Linktár

Smoky igaz története

Smoky, egy nyolc hónapos husky fiú. Már akkor is meglehetősen nagy testűnek számított fajtájában, mégis egy fajtiszta kutya értékének töredékéért árulták. Amikor szóba került, elhozhatnánk, azonnal nemet mondtam rá. Egy hektáros gazdaságot működtetek több műszakos munkahely mellett. Több mint nyolcszáz szárnyas- és egyéb aprójószággal. Ez kötelezettségekkel jár. De a család nem engedett. Próbáltam lebeszélni őket, hiába. Lányom és nejem ragaszkodtak eszement ötletükhöz. Érveltem, ez a kutya idős ahhoz, hogy bárhová is beszokjon. Van már két kutya a birtokon, igazán semmi szükség egy harmadikra. És mi lesz, ha nem jönnek ki egymással? Akkor ugye én tüntessem el? Igaz? Hát nem!

Egy kutya felelősséggel jár, nem játékszer. Gondolkodni, érezni képes lény, lélek. Van elég állat a gazdaságban, nincs szükség még egyre. Meg hát a költségei. Csak a kutya adó itt, ahol élünk, kétszáz euró évente minden egyes kutya után, és az állatorvos, meg még sorolhatnám. Addig duruzsoltak, míg ráálltam. Rendben. megnézzük, de nem ígérek semmit se. Próbáltam elmagyarázni páromnak, egy nyolc hónapos kutya már nem olyan kicsi, mint ahogyan azt gondolják. Annak már kialakultak a viselkedési formái, jellemzői. Ha rosszul nevelték, azt helyrehozni szinte lehetetlen.

Feleségem nem jött el, de a lányom igen. Kétszáz kilométert kellet csak oda autózni. Amikor kihozták és először megláttam, hát siralmas állapotban volt. Abszolút neveletlen és kezelhetetlen. Ez látszott már az első pillanatban. Vizelet és fekáliaszag itatta át bundáját. Teljes erejével húzta azt a falatnyi kis pórázt, amit szemmel láthatóan ráerőltettek. Legalább két számmal kisebb volt, mint kellet volna.

– Kizárt, hogy ezt a borzadályt én magammal vigyem. – Nem kellett szólnom semmit se, a lányom már tudta.
– Apa, nézz rá! Szüksége van ránk.
– Kislányom, ez a kutya minden téren el van cseszve.
– Apa, kérlek, nézz rá! A szemébe!

Aki kihozta, már tudta, nem fogjuk elvinni. Lányom leguggolt hozzá, az ráugrott és fellökte heves szeretetében. A jelenlegi gazdája kíméletlenül úgy visszarántotta, hogy fájdalmában felnyüszített.

– Engedek háromszáz eurót, ha most elviszik.

Hihetetlenül felháborodtam a bánásmódon, ahogyan Isten egy teremtményével bánnak.

– Ember! Magának kéne fizetnie, hogy ne jelentsem fel azonnal.
– Igaza van, de ez a kutya nem az enyém, csak rajtam maradt. Ha tudnak rajta segíteni, nosza. Amit kérek érte, az is csak arra elég, ami kárt okozott, annak egy része ki legyen fizetve. Ha nem kell, viszik elaltatni.
– Apa, nézz rá kérlek! A szemébe!

Minden porcikám tiltakozott, nem, ne csináld! Belenéztem ennek a meggyötört jószágnak a szemébe, és megláttam a lelkét. Szenvedését, félelmét, bizalmatlanságát az emberekkel szemben. A reményt.
– Rendben, visszük. De mindent tudni akarok róla.

Kölyökként vette egy német család, hamar ráuntak és máshová került. Itt sem volt maradása, hát megint mennie kellett. Majd egy negyven négyzetméteres bérlakásba került, ahol az előszoba másfél négyzetméterébe volt bezárva. Le nem vitték, csak ledobtak neki némi újságpapírt, ott végezze el a dolgát. Hónapokig tartották így, amíg lányom rátalált egy hirdetésben. Innen a bérlő ment haza Romániába, hátrahagyva a kutyát, és most nálunk kötött ki.

