Linktár

A félelem szíve 3-4.

3.

Falánk kéjes és öblös böfögéssel adta a világ tudtára, hogy befejezte a zabálást. A produkció hallatán a taverna törzsvendégei tapsviharban és éljenzésben törtek ki.

Falánk félretolta a mocskos tányért. Újabb kupa bort töltött magának és kiitta a felét. Az asztalra könyökölt, és elmélyülten piszkálni kezdett egy makacs húsdarabot a fogai között.

– Mondjad.
– Mit? – kérdezte Gyerek, aki szomorúan kezdte tudomásul venni, hogy hiába minden erőfeszítése, nem tud mindent megenni. Úgy érezte, hogy ha még egy falatot leerőltet a torkán, szétszakad, mint a Dinnyés bőrdudája.
– Ami a csőrödet böki.
– Ami a csőrömet böki?
– Azt. Úgy jöttél el a Gúlából, mintha lócitromba haraptál volna.

Gyerek ránézett Falánkra, aki továbbra is a szájában kotorászott.

– Szép kis előadás volt – mondta megrovón.
– Ugye?
– Nem vicces! Minek volt szükség rá?
– Levettem a démont.
– Francokat vettél te le, nem démont! Mindent láttam. Vagyishogy semmit nem láttam.

Falánk elvigyorodott, és az apró húsdarabot, amit talált, beletörölte a rongyba.

– Jóllaktál? – kérdezte.

A kérdés váratlanul érte Gyereket.

– Igen. És köszönöm!
– Akkor jó.
– De ami a…
– Ami azt illeti, elég éhes voltál, azt hiszem. Ugyanúgy, mint én. Az utóbbi időben igen sokat dolgoztunk, de alig kaptunk valamit. A nincstelenek gyógyítása nem túl kifizetődő foglalatosság. A vagyonosak ellenben igen bőkezűek tudnak lenni. Akad valami kifogásod ellene?

A Gyerek előtt heverő tisztára nyalt tányérra pillantott.

– Ha szóltál volna, hogy ennyire zavar, nem hozlak ilyen kínos helyzetbe.

Gyerek fejében összezavarodtak a gondolatok, emiatt alig érezte a gúnyt Falánk szavaiban. Úgy kellett őket kibogoznia.

– Nem az a baj, hogy gazdagot gyógyítunk – mondta, és érezte, hogy ez bizony csak féligazság.
– Hanem?
– Az, amit mondtam. Nem volt ártó erő, amit levehettél volna. Nevetséges hókuszpókusz volt, amit műveltél… Műveltünk. És ezért kértünk fizetséget.
– Igazad van. Nevetséges handabanda volt. Mégis működött.
– Méghogy működött! Hiszen nem volt, aminek működnie kellett volna!
– Nem-e? Hát nem emlékszel arra, hogy mi történt?

Gyerek elhúzta a száját.

– Nemigen fogom elfelejteni.
– Figyelj! A dolog végtelenül egyszerű. Volt ez a nő, aki egyedül érezte magát. Nem tudta, hogy mit csináljon, mert mindent megcsinálnak helyette. Szóval vágyott egy kis figyelemre, és ezt úgy érte el, hogy mindenkit bántott, akit csak talált a környezetében. De ő úgy gondolta, és ebben nyomorult környezete is megerősítette, hogy démonok űzik, és azok cselekednek helyette. Annyit tettem csupán, hogy megadtam neki ezt az illúziót, így megszabadíthattam tőle. Cserébe megígértettem vele, hogy jobban fog bánni az emberekkel, és akkor nem fognak ismét rátelepedni a démonok. Ha csak néhány hétig eltart, már mindenki jobban jár. Ő nem hergeli magát, a körülötte élőknek lesz egy kis nyugtuk, mi pedig nyugodtan pihenünk egy kicsit.
– Akkor is tisztességtelen volt – morogta Gyerek.
– Persze, hogy az volt. De mi legalább tudjuk, hogy mi történt vele. Gondolj bele: ha nem mi, akkor majd valami sarlatán veszi kezelésbe, aki úgy megfeji, mint egy tehenet. Ha pedig rosszul csinálja, akkor jó eséllyel beleűzi azt a szerencsétlent valami ostobaságba. Mi pedig ezzel a pénzzel lehetőséget kaptunk egy kis pihenésre, ami ránk fér. Ráadásul a készleteink is kifogyóban, rendezni kell a tartozásainkat, és tartalékolni sem árt. Bár úgy néz ki, hogy lesz bőven dolgunk a közeljövőben, nem biztos, hogy úgy tudnak fizetni, mint eddig.

