Mundzuk
A mesterséges domb tetején hatalmas építmény ált. Volt vagy harminc lépés az átmérője. Szokatlanul magasra építették. Bejárat csak egy volt rajta. Az egész jurta friss bőrökkel letakarva. Körben a falai dupla rétegben lettek kialakítva, közte friss szalmával kitömve. Ez szintén szokatlan volt. Se belátni, se hallani nem lehetett. A bejárat előtt két őr állt. Tiszta volt az ég, ragyogtak a csillagok. A nyári éjszakában lehetett hallani az éjszakai állatok motozását. A jurtától alig ötlépésnyire kis tűz égett. Vigyázni kellett a lángjára. Nem lehetett se túl nagy, se túl kicsi. Ugyan hideg nem volt, de ha a láng kialszik, vagy túl erősen ég, azonnal itt teremnek a harcosok. Mert ez azt jelenti, hogy az őrök vagy elaludtak, vagy már nem képesek ellátni a dolgukat. Egyik eshetőség se lett volna szerencsés. Főleg nem a mai este.
Egy hete érkeztek már a táltosok, mágusok és sámánok folyamatosan. Valamennyi, mind a huszonhárom törzsből érkezik egy-egy spirituális látó. Nem hívta őket senki. Tudták, jönni kell. Az őrök se kérdeztek semmit. Ha egy táltos megérkezett, kérdés nélkül beengedték. Az csak intett nekik, és érezték minden rendben van. Hogy honnét, ezt ők maguk sem tudják elmondani. Mert érteni nem értették. Olyan, mint amikor a gerincén az embernek, hidegrázás fut végig.
Mindketten jó harcosok. Sem az íjászat, sem a kardvívás, sem a lovaglás gondot nem okozott nekik. Dárdavetésben harminc lépésről egy nyulat eltaláltak futás közben, ami igen nagy szó. Ez a szolgálat megtiszteltetés volt. Önként jelentkeztek rá. Ahhoz, hogy ide kerülhessenek, meg kellett vívni társaikkal. Na nem fegyverrel, az nem járja magyarok közt. Testvér a testvér ellen fegyvert nem használhat. És ugyan ki merné az ősöket magára haragítani? Hagyomány ez! Tisztelet, becsület, alázat. Ezek ugyan csak szavak, de itt sokat jelentenek. Ahhoz, hogy valaki részt vehessen a vetélkedőn, jól kellett a fegyvert forgatnia. És nem csak ügyesség kell hozzá, hanem bátor szív is. De ez még mind nem volt elég. A jelöltnek nem lehetett asszonya és többek közt szükség volt hozzá, hogy a vének is támogassák őt. Ha a legkisebb vétség, mulasztás, vagy annak csak a lehetősége is felmerült, a jelölt, elbukott. Ezeknek a feltételeknek általában csak a fiatalok tudtak eleget tenni.
Miután megvoltak a jelöltek, a törzs legidősebb embere, aki még járóképes volt, egy bottal kört rajzolt maga köré. A bot ember magasságú, tetején a turulmadár kicsinyített mása. Ameddig tudta, az idős ember kinyújtotta a kezét, hogy a kör a lehető legnagyobb legyen. De így sem volt nagyobb öt, hat lépésnél. Amikor ez megtörtént, a jelöltek közül kettő belépett a körbe. De csak egy maradhatott bent. Szabad volt mindent megtenni, de sérülést a másiknak nem volt szabad szándékosan okozni. Amikor már csak egy volt a körben, új kört rajzoltak, új két belépővel. Ez a viaskodás mindaddig tartott amíg hétszer két jelölt nem maradt. Úgy hitték, az istenek választják ki a vetélkedőket. Ezért nem az volt a lényeg, hogy te nyerj, te legyél a legjobb, hanem az, hogy részt vehess a viadalban. Mert aki részt vehetett benne mind jó volt. A döntés az isteneké, a tisztelet a résztvevőket illeti. A sorrendet kaviccsal döntik el. Egy bőr szütyőben mindenféle hasonló méretű kaviccsal megrakva, de csak egy fehér és egy fekete van benne. Az összes többi amolyan mindenféle. Ez utóbbi talán még népszerűbb volt, mint a viadal maga. Mert ilyenkor az asszonyok, a lányok és hajadonok, nagymamák és apák, anyák és özvegyek, bátyák és fivérek mind ott tolongtak, és nézték a kihúzott köveket. Egy ember egyszerre csak egyet húzhatott. Ha nem húzott ki fehéret vagy feketét, akkor félre