– Apa, köszönöm! Igazán büszke vagyok rád.
– Majd akkor legyél rám büszke, amikor anyád ki akar majd nyírni. Szerintem nem pont erre gondolt, amit hazaviszünk. – Néztem rá az újdonsült családtagra. – Na fiam, mennyünk haza!

És Smoky, mintha csak értené, az odakészített holmijából kivette a plüss vízilovát, és leült lányom mellé menetkészen. Mintha csak tudná, megint költözik. A hazaút relatíve nyugodt volt, míg meg nem álltunk kutyát sétáltatni. A kocsiba előkészített hámok közül kiválasztottunk egyet Smokynak. A legkisebbet, de az is lötyögött a csont és bőr teremtésen. Ki lett választva egy tizenöt méteres automata póráz, ami hatvan kilóig jó. Lányom akarta sétáltatni, elkezdve nevelését az autópálya melletti pihenőben, ahol meg tudtam állni.

– Fiam, ez nem biztos, hogy jó ötlet! Nem ismerjük még őt. Talán… – de befejezni már nem tudtam, mert Smoky megrészegülve a tér nagyságától futni kezdett. A huszonegy éves sportoló lányomat úgy rántotta maga után, miután a tizenöt méter kötél elfogyott, mintha papírmasé lett volna. Hasra vágódott a nedves fűben és még húzta vagy három métert, amikor kiszakadt a kezéből a póráz. Szabadjára engedve egy amúgy is magas mozgásigényű, ezidáig bezárt, az alapjáraton a tundrákon élő szelídített farkast, egy szánhúzásra tökéletesen alkalmas huskyt, akinek harminc kilométert lefutni semmi. Az autópálya pihenőben teljes sebességgel rótta a köröket a füvön, hál istennek. Felelőtlenség volt részemről nem nekem megfogni őt. Ha kifut az aszfaltra, biztosan elütik két percen belül. Lányom rohant a kutya után, az előle. Játék, játék, játék! Teljesen belelelkesülve rohant ahogyan csak bírt. Röviden átgondoltam, láttam a rendszert a köreiben.

– Oh bakker, ez most fájni fog! – ugrottam abba az irányba, amerre számítottam, hogy érkezik. Smoky észrevéve mit is szeretnék, enyhén irányt váltott. Csakhogy én nem őt céloztam, hanem a mögötte hősiesen pattogó automata pórázt.

Nos, nem vagyok kis ember. Elég annyi, kitakartam vagy két négyzetmétert vízszintesen repülve. Elég nagy esélyem volt elkapni, de legalábbis megakasztani őrült rohanását míg baj nem lesz. Nos a becsapódás előtti másodpercben ujjaimmal érintve a kötelet, az rátekeredett. Én csillagokat látva értem földet. Smoky azonnal megállt, az ujjam kirándult. Amikor már mindannyian az autóban voltunk, ránéztem fű és földmaszatos lánykámra, majd bedagadt kezemre és sajgó jobb térdemre.

– Na fiam, akkor menjünk! És anyádnak ezt nem mondjuk el.
– Gondolod nem jön rá magától, nem volt sima utunk?

De rájött. Még évekkel később is könnyes szemmel, nevetve mesélték erősen túlozva a családi összejöveteleken a Grizzly halálugrását, amely után több szeizmológiai műszer is meghibásodott a vőjelöltem szerint.