Gyerek szótlanul, leszegett fejjel ült, és piszkos körmét bámulta. Valóban rájuk járt a rúd. Az egész városra rájárt a rúd.

– Azt hittem, hogy ez nemes munka – bukott ki belőle.

Meghallva, mit is mondott, kissé félve nézett fel, várva a gunyoros kioktatást. Ehelyett Falánk ritka, szomorú mosolyával találkozott.

– Nemes munka ez – hallotta a halk szavakat –, még akkor is, ha időnként arról van szó, hogy csak el kell beszélgetni valakivel, akinek szüksége van rá. Nagyon jól csináltad, és a képességed fejlődését mutatja, hogy észrevetted: nem használtam a szitmát a gyógyításhoz. De akkor engem is látnod kellett.

Gyerek bólintott.

– Láttál bármi jelét annak, hogy csalárd dolgot csinálok?

Gyerek visszagondolt az arannyal erezett kék színre. Nagyot nyelt, és nemet intett a fejével.

– Ennek örülök. Mert így legalább láthatod, hogy a szándékom őszinte volt.

Falánk öntött mindkét kupába, majd a kancsót meglengetve jelezte, hogy kér még. Ivott egy nagy kortyot, míg Gyerek a kezei között forgatta a kupát.

– Nem minden démon, ami annak látszik – mondta Falánk –, és van úgy, hogy minden ordító jel ellenére lehetetlen észlelni az ártó erőt. Mert végül is mi a démon?

A kérdés ott lebegett az asztal felett. Gyerek tudta, hogy válaszolnia kell.

– Egy olyan szitma, amely önálló léttel bír.
– Hogyan jön létre?
– Általában végletes emberi érzelem, mégpedig pusztító érzelem hozza létre – citálta Gyerek a tanultakat. – Létrejöhet gyenge, de hosszan tartó érzelem miatt, ez esetben évekig is eltarthat, mire világra jön és függetleníti magát a teremtőjétől. De váratlan és nagyarányú érzelmi kitörés is megteremtheti.
– Nagyon jó. Milyen módon születik még démon?

Gyerek elgondolkozott.

– Mi a démon alapelve? – kérdezte Falánk segítésképpen.
– A tagadás. Démonná válhat egy elrejtett rész, a múlt egy kísértete, egy száműzött félelem. Éppen a félelem, az elrejtés, a tagadás vágya növeli és hízlalja és erősíti.

Falánk bólintott.

– Hogyan tudsz megkülönböztetni egy erős érzelmet egy démontól? – folytatta a vallatást.
– A démon irányíthatatlan.
– Ez az elmélet. A gyakorlatban hogyan különböztetsz meg egy érzelmet egy démontól?

Gyerek hosszasan elgondolkozott, majd megvonta a vállát.

– A Mindent Látó Szemmel… – mondta bizonytalanul.

Falánk bőszen bólogatott.

– Így van! A legkirívóbb eseteket kivéve, amikor egyértelmű, hogy az ember már csak a démon játékszere…
– Ez a téboly.
– Helyes. Szóval, ezeket a helyzeteket kivéve egy démon ritkán azonosítható puszta szemmel. Szitma kell hozzá. De ha már itt tartunk… Hogyan néz ki egy démon? Honnan ismered fel?
– Általában egy sötét árny, ami hozzá van tapadva a gazdájához és abból táplálkozik. Mint egy vámpír.