kellett állnia és várnia kellett míg újra sorra kerül, hogy aztán ő is újra megmérettethesse magát az istenek szemében. Így döntötték el a sorrendet. És ilyenkor a törzs apraja nagyja mind bekiabálta azoknak a lányoknak neveit, akik eladósorban voltak, vagy kerültek. Mindegyik leánynál volt egy vagy több színes kavics. A hiedelem szerint, ha azonos szint húznak ki a kiválasztottak valamelyik eladó leányéval, akkor Földanyának terve van a fiatalokkal. Természetesen a fiataloknak némi közük talán már korábban is volt egymáshoz, de sokszor előfordul, hogy itt talál egymásra egy fiatal pár. Ez igen nagy tisztességnek számított. Mindenki vágyott arra, hogy fekete vagy fehér színt húzzon. Mert nem az volt a lényeg, hogy milyen a szín, hanem hogy legyen. Jelentése nem volt, nem volt szabad lenni neki. A játékok végeztével nagy vigadalmat tartottak. Aztán elkezdődött a szolgálat. És a küldöttek csak jöttek és jöttek. Sokan ugyan nem voltak, mégis volt köztük olyan, aki több mint három hete úton volt. Ma volt a napja, hogy az utolsó spirituális erővel bíró megérkezett, a huszonharmadik. A jurtát bezárták, miután Mundzuk hun király elfoglalta helyét a körben ülő látók közt.
A táltosok közt megvolt a sorrend. Nem ők alakították, hanem az élet és a sorsuk. Nehéz volt eldönteni korukat. Volt, aki húsz nyarat se ért talán meg, es igen, volt, aki ránézésre már túl volt a kétszázon. Egy sámánnál, ezt el lehetett dönteni. De a mágusok és táltosok kora meghatározhatatlan. Lehetett ennyi, lehetett annyi. Nem ez volt a lényeg, hanem a kapcsolata az Istenekkel. Tapasztalata, tudása, ereje. A törzsfő fogott egy marék aprófát és rádobta a tűzre. Szót nem szólt, nem is kellett. Ekkor az egyik sámán, olyan közép korabeli megszólalt.
– Asszonyod méhe megnyílik, áldott állapotba fog kerülni.
A törzsfő bólintott, de nem szólt. Ez jó hír. Emesével tizenhat nyár óta próbálkoznak. A remény megcsillant a szemében. Végre megadhatja párjának azt, ami jár neki, eleget téve ősi kötelezettségének. A középkorú sámán hangja tovább duruzsolt.
– De te fogod eldönteni a saját és néped jövőjét és véreidét is.
Erre már felkapta a fejét. Meg nem szólalt, de nem is kellett. Az arcára volt írva a kérdés és a kétkedés is. Vajon elegendő vagyok én ehhez? A kérdést nem kellett feltenni. A kör másik oldaláról egy táltos szólt, halkan mégis erőtől duzzadóan. Fiatal volt az arca, vékony teste akár egy gyereké.
– Döntened kell! Vállalod-e sorsod, vagy sem? A döntésednek ára van.
Ekkor fakadt ki Mundzukból egy halk kérdés.
– Nem tudom, mit vártok el tőlem. Én nem ismerem a jövőt, nem látok bele az istenek lelkébe.
– Így van. Nem látsz bele, mert nem dolgod az. Ezért vagyunk mi, hogy utat mutassunk neked a sötét éjszakában. De most nem mi vagyunk azok, akik döntenek.
Még be sem fejezte a mondatot, amikor a mágusok halk kántálása, és a sámánok természetellenes mély mormogása átütötte a csendet. Huszonhárman voltak a látók. Többségében sámánok, öt mágus, és csupán három táltos.
– Sorsok milliói keresztezik egymást. Jó és rossz harcban áll. Fény és sötétség, nincs meg egyik a másik nélkül – szólt dallamosan, egy másik testesebb vak táltos.
A kántálás és a mély mormogás erősödött. Áthatotta a csendet, szinte látni lehetett!
– Nem a mi dolgunk elmondani, mit vállalsz vagy mit nem – fojtatta egy varázsló.
– A mi dolgunk az, hogy a lehetőséget megteremtsük neked – szólalt meg a harmadik, csontsovány, életszerűtlenül magas táltos. Ahogy ezt kimondta, csend lett, mind elhallgattak.
– Bármi is legyen a sorsom, bármi is legyen a feladat, amit vártok tőlem, én vagyok az, akire ez kirovatott. Az én felelősségem és az én dolgom megtenni, amit kell.