Nejem nem volt maradéktalanul boldog Smoky láttán. Kisebbre, fiatalabbra számított. Természetesen én voltam a hibás, mint mindig, amikor valami nem úgy sikerült, ahogy elképzelte. Három hétbe telt, míg sikerült a szobatisztaságra nagyjából rászoktatni. Hihetetlen méretű és szagú medvecsapdákat hagyott maga után. Eleinte óránként sétáltattuk felváltva. Ha véletlenül egy is kimaradt, akkor az ajtó elé végezte dolgát, mint korábban megtanulta. Nos, az ajtó befelé nyílik, a többit tessék hozzáképzelni. Éjszakai műszak után mennék haza, medvecsapda, jó másfél kilogramm melegen gőzölgő friss kutyaszar az ajtó mögé elhelyezve. Én meg slattyognék haza, zokniban, mert ugye bakanccsal lakásba tilos. Ajtó nyit, belép. Láttál már festőt glettelő vassal glettelni? Meglehetősen nehéz időszak volt. Szóval eleinte óránként, majd három, négyre szoktatva, mindaddig míg el nem értük a kritikus kilenc órát. A két másik kutyánkkal nem volt gond, azok simán befogadták. Na jó, a kettő erős túlzás, mert az inkább csak másfél. Dzsoni a yorkshire terrier alig három kiló. Öreg már nagyon, nincs körme, se fogai. Látni se lát már szinte semmit. Van, hogy megugatja a saját árnyékát, mert nem ismeri fel, mi az. Viszont remek jelző kutya. Néró, a harminc kilós border collie inkább vehető egésznek. Bár annak meg csak a neve rettenthetetlen. Amúgy fél mindentől, ezért megugat mindent is. Leginkább a postást és a szomszédasszonyt. A családtagokat sohasem, azokat csak terelgeti, mint a birkanyájat szokás. Néró igazi egyéniség, becenevén a lepke pillangó. Ezt nem csak a bátorsága miatt kapta, hanem úgy fekszik le a földre, hogy a négy lába a négy égtáj felé néz. Kutyában még sohasem láttam ilyet. És pont úgy néz ki, mint egy pillangó, aki épp felszállni készül. Smoky ezt az akadályt jól vette. Csakhogy a gazdaságban ugyanez neki nagyon nem sikerült.

Megérintette a szabadság, amit meg is értek. Ami viszont elfogadhatatlan volt, az az ölési vágya. Eleinte csak pórázon volt szabad lemennie. Ebből több alkalommal is sikerült kiszabadulni neki. Igazából bárkitől meg tudott szökni, ha az nem én voltam, vagy száz kilónál könnyebb valaki próbálta fegyelmezni. És ilyenkor hajtotta az ösztön, a gyilkolási vágy. A vadászat izgalma, a préda haláltusája. Akkor voltak a kis pulykák növendékek a nagyok mellett. A kacsák tánca is hívogató volt számára. A ludak nagyon utálták, bár azok alapban mindenkit utálnak. A csirkék rettenetesen féltek tőle, nem is alaptalanul. A nyulakat viszont imádta. Legfőképpen a rácson keresztül kihúzni és megölni őket. Az eddig bejáratos macskák, sünik és madarak messzire elkerültek minket. És amikor kitépte magát a kézből, akkor rendszerint aratott a gazdaságban a halál. Tőlem ugyan nem tudott megszökni, de így is sikerült jó pár szárnyast kivégeznie, pedig ott voltam. Nem egészen két hónap alatt kivégzett két tucatnyi kisnyulat, negyven növendék pulykát, rengeteg kacsát és csirkét. Ezalatt a két hónap alatt, kétszázzal csökkent a kisállat állományom. A gyerekeim, a sógorjelölt és a feleségem, de még én is felváltva próbáltuk nevelni. Ez neki volt a mennyország, nekünk meg maga a rémálom. Mígnem egy nap beszabadult a tenyészpulykákhoz, és meg nem ölt tizennyolc majd harminc kilós állatot. Köztük a tavalyi díjnyertes bronzot is. Itt telt be a pohár, mennie kell! Mint hivatalos tenyésztő, rendszeresen kaptam ellenőrzéseket. Aznap is, amikor a gyönyörű állomány vérbe fagyva feküdt szanaszét. A kerítés szétszaggatva, az állatok leölve, miközben a kutya nyugodtan feküdt köztük az udvaron. Ennyi volt, takarodik innen. Megkapta az esélyt egy jobb élethez, de nem tud működni a dolog, legalábbis nálunk nem.

A lányom és a feleségem lassan hatodik órája nyüstöltek. Megtanítják neki, ha kap még egy esélyt Smoky, hogy nem szabad ölnie. Végül a lányom.

– Ha elküldöd, elaltatják. Te is tudod. Mi vagyunk az utolsó esélye, nincs neki több.

