roncsoddal a jó anyádba te gazember!
Egyszer még paradicsommal is megdobálta. Ugyanígy felpofozta a kertjébe beosonó gyümölcstolvaj gyerekeket. Elzavarta a tóban illegálisan fürdeni akarókat. Megfogta az arra kódorgó kutyákat, macskákat és aztán azokat soha többé senki se látta. Mondják, agyonveri és vízbe folytja őket. Tele van a három hektáros kertje sírhalmokkal. A három hektáros birtokon, gyümölcsöse van, de hiába kértek tőle, soha senkinek sem adott el egy szemet se. Mondják, pálinkát főz belőle, és az éjjel részegen kódorog a faluban. Akit akkor megfog, azt a botjával agyba-főbe veri. Kilencvenkét éves az öreg, de a nyaklevesétől rettegnek a helyi fiatalok. Volt alkalmuk megismerkedni vele, mikor mentek volna a tóba fürödni. Többször szóltak már a helyi rendőrnek, csináljon már valamit vele, mert az öreg kezelhetetlen, de az csak legyintett:
– Ugyan már! A lélek is hálni jár csak belé. Meg aztán tessék feljelenteni, ha gondja akadt vele. Ki vagyok én, hogy csak úgy ítélkezzek? Nem vagyok én bíró. Feljelentést kell tenni. Aztán majd intézkedem. De ha a feljelentés alaptalannak bizonyul, akkor a feljelentő lesz elővéve.
Így aztán a falubeliek tudni vélik, az illegális alkohol főzdéjéből a helyi rendőrség is kap. A pletyka szerint a helyi templomot is felgyújtotta, miután obszcén szavakat írt a falára. A tűzoltóknak éppen csak azelőtt sikerült eloltani, hogy a tetőszerkezet lángra nem gyúlt volna. De bizonyíték? Az nem volt, így ezt is megúszta az öreg. Bár fél karja és arca egyik fele megégett, ennek ellenére senki hivatalos személy meg nem kérdezte, hogy is történhetett ez. Viszont egy héttel később az öreg állt neki a kis templom falát bekötött kézzel lefesteni. A helyi rendőr végig ott volt és vigyázta. Máskor a buszsofőrt pofozta fel. Elvette a kulcsát és behajította az erdőbe. Még a rendőröknek is ki kellett jönnie. A buszsofőr úgy megsértődött, hogy többet nem jött a faluba, máshová kérte magát. Rendszeresen megrémisztette a helyi gyermekotthon lakóit is, hatalmas riadalmat okozva a gyerekek között. Mondják, volt felesége és gyerekei is, három, de minddel végzett, és a pincéjében hantolta el őket. Az öreg senkit sem engedett be a birtokára. Még a hatóságok embereire is ráeresztette a kutyáit, hatalmas botrányt kavarva. A jegyzőnő sírógörcsöt kapott. Pedig már vagy harminc éve építkezett, egyedül csinált mindent, de se építési engedély, se semmi. Mégis mindig mindent megúszik az öreg. Igazán jobb hely lenne a falu nélküle, de a falubeliek félnek intézkedni. A hatóságok meg korrumpálva vannak. Csak egy kisebb csendes, de annál titoktartóbb közösség nem értet ezzel egyet.
Mígnem egyszer tragédia nem történt.
December vége, karácsony estéje. Tomboló hóvihar. A tizenkilenc éves lányanya hazafelé tartva öreg autójával az út mellett meglátta az öreget, hatalmas birkaszőrös bekecsében és kalapjában. Csak egy pillanatra nézet félre, de ez pont elég volt. A falutól két kilométerre megcsúszott a jeges úton és az árokba borulva fejtetőn állt meg az autó. Éles fájdalom hasított bal lábába ahogyan lógott a biztonsági övön a levegőben. Hatalmas pocakja pattanásig feszült a súly alatt. A kilencedik hónapban van. Ekkor az öreg jelent meg az autó mellett, ütésre emelve botját betörte az autó üvegét és kést rántott.
A lánynak csak egy utolsó éles sikításra volt ideje. Majd minden hirtelen sötét lett. Amikor magához tért, az autó mellett a hóban fekve, az öreg ép a törött lábát rakta sínbe két faággal és a leszakított inge ujjával átkötve azt. Érdekesnek találta, de nem fázott. Akkor látta, egy igen vastag és elég büdös, de nagyon kellemes meleget tartó bekecsbe tekerte be az öreg.