Falánk újra töltött.

– Még egy módon születik démon.
– Ha valaki átkot vet.
– Úgy van. – Falánk tétovázni látszott, Gyerek meg is lepődött rajta. – Eddig ezekről a démonokról tanultál, mert nagy eséllyel ilyenekkel találkoztál. Mostantól azonban előfordulhat, hogy egyéb, ezektől különböző és erősebb démonok akadnak az utunkba. Léteznek ugyanis… mások is.

Gyerek fülei mintha megnőttek volna, miközben ültében előrehajolt.

– Démon születik olyan helyen, ahol tömeges és rettenetes erőszak történt. Az áldozatok fájdalma, agóniája és félelme olyan erejű, hogy a világ nem bírja el, és kiveti magából. A kivetéstől formába kényszerül, a forma pedig, mivel tele van érzelemmel, önálló életre kel. Ez az entitás magában hordozza mindazt a szenvedést, amit az emberek átéltek. Furcsa módon az összekeveredett érzelmek létrehoznak egy erős érzelmet, ez lesz a démon alapélménye. Van szomorú démon, dühös démon, csalfa démon, tagadó démon. Születési helyszíne lehet egy olyan hely, ahol temérdek szenvedés történt: emberáldozati oltár, természeti katasztrófa helyszíne, csatatér.
– Vagy egy ostromlott város – fejezte be Gyerek a gondolatot.

Megborzongott, egyszerre a kíváncsiságtól és a félelemtől.

– Azt mondod, hogy Edran most egy démon? – kérdezte kiszáradt szájjal.
– Az egész város nem fertőzött, de lehet néhány hely, ahol kirívó szörnyűségek történtek. És most, hogy szert tettünk egy kis tartalékra, már ilyen szemmel is járnunk kell. Lehet, hogy belebotlunk egyikbe-másikba.

Gyerek felpattant.

– Hát te hová sietsz?
– Hát… megkeresni a dé…
– Ülj vissza! Jó. Nem kell ennyire sietni. Ezek a démonok nem egyszerű esetek. Jól teszed, ha felkészülsz a velük való találkozásra. Ma pihenünk, rendbe szedjük magunkat, közben felkészítelek. Hátha közben magadtól is rájössz, hogy mivel állunk szemben, és akkor majd elmegy a kedved a vadászattól. És örülni fogsz annak, hogy lyuk van a seggeden, és nem pattogsz feleslegesen.

4.

Az utcába benézve egyből feltűnt, hogy különbözik a többitől.

Már az a pusztulás is ordító volt, ami minden darabját uralta. Mindkét oldalról koromfekete, kiégett, fenyegető házak tornyosultak az út fölé, ijesztő, néma üregeik valaha ablaknyílások voltak. Annyira előrehajoltak, mintha minden pillanatban azzal riogatnának, hogy összeomolva maguk alá temetik. Ezek a hatalmas házak tátongó üregeikkel mintha emberi koponyák lettek volna.

Égett, fekete gerendák, törött cserepek és egy ostrom minden létező szennyének útvesztője borította a felszínt, mintha szándékosan meg akarná akadályozni, hogy bárki belépjen.

– Mintha meg akarná akadályozni – gondolta Gyerek. – De vajon ki az, aki meg akarja akadályozni? És miért?

A felmerülő kérdések, ahogy ott állt az utca végében, egyértelművé tették számára, hogy létező, eleven valamivel áll szemben. Most már nem volt kérdés, miért ilyen iszonyatos a pusztulás még most, hetekkel az ostrom után is, miért kerülik el az emberek, és nem tesznek semmit a romok eltakarítására. Nem volt szükség egyetlen szimbólumra sem ahhoz, hogy érezze a fenyegető és idegen jelenlétet.