Sokáig gondolkodtam rajta, majd felmentem a házba, és előkerestem a régi katonai övemet, a deszantost. A műhelyből a satupad tisztító kefét – ami majd hetven centis keményfából készült – egy karabinerrel az övre akasztottam. Lenyúltam a feleségem kézi pumpás virágpermetezőjét. Kissé átalakítva simán három négy méterre ment a vízsugár. Feltöltöttem citromfüves vízzel, és az öv másik oldalára akasztottam. Vágtam a hegymászó kötelemből egy akkora darabot, hogy egy méter maradjon, miután fojtócsomót kötöttem rá. Aztán elmentem a kutyáért. Mint mindig, most is épp büntetésben volt. Értelmetlenül szerintem, mert a párom által hűlni kirakott sültet kivette és elvitte. Párom hisztijét sokáig nem kellett hallgatnom hál istennek, mert egy órával később ment dolgozni. Senki sem tudja, hogyan tudott Smoky a konyhába bemenni. Épp ma kezdtem meg a három hetes szabadságom, egyedül voltam odahaza. Kinyitottam a pince ajtaját, már egy órája be volt zárva szegény pára. Megálltam a kötéllel a kezemben. Belenéztem a szemébe, sajnálom fiam, de a mostani életednek vége.

Másnap reggel ötre húztam az órát. Hiába vagyok szabadságon, attól még a gazdaságomban dolgoznom kell. Már a csörgés előtt ébren voltam. Elég kellemetlen volt a vastag bőrszíjjal a derekamon aludni. Rajta a hegymászókötél, a másik végén a fojtócsomó Smokyval. Lassan felülve megvártam, míg a vérnyomásom stabillá válik és elindulhatok. Ez van, nem vagyok már húsz éves. Nem szóltam hozzá az első időkben, csak a legszükségesebbeket. És másnak se engedtem meg. Ahová mentem, oda jött ő is, ha akarta, ha nem. A kötél meglehetősen rövid lévén nem volt más választása.

– Na édes fiam, akkor most jön a második fokozat.

A felöltözés kicsit nehezen sikerült, mert nem csak a kutya, de általa én is korlátozva voltam. Leakasztottam a súlyos, keményfa kefét az övemről és megszagoltattam vele, majd vissza az övre. Aztán a citromfüves permetezőt. Undorodva fordította el fejét, ignorált. A nap épp csak elindult a látóhatáron felfelé, vörös fényével tűzbe borítva az ég alját, mikor kiengedtem a csirkéket. Smoky azonnal támadott. A rövid kötél megfeszült, a már kézben lévő kefe lesújtott, tompán puffanva az állat tomporán, oldalán. A meglepő fordulatra először visszahőkölt, majd újra támadott. Ahogyan a kefe is. Még négyszer próbálkozott. Minden alkalommal, amikor ráhúztam a tomporára, megszagoltattam vele a kefét és elmagyaráztam halkan, nyugodt hangnemben.

– Ezt nem szabad!

Majd mentünk a kacsákhoz. A libáknál és a megmaradt néhány pulykánál is pontosan ugyanez játszódott le. Nagyot sóhajtva beszéltem hozzá.

– Nem fog ez menni, és erről nem te tehetsz. Egyszerűen benned van az ösztön. Vadásznod kell. Talán, ha az első gazdád valóban foglalkozott volna veled. Vagy legalább a második. A harmadikat inkább hagyjuk.

Szomorúan rám nézett és én megvakargatva a füle tövét tovább beszéltem hozzá.

– Ej-ej kiskutyám! Mit is csináljak veled, hogy megértsd?! Szeretnék segíteni, de ez így nem fog menni.

Szépen kigömbölyödött a több mint két hónap alatt, amit nálunk töltött. Valóban úgy nézett ki, mint egy farkas, és úgy is viselkedett. Bár még csak most lesz tizenegy hónapos, már harminchárom kilós gyönyörű állat. Tanácstalanul mentünk a nyulakhoz. Itt szükségem volt minkét kezemre. Leakasztottam a kefét, Smoky összébb húzta magát. Oda tartottam neki, hogy megszagolhassa. Félt tőle, jogosan!