– Fiatalság bolondság! Hogy lehet annyi esze kislány, hogy ilyen időben elindult kabát nélkül?! – morgott az öreg. A lány ijedten kapott a hasához. – Nincs baj kislányom, de a magzatvize elfolyt. Meg fog szülni még az éjjel, úgyhogy mennünk kell!
– Én, én nem tudok. Nem tudok járni. – Fakadt sírva a lányanya.
– Nahát kislányom. Azt hiszed én nem látom? Majd én viszlek, de segítened kell! És nem csak nekem! – Értetlenül nézet rá a lány, ekkor valami mocorgást érzett a bekecs belső zsebéből. Halk nyöszörgéssel vegyített gyenge nyávogás. – Igen, róla lenne szó. Lelketlen emberek kirakták a hóba megfagyni egy papírdobozban. Te vigyázol rá én meg viszlek titeket. „De mégis hogyan?” – akarta a lány kérdezni, ám az öreg úgy kapta fel, akárcsak egy párnát, és indult a falu felé.
– A telefonom, nézett vissza ijedten.
– Hagyd, már próbáltam. Eltört, nem működik. Elég leszel te is és Mufurc is. – Az öreg, határozott lépésekkel indult a falu felé karjában a lánnyal és Mufurccal, a kiscicával. Kabátja a lányon, csak a tépett ingét fújta a jeges szél. Kora ellenére izmait acélossá tette a mindennapi kemény munka. Sohasem kért segítséget senkitől sem. Csak akkor, mikor a templom melletti fatárolót felgyújtotta két titokban dohányosat játszó gyermek. Igen, akkor kellett a segítség. A tűzoltók hamar kiértek. Addig ő oltotta a tüzet. Meg is éget karja és arca is. Na nem volt vészes, de a helyi rendőr mégis azonnal kórházba vitte. A rendőr régről ismerte őt. Még anno gyerekként a bányatóba ugrált. És az apó igencsak elverte érte, megmentve ezzel az életét, merthogy annak alja, tele volt kiálló éles vasrudakkal. A tiltó tábla meg már igencsak megkopott. Vagy amikor kertjébe osonva lopott gyümölcsevésen érte. Hatalmas pofonok közepette vitte a helyi orvoshoz azonnal, mert azt aznap permetezte le. Vagy később, mikor suhanc volt, és először ivott alkoholt. A vízelvezető árokból horgászta ki az öreg, de nem hazavitte, hanem magához. Megitatta feketekávéval, tiszta ruhát adott neki.
– Ismerem anyádat fiú! Jobb, ha erről hallgatunk mindketten, mert akkor bizony mondom neked, véged van, mint a botnak. Én irgalmas szamaritánus vagyok ahhoz a némberhez képest. Maradsz itt, míg nem pirkad. Addig aludj, ha tudsz.
És dehogy tudott. Hányt reggelig. De az öreg egy szót se szólt amiatt. Feltakarította utána a mocskot és reggel útjára bocsátotta. Így történhetett, hogy a két fiú, aki felgyújtotta a templomot, megúszta egy alapos seggbe rúgással a helyi plébánostól. Az öreg meg vállalta a festést. A rendőr segíteni akart, de Imre bácsi nem engedte. Így maradt míg nem végzett, mert féltette az öreget. Elvégre akárhogy is, de megégett, és sok emléke köti össze vele. Például amikor katonaként lekéste a buszt miatta, mert felpofozta a buszsofőrt, amikor észrevette, részegen indult volna a busszal, ami tele volt iskolába induló falubeliekkel, gyerekekkel. Akkor a helyi megbízott nagyon megköszönte neki, amit tett. Hogyne tette volna, három unokája is a buszon utazott. Akkor legalább ötven család mondhatott volna neki hálát, de ő azt kérte, maradjon ez titok.
– Nem akarok felhajtást. Pista hibázott, igen, de tegnap halt meg a neje szülés közben. Az a hibás, aki annak ellenére, hogy kérte, nem engedte el, hogy otthon gyászoljon. Ott maradt a pici anya nélkül. Meg szeretnéd köszönni nekem? Rendben. Segíts Pistán! És a picin. Ne veszítse el egy nap mindkét szülőjét.