– Érzed? – kérdezte Falánk, és Gyerek tarkóján megfeszült egy izom, ahogy mestere hangjában meghallotta a remegést elfojtani hivatott erőfeszítést.

Számtalanszor állt már szemben azzal a jelenséggel, amit az emberi nyelv jobb híján démonnak nevez. Több tucatnyi alkalommal volt lehetősége látni és érezni azt a valamit, pusztító erejét, fékevesztett dühét, az emberek kétségbeesését és kiszolgáltatottságát. De azt is látnia kellett, hogy a kellő tudás és tapasztalat birtokában a démon kezelhető, elűzhető, leszerelhető, és ez a tudás kellő magabiztossággal ruházta fel.

Ez most egyértelműen más volt. Már csak azért is, mert nem egy emberhez kötődött. Maga a hely volt riasztó, az árasztott magából valami megfoghatatlan, mégis egyértelmű förtelmet, ami ugyan annyira nem volt erős, hogy általános megütközést keltsen, annyira azonban mégis, hogy az embereket arra késztesse, hogy valamiért elkerüljék.

Gyerek azon morfondírozott, hogy ő, ha nem célzottan keres, vajon kiszúrja-e, vagy ugyanúgy elmegy mellette, mint a többiek?

Legyűrte magában a késztetést, hogy a szívére hallgatva letépje a tekintetét a látványról és elsétáljon. Megdöbbent, ahogyan tudatosult benne, milyen erővel űzné, kergetné el az utca. Most, hogy tudatára ébredt a hely erejének, az eddigi döbbenet és félelem mellé egyre erősödő kíváncsiság támadt benne. Elkezdte figyelni a részleteket: a házak és a romok elhelyezkedését, a kaotikus rendetlenséget, valamint azokat az eddig figyelemre sem méltatott fekete kupacokat, amik, minden bizonnyal, valaha érző, lélegző, gondolkodó lények voltak. Megfékezte kezdődő undorát, és tovább kutakodott.

– Érdekes – motyogta.
– Mi? – kérdezte Falánk, aki hagyta, hogy tanítványa egyedül, a maga tempójában és képességeivel fedezze fel a helyet.
– Sokkal rosszabb állapotú utcákat is helyretettek az ostrom után. Te is tanúja voltál annak, hogy milyen helyeket takarítottak ki, akár önszántukból, akár a khidek parancsára. Ez azonban… Nem ez az utca szenvedte el a legnagyobb pusztítást, mégis valami olyan iszonyat lengi be, amivel én még nem találkoztam…
– Mit gondolsz, miért?

Gyerek hagyta, hogy a tudása és a gondolatai helyett a megérzései vezessék, ahogy Falánk tanította neki.

– Azért, mert itt valami rettenetes dolog történt…

Megrohanta valami, a lelke mélyére kúszott és beledöfött. Vagy mintha a szíve legmélyével érzett volna meg valamit, ami olyan kínnal sugárzott a tudatába, hogy beleszédült. Önkéntelenül hátralépett, és megdöbbenve törölte le arcáról a legördülő könnycseppet.

Soha nem sírt még munka közben.

Falánk markolta meg a vállát. Melegség áradt végig a tagjain. A kétségbeesés elenyészett, tompa, sajgó fájdalmat hagyva maga után.

– Én is erre a következtetése jutottam – mondta Falánk. – Itt nem csak pusztítás történt, ami önmagában is rettenetes. Hanem valami jóval több, ami arra készteti a helyet, hogy emlékezzen, hogy átélje újra és újra, mert képtelen elfelejteni. Pedig el akarja. Vigyázz, hogy mit engedsz magadba! Nem tudjuk, hogy mivel állunk szemben, de egyértelmű, hogy erős.

Gyerek bólintott. Annyira megrázta az előbbi élmény, hogy egy pillanatig azt hitte, képtelen lesz a további kutakodásra. Megdöbbentette, megijesztette és tiszteletre késztette a hely puszta ereje, ami előtt az összes eddigi tapasztalata, egészen a legvadabb átokűzésig és megszállásig, aprónak és lényegtelennek tűnt.