– Látod fiam? Én nem akarlak bántani. De nem ölhetsz csak úgy amikor kedved tartja. Nálunk nem!

Rám nézett értelmes szemeivel. Óvatosan megfogta a kefét, és megpróbálta kivenni a kezemből, de nagyon finoman. Engedtem neki.

– Jó, rendben. Akkor erre most te vigyázol!

A ketrecet kinyitottam. Ügyetlenül pucoltam ki, mert fél szemem a kutyán volt. Majd három órán át tartott, míg mind a negyven ketrecet kitakarítottam, vízzel és eleséggel feltöltöttem. Normálisan ez megvan egy laza óra alatt. Csak egyszer esett ki a szájából a kefe. Akkor nem tudom, ki ilyedt meg jobban, én vagy ő. Amikor végeztünk a munkával, nagyon megdicsértem. Megszeretgetve őt, szügyét, füle tövét, pofája alját vakargatva. Akkor láttam először felszabadultan boldognak. Esküszöm mosolyogni láttam! Az ezután következő három nap alatt, csak egyszer-kétszer húztam rá egyet a kefével, és párszor a permetezőt is használnom kellett. Szinte mindig beszéltem hozzá, bármit is csináltam. Kommentálva mit és miért teszek. Egy hete tartott a drasztikus átnevelése, amikor a kefét leakasztva az oldalamról a bejárati ajtó mellé került kívülről, jól látható helyre. Ki kit nevelt át, jó kérdés. Mindig mindent elmagyaráztam neki, és ő jött mindenhová velem. Bár még mindig meg volt kötve, hozzám volt csomózva, de már csak a legritkább esetben feszült meg a kötél. Kezdtem megbízni benne, és ezt érezte. Tiltásom ellenére, a család tovább ajnározta. Bennem társra, egy fix pontra talált, míg a gyerekeimet játszópajtásnak tekintette. Még a lányom barátját tisztelte, szerette nagyon. Rendkívül érdekes, hogy Dzsoni maradt a főnök a kutyafalkában. Az etetésnél különös gondot fordítottam rá, mindig a vezér kapjon először enni. Az pedig Dzsoni, a három kilós yorki. Majd pedig a kialakult rangsorban a főnök után jött Néró, a border collie, majd Csipike, a tizenhat kilós hosszú szőrű cica, majd a legvégén ő, Smoky. Elfogadta a döntésem, pedig csak a feje kétszer akkora, mint a jelenlegi falkavezér komplett. Eljött az ideje, hogy levegyem a kötelet. Helyette egy nyakörve és egy automata, öt méteres póráza lett. Éjszakára, már nem kötöttem magamhoz, nem volt rá szükség. El se mozdult mellőlem. Rendszer lett az életében és én ennek a rendszernek a részeként szerepeltem a világában. A dicséret mellé bevezettem a jutalomfalatokat. Akkor kezdtük el a vezényszavakat tanulni. Állj! Gyere! Mehetsz. Vissza! Rendben. Fúj! Szégyelld magad! Jó kutya. Tiéd. Nem szabad! Fel. Le. Figyelj! Fogd meg! Ez utóbbi kettőt nagyon megszerette. Talán a hangsúly miatt. Vagy talán mert célja lett. Először életében nem nyűg, nem kolonc volt. Hasznosnak érezhette magát, dolgozhatott. Mindenesetre ez a vezényszó tanulás neki hamarabb ment, mint nekem. Én gyakran belezavarodtam.