Így nem lett belőle ügy. Csak bevonták egy évre a jogosítványát Pistának. Addig meg betegállományba rakta a helyi orvos. Így volt ideje feldolgozni felesége elvesztését és a lányának is megmaradt az apja. Soha többé nem nyúlt alkoholhoz. Hat évvel később egy mozgássérült lánnyal egymásba szerettek és összeházasodtak. A mai napig boldogságban élnek, és Pista ismét buszt vezet egy másik faluban.
Az öreg zihálva vette a levegőt, süvített a jeges szél. A lányanya görcsösen megszorította Imre bácsi rácos nyakát. Ujjai mélyen belevájtak az öreg bőrébe ahogyan a fájásai egyre gyakoribbak lettek.
– Bírd ki kislány, vigyázok rád! Nem engedem, hogy bajod essék! Nem fogom feladni!
Az öregnek fájt mindene, de meg nem állt. Tudta jól, ha megáll, többet el nem tud indulni. Halkan imádkozott.
– Miatyánk, ki a mennyekben vagy. Szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod. Add meg kérünk mindennapi kenyerünket, és bocsásd meg a vétkeinket, miképpen mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek. Ne vigyél minket a kísértésbe és szabadíts meg a gonosztól. Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké, ámen.
A jeges szél a bőrét égette, de már látta a kis kápolna csúcsát. Ez erőt adott neki. Nem a templom volt igaz, de mindenképpen menedék a bajban lévőknek. Imádkozás közben emlékei feltörtek. A ház, ahol élt családjával a második világháború végén kapott bombatalálatot. Ő a mezőn kaszált, nem volt ott. Nem volt a szeretteivel, nem tudott segíteni nekik. Nem halhatott meg velük. Ezt a lánykát és a születendő életet pedig nem adja oda a halálnak. Ha kell, puszta kézzel küzd meg vele, töri darabokra a halál csontjait. És küzdött is. Közben automatikusan váltott egy másik imát mormolva.
– Üdvözlégy Mária. Kegyelettel teljes. Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus! Irgalmazzál ezen a két életen és adj erőt, hogy ne hagyjam cserben őket!
Az ima nem volt pontos. Mégis pont azt tartalmazta, amit kellett. Két kilométeres útja végén egyetlen rúgással berúgta a falatnyi kápolna rozzant fa ajtaját. A lányt az oltárra fektetve hátra rohant a kis haranghoz, és húzta ahogyan csak bírta. Le fel mozdult az alig hatvan kilós kis harang, amit még ő öntetett a háború után tíz évvel családja emlékére. Síró, zengő, félrevert hangja túlüvöltve a vihar erejét szált a messzeségbe, útját az angyalok serege segítette. Hosszú percekig zengett a harang, a falu alig háromszáz méterre volt. A vihar hirtelen elállt. Csak a tiszta hó hullott nagy pelyhekben. A kis harang zengése még erősebb lett, kiverve az embereket otthonaikból. Sokan megindultak a kis kápolna felé. A segítség hamar megérkezett, ideje is volt. Mert a gyermek már megindult kifelé, türelmetlenül akarva az életet. Pontban éjfélt ütött az óra, amikor a kis kápolna csendjét az oltár kőlapján egy gyermek sírása törte meg. A büdös, de meleget árasztó báránybőr bekecsbe egy új élet érkezett, kikiáltva világgá, megérkeztem. Az idősebb asszonyok segítették világra a babát. Boldog nevetésük, könnytől csillogó szemük köszöntötte a kis jövevényt. A mentőautó akkor érkezett fájó sírással. Az egyik mentős tiszt a babát vette kezelésbe. Másik az anyával foglalkozott. A lány azonnal mondta.
– Én jól vagyok, de az öregember segítségre szorul!
És valóban. Imre bácsi a kis harang kötelét két kézzel markolva észrevétlenül, erejét elveszítve feküdt a sarokban. Szólni sem tudott, feladta már a saját harcát. Megbékélt a halállal, miután legyőzte azt. Sípolva, halkan, erőtlenül vette a levegőt. Ekkor érkezett meg a másik mentőautó a babáért. Hamar kezelésbe vették az öreget, látva, nagy a baj. Az anyával és a babával minden rendben volt, így most Imre bácsival foglalkoztak.
Copfos kislány állt kabátban és kis piros csizmában, hálóingben az összeverődött tömegben. Meglátta kishúgát a hordágyon fekvő lányanya.