– Legyen hát! – szóltak egyszerre a szent emberek.
– Bármit is vártok tőlem vállalom.
– Úgy legyen! – szólt mindhárom táltos egyszerre.
Ekkor a kántálás, a mormogás is újrakezdődött. A három táltos felemelte mindkét kezét térdéről. Kezeiket magasba tartva ők is belekezdtek az ősi szent énekbe. Ekkor tenyerükből tűz csapott ki, ami kört formázott a Jurtán belül, bejárva azt, ugyanakkor semmihez hozzá nem érve. A tűz örvényleni kezdett. Egyre vastagabbá és vaskosabbá vált. Már-már úgy látszott, elnyel mindenkit, aki a körben ül, míg végül pontosan ez is történt. Nem csak őket nyelte el, hanem magát a jurtát is. Ekkor a tomboló tűzvihar egyre fehérebbé és erősebbé lett. Olyan fényessé vált, olyan vakítóvá, hogy szemmel alig lehetett elviselni. Majd hirtelen eltűnt. De nem csak a tűz, hanem minden. Mundzuk a semmi közepén ült. A semmiben. Nem volt ég se föld, nem voltak csillagok. Csak a semmi. Türelmesen várt. Egy kőkorong jelent meg alatta. Akkora volt, mint egy pajzs. Majd szélesedni kezdett, de olyan sebesen, hogy teljesen beleszédült. Mikor már éppen csak látni lehetett a szélét, megállt. Három hatalmas angyal jelent meg körülötte. A hunok királya, Mundzuk felállt, megadva a tiszteletet mindháromnak. Azok bokáig érő ruhát viseltek fénytől lüktető testükön. Az egyiknek fekete, a másiknak vörös, a harmadiknak fehér ruhája volt. Fedetlen testük hófehéren izzott. Majd a vörös ruhás beszélni kezdett.
– Megvizsgáltunk téged. A jelened, a múltad, és a jövőd. Nem találtattál könnyűnek. Halld hát kérésünk. Fontos, hogy tudd, a szabad akarat a tiéd. Bármit is döntesz, mi elfogadjuk. De a döntésed következményeit neked kell viselni. Tudd meg hát, mit várunk el tőled!
Ekkor a vörös angyal, kinyújtotta hatalmas karját, és egy ujjával megérintette a hun király homlokát.
– A tudás, amit átadok neked, most a tiéd lesz. Át nem adhatod, el nem mondhatod senkinek sem. Látod a jövőt. Annak valamennyi lehetőségét. Több ezer variációt láthatsz egyszerre, egyidőben. Ebből egy, csakis egy fog valósággá válni. Hogy melyik? Ez csakis rajtatok, embereken múlik. A döntés a tiéd.
Mundzuk látta valamennyi variációt, ahogyan az angyal ígérte, egy időben. Még végig sem ért rajtuk. Máris tudta, mit fog tenni.
– Vállalom, suttogta kimerülten.
– Hát legyen! A neved mostantól Bendegúz. A szerződés megköttetett.
Ekkor térdre rogyott. Lábai nem bírták tovább, a földön térdelve kapkodta a levegőt. Igen a földön. Mert a hatalmas kő korong eltűnt az angyalokkal együtt. Újra a jurtában volt. Már nem lángolt semmi sem. Ahogy lerogyott, csend lett.
– Visszatértél hát? Ez jó. Nagyon jó – szól egy életszerűtlenül öregnek látszó sámán.
Ekkor a szent emberek felálltak lassan, és elindultak a sátor kijárata felé. A túlméretezett jurta körül emberek álltak. Sokan. Aggódtak értük. Ami érthető is, mert amióta a sátrat bezárták, három nap és három éjszaka telt el. A legidősebb táltos kérdően nézet Bendegúzra.
– Amíg oda voltál, álmot láttam.
– Mifélét bátyám uram?
– Megtöri a gonosz az idő bilincsét, lábbal tapossa annak vonalát. Elbillen a jó és a gonosz mérlege.
– Mit jelentsen ez? Nem értelek! Magyarázd el kérlek, mit is jelent ez?
– Csak azt, hogy most a gonosz fog lépni, mivel paktumot kötöttél a mindenség angyalaival. De egy kis fortéllyal megzavarhatjuk terveit. Róma urának követei tartanak a tábor felé. Fogadd őket tisztességgel!
– De hát azok a kutyák az életünkre törnek! A vesztünket akarják!