Nagy levegőt vett, és egy gyors, nyugtató és összpontosítást erősítő szimbólum felidézésével létrehozta magában azt a stabilitást, amire szüksége volt. Egyből érezte is a hatást: a szívverése csillapodott, izmai ellazultak, és a rettenet élménye emlékké halványult.

Az utca azonban továbbra is határozottan félelmetes és elutasító volt.

– Induljunk! – mondta Falánk.

Gyerek lépett egyet előre, majd még egyet és még egyet. Óvatosan, csendesen emelgette a lábait. Néhány méter után már a törmeléket kellett kerülgetnie. Lassan haladt, már csak azért is, hogy legyen ideje felmérni a terepet.

Egyre kellemetlenebb érzés kezdte a hatalmába keríteni. Jobbra-balra forgatta a fejét, szüntelenül és hiábavalóan keresve valamit. Hamarosan észrevette, hogy a szeme sarkából mintha minduntalan egy őt követő árnyat szeretne nyakon csípni, ami azonban azonnal szertefoszlik, amint lehetősége lenne arra, hogy szembenézzen vele.

Falánk kérdésére el is árulta, hogy mi zavarja.

– A démon minden bizonnyal figyel téged – mondta a mester. – Akkor vehetett észre, amikor megérezted a fájdalmát. Kiérdemelted a figyelmét. Légy óvatos!

Gyerek nem örült annak, hogy Falánk másodjára figyelmeztette. Sőt, mestere szokatlan komolysága és tapintható feszültsége jóval több volt, mint nyugtalanító.

Ismét magán érezte Falánk nehéz kezét.

– Nyisd meg a Szemet! De csak lassan, nyugodtan, nehogy mélyebbre csússz, mint kellene.

A több ezerszer megidézett szimbólum könnyedén működésbe lépett. Gyerek mintha egy másik világba lépett volna: az eddig színtelen, főleg a fekete és a szürke különböző árnyalataiba öltözött utca vásznára mintha egy tébolyult elme szórt volna összefüggéstelen festékfoltokat. A hely most már a szivárvány minden színében, sőt, ismeretlen színekben is pompázott, igaz, ez nyugtalanító díszítés volt a maga zavaros mintáival.

Gyerek nagyot nyelt, és megpróbálta befogadni a színeknek ezt az orgiáját, ami túlment minden eddigi tapasztalatán. Olybá tűnt, mintha csak most, hogy szembenézett ezzel a förtelemmel, tudatosulna benne, mennyire szimmetrikus és természetes mindaz a színpompa, ami a világon létező normális jelenségeket jellemzi.

Mégis, minél tovább nézte, annál nyilvánvalóbbá vált a számára, hogy igenis létezik a színeknek egyfajta őrült mintázata – ami, és ez egy pillanat alatt tudatosult benne, a téboly éjsötét szakadékába taszítja az elméjét, amint megérti a rendszerét.

Gyorsan megszakította a kapcsolatot. Zihálva, leizzadva és megkönnyebbülve köszöntötte a pusztulás korábban nyomasztó képeit, amik minden szörnyűségük dacára mégis ismerősebbek voltak, mint az, amit az előbb megtapasztalt.

– Mondtam, hogy óvatosan – mondta Falánk. – Nagyon óvatosan. Úgy nézel ki, mint aki a pokol bugyraiba nyert betekintést.
– Nem mondod – károgta Gyerek kiszáradt szájjal.
– Nem mondtam neked, hogy nem kell a szokásos mélység. Hibáztam. Bocsáss meg! Elég, ha az érzet csatornáját megnyitod magadon. Menni fog, vagy menjünk haza?

Gyerek olyan fáradtnak és rémültnek érezte magát, mint még soha, de nem akart megfutamodni. Ivott egy korty meleg vizet az oldalán levő tömlőből, majd megrázta a fejét.

– Menjünk tovább!