– Várjanak! – kiáltotta. – Julcsi, gyere kérlek! – A kislány odalépet, és átnyújtotta húgának idáig őrzött csupa közös szőrös kis csomagját. – Vigyáz rá, kérlek! Mufurcnak hívják. – A mentőstiszt meglepetése igazán őszinte volt, amint egy falatnyi fej éles nyávogással fejezte ki nemtetszését a barátságtalan hideg levegőt megérezve.
A lélegeztetőgép halkan tette a dolgát. Imre bácsi álmot látott. Álmában a családjával volt. Újra élte élete főbb eseményeit. A jót és a rosszat egyaránt. Boldog volt. Az intenzív osztályra senkit sem engedtek be. A nővérek sehogy sem értették a dolgot. Ők úgy tudták, az öregember egyedül van, nincsenek rokonok. Mégis naponta száznál is többen jöttek hozzá, azt állítva, a rokonai. Egy rendőr ezt meg is erősítette nekik, ezek itt mind valóban a rokonok. Valahol nem is füllentve akkorát, mert akik eljöttek, mind egyszer, valamikor, valahogy meg lettek mentve. Csak Imre bácsi minddel megígértette, hallgat, mint a sír. Hát, akkor Imre bácsinak igen termékeny és izgalmas élete lehetett!
Nem is tévedtek benne, valóban az volt, csak más értelemben. A kórházba szállítása után egy héttel, késő délután egy hatalmas fekete Mercedes állt meg a háza előtt a csillogó hóban. Aranycsillagos német tábornok szállt ki az autóból. Nála voltak a ház kulcsai, és egy vaskos levélköteg. Hamarosan még négy furgon állt meg ugyanott. Beszélt ugyan magyarul, de eléggé törte a nyelvet.
– Ki vagy te bácsi? – kérdezte egy hat év körüli kisfiú.
– Csak egy barát, kisfiú. Csak egy barát.
– Ismerte Imre bácsit? – A tábornok elgondolkodott, majd bólintott. – Igen. Ezért élek! Mert ismertem őt! – Könnyek szöktek a szemébe. 1956. Igen, őt és kishúgát a pincében bújtatta el pici gyermekként. És Imre bácsit eszméletlenre verték, de mégsem árulta el őket.
Majd az emberek, akik vele jöttek, hamar munkához is láttak. Sok volt a tennivaló. Több tucatnyi állat, ezidáig a falubeliek által ellátva, besegítve, lévén nem volt ki gondozza őket, megmentet kutya, macska várta, hogy elhelyezzék őket új otthonukban. Mindnek megvolt a története, és mindegyikben az volt a közös, aki megmentette őket. És Imre bácsi kérésére mind egy-egy családhoz kerül. Ez volt az utolsó segítsége. Imre bácsi, aki aludni nem tudott, így a vidéket, a falut járta éjjel, segített, ahol kellett. És most, hogy már nem tud azokon segíteni, akiknek az a legjobban kellene, neki segítenek azok, akik úgy érzik, tartoznak. Három hét múlva Imre bácsi elment. Elvitte kilencvenkét évesen a tüdőgyulladás. A házában folyamatosan emberek tucatjai dolgoztak két műszakban a tábornok úr megrendelését teljesítve, vigyázva, a falú életét a szükségesnél jobban meg ne zavarják. Imre bácsi halála előtt két nappal készen voltak mindazzal, amivel az öreg harminc éve foglalkozott, amin folyamatosan dolgozott, de amivel el nem tudott készülni időre. A halála idejére. Sajnos akkor már kómában volt. A halála után két nappal ismét megérkezett a német aranycsillagos tábornok. Ezúttal nem egyedül jött. Majd negyven autóból, buszokból álló karaván kísérte a világ minden tájáról. Negyven jármű, majd kétszáz hihetetlen történet, annál is több megmentet élet. Mind más és más. Mégis mind ugyanúgy végződött. Kicsit késve, de a közjegyző asszony is megérkezett. Félve lépett a kapuhoz, ahol a tábornok úr várta már.
– Tiszteletem tábornok úr! Beszélhetünk magyarul, vagy németül jobb lenne?
– Jobb szeretném a németet, ha lehet. Beszélek valamennyit magyarul, de mint hallja igen helytelen a kiejtésem. Viszont, szeretném, ha fordítaná a mondandómat magyarra, hogy mindenki értse.