Szabadságom harmadik hetét kezdtük meg. Elég jól mentek neki a vezényszavak. Aznap reggel levettem róla a pórázt is, mielőtt kezdtünk volna hajnalban a gazdaságban. Végigdolgozta velem a reggelt. Egyszer sem kapott se a csirkék, se más után. Amikor végeztünk, leengedtem egyedül a kertbe. Megdicsértem és a mehetsz vezényszóval utasítottam. Mozdulatlanul állva engem figyelt. Nagy levegőt vettem, itt az ideje elengedni a kezét. Még több bizalmat adni neki. Megfordultam és felmentem a házba. Majd megevett a fene, hogy visszanézzek rá, mit is csinál. Erőt véve magamon felmentem a házba. Nem néztem vissza, de a lépcsőket már kettesével vettem. A spájz ablakából lestem meg. Rohangált és ugrált, mint egy őzgida. Boldog volt. Lelkem örült, hogy a boldogságát látom. Aztán eljött a próbatéttel ideje is, ahol saját magát kell legyőznie. Úgy fél óra után kimerülve feküdt a fűben, gyakran a ház felé tekingetve. De azon kívül, hogy az egész család őt figyelte, nem volt mozgás. Unatkozni kezdett, és elindult a megmaradt pulykaállomány felé. Lassan közeledett a kerítéshez, majd futásnak eredt. Éreztem, ebből baj lesz. Talán túl korai volt még elengednem. Egy méterre se tőle, hirtelen irányt váltott és megállt. Elegánsan felemelte a lábát és megjelölte a kerítést. Én addigra már túl voltam a harmadik szívinfarktusomon. Esküszöm, olyan képet vágott, mint amikor egy internetes troll kiröhög, miután halálra szívatott. Elengedtem a másik kettőt is. Egy hatalmasat játszottak, kivéve Dzsonit. Ő már túl öreg ehhez. Majd a játék után elkezdte róni a köröket, ugyanúgy, mint amikor reggel és este körbejárunk, ellátjuk az állatokat. Most már küldetése volt. És nagyon komolyan vette. Néró csatlakozott hozzá, de a huszadik kör után kimerülve feküdt le a hamvas fűbe. Harc nélkül Smoky a rangsorban előrébb lépett. Este vittem nekik a fejenkénti egy friss tojást. Pillanatok alatt eltüntette, kérdőn nézve rám. Nincs több? Majd reggel fiam! Sok lesz egyszerre neked annyi nyers tojás. Viszont kapsz mást helyette.

Aznap, amikor bezártuk az állatokat, elővettem a kispuskát egy zacskó lőszerrel és egy zacskó kutyanasival. Lehet még korai, meglátjuk. Néró izgatott és türelmetlen lett a puska látványától. Mint minden gazdaság, nálunk is probléma a kártevők irtása. Főleg úgy, hogy mellette állásom van, tehát nem vagyok otthon egész nap. A legegyszerűbb lenne méreggel, de abba más is bele tud halni. Kutyák, macskák, rókák, sólymok és egyéb kis ragadozók. Kivettem tokjából a fegyvert, miután megbizonyosodtam róla, nincs senki sem a közelben. Nem volt nehéz, mert a gazdaság a falun kívül van. A rendőrségi forgalomfigyelő drón a levegőben, arra kellett csak vigyáznom. A puskára ugyan van engedélyem, de a távcsőre felcsatolt lézert itt szigorúan tilos használni. Viszont szükséges. A szemem már nem a régi, mint anno hivatásosként. És én nem kínzom az állatokat. Akkor sem, ha az csak egy patkány. Kizárólag akkor lövök, ha a szeme közé vagy a füle mögött éri a találat. Azonnal kimúlik. Lefeküdtem hát a fűbe, terpeszben a lábaim. Mellém e két másik kutya is. Smoky először nem értette. Rám nézet. A szám előtt elhúztam két ujjam, jelezve, csend legyen. Győzött a falkaszellem. Nem tudta miért, de ö is lefeküdt a másik kettő mellé. Teste lelapult, csak fülei álltak ki antennaként. Hiába na, szegény kicsit nagyra nőt. Egy óra türelmes várakozás után megvolt az első találat. Egy golyó, egy patkány. Dzsoni a falkavezér úgy lőtt ki, mintha megint fiatal lett volna. Fogatlan szájában a prédával már visszafele tartva úgy pattogott az őt teljesen ellepő fűben, mint gumilabda a betonon. Alig öt perccel később, megvolt a második is. Amikor Néró elindult, intettem őneki is, mehetsz. A tetem előtt megállt a border collie, mutatva hol is van, de nem ért hozzá. Átengedte Smokynak. Ez már az ő dolguk, ebbe én nem szólok bele. Aznap este három óra alatt tizennégy darabot kilőttünk. Négy hete volt irtás, itt volt már az ideje. Másnap figyeltem az ebet, de nem volt vele gond. Este mindhárom türelmetlenül, fegyelmezetten várta az esti zárást, és természetesen a potyatojást is, nyugodtan, mégis izgatottan ülve az ajtó előtt.