– Pontosan. Ez így van! És ezt fogjuk a javunkra hajtani.
– Mégis, hogy tehetnénk ezt meg?
– A válasz egyszerű. A követekkel jönnek históriások is, akik megírják az eseményeket idősorrendben, helyesen.
– Értem szavad! Megtévesztjük őket, és így a lejegyzett események pontatlanok lesznek.
– Majdnem így teszünk, de mégsem! Róma ura nem bízik senkiben sem! Ezért három históriást küldött. Mindegyiknek saját segédei, szolgái vannak. Mindegyik maga akarja a valót leírni.
– Mit javasolsz hát bátyám uram?
– Mindegyiknek az igazat mondjuk, mégis a tényeket összekeverjük. Neveket, időpontokat, sorrendeket.
– Mindezt úgy, hogy a három kiadjon egy egészet.
– Pontosan! Így nem hagyja el a torkodat hazug szó.
– Mert egy kérte, és egy kapja! De az háromféleképpen van megkavarva. – Mosolyodott el Mundzuk, immáron Bendegúz.
– Külön-külön egyik se ér semmit se. Egyben pedig tudni kell a sorrendet. Anélkül csak maszlag az egész!
– Te vagy bátyámuram a legravaszabb, legöregebb és a legcsúnyább sámán mind közül! – nevetett Bendegúz.
– Ez igaz, de a legokosabb is!
Így történt hát, hogy nem tudni pontosan mikor lett Mundzuk királyból Bendegúz. Egyáltalán krály volt, vagy törzsfő? Esetleg fejedelem? És Emese a lánya volt, a felesége vagy az anyja talán? Ezt csak Bendegúz, és a legidősebb sámán tudhatta. Egy napra rá, hogy Róma urának a követei megérkeztek, az idős sámán elhunyt. A spirituális látók, mind a huszonkettő, egy szertartást követően elhamvasztották porhüvelyét, majd a hamvakat természetfeletti erejükkel összepréselték, egy drágakövet formázva belőle. Ezt a drágakövet küldte el Róma urának ajándékba Bendegúz a követekkel. Ebben a drágakőben volt az elhunyt sámán lelke. Azt mondják, a kőnek saját akarata van!. Sokkal később, amikor már gyengülni, szétesni kezdet a Római birodalom, ezt a drágakövet ellopta a kincstár őrzésével megbízott egyik ember. Egy gyémántkereskedő vette meg tőle. Emberöltők alatt bejárta Rómát, és végül a Vatikán kincstárába került, ahonnan véletlenül került ahhoz a mesterhez, aki egy koronán dolgozott második Szilveszter pápa utasítására. Történt ugyanis, hogy a már majdnem kész koronát a mester egyik inasa lesodorta az asztalról. A fiú állította, csak azt a szép ékkövet akarta megnézni, ami a fel nem használt ékköves dobozban volt, de akkora pofont kapott a kőtől, hogy keresztülcsúszott az asztalon, leverve a koronát a padlóra. A korona legszebb ékköve kiesett foglalatából, kicsorbulva gurult arrébb, és a kereszt a tetején elferdült. A mester, mikor felkapta a földről művészi munkájának maradványait, lépett be a helyiségbe második Szilveszter pápa követe. Nem volt mit tenni, a kicsorbult követ már nem tehette vissza. Legnagyobb meglepetésére a segéd által megcsodált drágakő pontosan passzolt a sérült korona foglalatába, mintha mindig is oda szerették volna elhelyezni. Több ideje nem lévén így került a korona őszentsége a pápa elé. Azonnal feltűnt neki a korona kisugárzása, és a kereszt ferdesége. De nem küldte vissza kijavítani a hibát rajta. Úgy döntött, a koronázási ékszerekkel együtt így küldi azt el Szent István királynak a ceremóniára. És így került vissza az öreg sámán lelke a népéhez.
A gonosz mind a mai napig nem talált fogást a magyarokon. Pedig dolgozott rajta rendesen. Bendegúz lelkéhez nem fér hozzá, mert az angyalokkal kötött szövetsége védi őt. Míg az öreg sámán lelkét évszázadokig kereste, hogy kihúzza az igazság eredeti verzióját belőle, és mire megtalálta, már nem férhetett hozzá, mert Szent István király koronájába volt beágyazva, amelyen Mihály és Gábriel arkangyalok képmásával is díszítettek egy olyan ország szívében, amit Szűz Máriának ajánlottak fel…
vége…