– Ennek semmi akadálya – válaszolt, immár németül. – Jöjjön kérem! – invitálta be a közjegyző asszonyt. Az kissé félve indult el. – Nincs semmi gond, tudom, hogy fél a kutyáktól. Imre bácsi leírta nekem, ezzel kapcsolatban legyek különösen tekintettel önre. Természetesen egy sincs itt, mindet elvitettük családokhoz, akik már örökbe fogadták őket.
– Ó, ne értsen félre. Szeretem a kutyákat, csak hát félek még a pudliktól is. És Imre bácsi kutyái igazán jól neveltek voltak. Ön tábornok úr, honnét ismeri?
– Kérem, szólítson csak egyszerűen George-nak. Hat éves se voltam amikor megmentette az én és húgom életét az orosz megszállóktól ötvenhatban. Nehéz idők voltak.
– Igen, valóban azok. Nos, itt van egy végrendelet, ami azt írja, ha magatehetetlenné válik, értesítenem kellett önt, …kedves George.
– Így van, ahogyan ezt tette is közjegyző asszony.
– Kérem, szólítson Margitnak.
– Értem, köszönöm kedves Margit.
– Itt egy részletes lista, magyarul, németül és angolul is a saját kezű írásával. Ebben az áll, ha felépül, ha nem, el kell kezdenünk a benne foglaltakat. Eszerint, a háza átalakítását be kell fejezni gyermekotthonná, amin már egy ideje dolgozik.
– Ezzel megvolnánk kérem, készen van. Rendelkezésükre áll egy majd kétszáz főt befogadni képes épületegyüttes, természetesen a hozzá tartozó fenntartási költségekkel együtt, ami egy alapítványon keresztül harminc évre előre ki van fizetve, és a helyi gyermekotthonnak felajánlani haszonélvezetre. Ez a feladat önre vár asszonyom, mint azt a végrendeletben kizárólag ön intézheti, mint meghatalmazott.
– Nos, mint tudja, Imre bácsi rendszeresen vitte a termesztett zöldségeket és gyümölcsöket a birtokról már oda egy ideje.
Erre a kijelentésre döbbent csent volt a válasz. Mint oly sok mindent, ezt is úgy tudta az öreg csinálni, hogy majdnem senki sem tudott kis cselszövéseiről. Harminc éve már, hogy naponta egy-két rekesz friss ez vagy az minden reggel várta a gyermekotthon lakóit. Többször próbálták meglesni, ki a titkos segítő, de soha egyetlen egyszer sem bukott le. Na erre, az összegyűlt sokadalomból jó páran felnevettek a titkos cinkosai. A helyi rendőr is próbált nem Margitka szemébe nézni. Ő csak így nevezte anyja barátnőjét, a közjegyző asszonyt. Nyílt titok volt, igen jó barátja az öregnek a rend helyi képviselője.
– Nos – folytatta herr George –, a munkálatok befejezését és az engedélyek beszerzését, utólag is én elintézem. Bár majdnem mind naprakész és érvényes. Sok tennivaló nincs, nem volt velük. – Ezen viszont Margitka, a jegyző asszony lepődött meg igazán.
– Én pont nem így tudtam.
– Ugyan már, tudhatná menyire szereti bosszantani a bürokratikus útvesztőben dolgozó munkatársakat. Még akkor is, ha ismeri, kedveli akár csak önt. – Mosolyodott el a tábornok. – A végrendelet felolvasása után nevet kell adni a gyermekotthonnak, de ezt kikötötte, róla el nem nevezhető. Hanem az utolsó kis megmentett állatkája neve lesz az új név. Erről sajnos nekem nincs semmi információm.
– Mufurc! – kiáltott fel boldogan egy copfos kislány, akinek a kabátja alól egy kicsi kis kócos fekete cicafej kandikált ki. Úgy látszik, ő már csak ilyen kis széltépett cica marad.
– Na, hát akkor a név is el van intézve. Akkor már csak két kívánsága maradt. A birtokon belül van egy kis sírkert, ahol a családja nyugszik. Ott szeretne végső nyugalomra lelni. A másik, eszünkbe se jusson múzeumot nyitni, ahol ő a téma. Ha mindenképpen szeretnénk tenni valamit, akkor azt egymással tegyük. Ne ítélkezzünk, hanem tegyünk sok kis apró csodát, hogy a mennyország leszállhasson közénk a Földre.
Vége…