Zárás után nem vadászni mentünk, hanem a mezőre. Csak Smoky kapott egy hatvan méteres pórázt, mivel mellettünk erdő van, tele vadakkal. Nem kell a sorsot kisérteni. Egy órányi rohangálás és önfeledt játék után haza kellett indulnunk, mert a másik kettő teljesen kifáradt és a vizet is megitták, amit hoztam. Másnap a lányommal mentek el futni. Kajánul elmosolyodtam, mikor a tőlünk ötven méterre telepített konténerházak lakói, nem igazán a füttyögéssel voltak elfoglalva Smoky tekintélyt parancsoló látványán. Az addigra már igen szépre terebélyesedet, kiizmosodott, kipofásodott farkas nem vette jó néven közeledését senkinek sem a lányom felé. Jó kutya! Pedig belül egy gyermek lelke van abban a hatalmas szívben. Tempósan kocogott a lány mellett, egyszer sem megfeszítve a pórázát. Máskor a feleségem vitte el. Ezt mindig nagyon élvezte, mert ilyenkor a nyolc-tíz kilométeres túra alap volt. Hatalmasakat játszottak a kertben szabadod egymással és a gyerekekkel is. Ennek aztán olykor megvolt a böjtje is. Például, amikor a sógorjelölt autószerelés közben nem rá figyelt, smoky gyakran pont azt a szerszámot lopta el, amiért éppen nyúlt. Majd teljes gázzal rohant vele, körbe-körbe az autó körül. Máskor az autó alatt fekve éppen kúszott volna ki, amikor Smoky egyszerűen a hasára ült kajánul vigyorogva. Amikor ez történt, már közelített a negyvennyolc kilóhoz. És hiába volt majd száz kiló, amikor negyvennyolc kiló szeretet leteperte.

Három év múlva, már teljesen természetes volt jelenléte a családban. Már nem nyüszített fel néha álmában, és nem rándult össze ijedten, ha bárki is hozzá akart érni, megsimogatni. Gyakran feküdt a bejárati ajtó elé, vagy mögé. Ilyenkor, ha akárki is ki, vagy be szeretett volna közlekedni, vagy átlépte, vagy az ajtót vele együtt kellett nyitni. A kommunikáció, mármint, hogy mindent elmondtam neki, megmaradt. Sőt, átvette a család többi tagja is, beleértve Smokyt is. Mindenről volt véleménye, és ezt meg is osztotta velünk. Ha hozzá szóltak, válaszolt. Eltűnt minden arrogancia és vadság belőle. Időnként, két-három havonta azért még megyünk együtt vadászni. De nem gyakran, mert nem nagyon volt mit. Kutyáim megtanultak falkában vadászni, együtt dolgozni, és a vadászat nap közben és éjjel is folyt. Az utolsó négy alkalommal én már nem lőttem semmit se, míg ők két három darabot is megfogtak. A helyi vadász könnyesre nevette magát, amikor harmadik órája feküdtünk a fűben eredménytelenül, majd megjelent egy kövér frissen fogott patkánnyal és lerakta közénk.

– Nesztek pancserek, ne mondjátok, nincs vajból a szívem!

És amikor meg akartam simogatni a fejét, pont akkor kellet egy hatalmasat nyújtózkodnia. Feneke az ég felé, lábai kiegyenesítve a földre szorítva, feje rajta, hatalmas mancsaival a levegőt markolászva. Közben egy hatalmasat ásít egy elnyújtott ááhhhaauuuu-val kifejezve, majd ha megengedem kispajtás. Aztán természetesen, a hátára fordulva várta a hasvakarást. Az sohasem maradhatott el. A falkavezér továbbra is a vén yorki maradt, mostanra már szinte semmit sem lát, de a macska bizony hátrébb szorult. Esténként mindig oda fekszik, ahonnét jól látni minden családtagot. És gyakran előfordul bizony, hogy oda pírcent. Amikor a halk, de erőteljes zziiiiiieeep-et haljuk, akkor gyorsan ablakot kell nyitni. Dzsoni öklendezve menekül, mi könnyezve próbáljuk túlélni.

– Bakker Smoky, ez már akkor büdös volt mikor megetted!

És esküszöm, ilyenkor mindig mosolyog. A gyerekeket továbbra is játszópartnerként kezeli. Páromat tiszteli mert onnét jön a kaja. És velem, hmmm. Szerintem szeret, de tisztel is. Néhanapján megpróbálkozik, klaffantva felém egyet. Ilyenkor mindig megfogom alsó állkapcsát, a fogain átkulcsolva újaimat. Határozottan, erősen, mégis gyengéden. Nem fájdalmat okozva.

– Nekem ne kis haver! Én vagyok a gazdád, érted ugye?

És ilyenkor jön a válasz páromtól, aki azonnal anyatigrisként véd minden családtagot.

– Gyere ide picikém anyához, majd én megvédelek attól a csúnya bácsitól! – És a picike megy, mind a negyvennyolc kilójával, és beleül párom ölébe, füleit lelapítva, mosolyogva. Mintha csak mondaná!
– Szeress mami! Még mindig baba vagyok. Szeress! Szeress! Mert én nagyon szeretlek!
– Na tessék, látod? Most megint kölyköt játszik.

Néró lepke pillangó pózban felfelé tekintget, míg Dzsoni hangosan horkol a párnák közt.

– Kellett ez neked? Most így ketten már majdnem eléritek az egy mázsát! – Nevetek.
– Igen kellett! És kell belőle több is.

Félrenyeltem a teát, amibe épp akkor kortyoltam bele.

– Neem! Szó sem lehet róla! Csak a testemen keresztül! Ide több kutya nem jön!
– De miért nem? Csak egy Husky kislányt. Mellé, hogy ne legyen egyedül.
– Na persze! Csattantam fel, meg kilenc kölyköt is!
– Igen, pontosan erre gondoltam! – mosolyodott el drágám úgy, hogy bármely szívet, de még a tömör gránitot is megolvaszthatta volna. – Ne félj tőle, ha picinek kerül hozzánk, tíz-tizenkét hetesen akkor olyan lesz amilyennek mi neveljük. Már a nevét is kitaláltuk, Maya lesz.
– Kitaláltátok, ki találta ki?
– Hát mi, a család.
– És abban én nem vagyok benne? Maya! Na még csak az kéne! Nem…

De ez már egy másik történet.

Ui: Évekkel később kifundáltam, hogy rózsalugast csinálok. Egészen hátul a birtokon, ahol nincs semmi se, csak a természet. Hátramentem a vadonatúj Texas 1460-as ipari kapálógéppel, és egy lapáttal. Nem volt épp olcsó mulatság, hát ideje, hogy munkára fogjuk. Kimértem, és mészhidráttal kijelöltem a pontos helyét. A késeket beállítottam a minimum szélességre, ötszázötven milliméterre. Elsőre feltörve a szűz talajt, mélységre alig huszonöt centire mentem le, majd kilapátoltam. Míg másodszor már rendesen, harmincnyolc a maximális mélység. Mint a vajat, úgy vitte a szűz talajt a majd húsz lóerős gép. Már épp végeztem volna, mikor a teljes gázon futó kapálógép egy hangos csattanással megállt. Mintha falnak ment volna. Majd két órámba telt, míg sikerült kiemelnem onnét az egy mázsás masinát. A motor nem ment, bedugtam mindkét kezem a kések közé. Kotortam a földet kifele belőle, ekkor valami keményre nyúltam. Egy eltört, fanyeles, bozontos valamit húztam ki a kések közül. Levertem róla a földet és nevetni kezdtem. A főbejárat mellé felakasztott keményfanyeles kefe volt az. Évekkel ezelőtt történt, hogy felakasztottam oda figyelmeztetésként neki jól látható helyre, és én teljesen megfeledkeztem róla. De Smoky, a fiam nem. Eltemette, és vele együtt a múltját is. Hisz már nem volt rá szüksége, már van falkája, családja.

Vége…