Kőkörökön át
(Kilátások)
Lassan derengett a hajnal…
Már ha ez hajnal volt egyáltalán…
Ági még mindig bénultan lebegett valami sűrű, gomolygó ködben. Úgy érezte, ez a lebegés talán örök idők óta tart. Aztán oszladozni kezdett a köd, lassan színek és formák jelentek meg és a bénultság is oldódott. Ági zavartan pislogott az erősödő fényben. Úgy érezte, hogy lassan süllyedni kezd. Először megijedt, de aztán megnyugtatta a puha landolás a szilárd talajon. A köd teljesen eltűnt és egy átlátszó kupola rajzolódott ki a feje felett. A kupola falába mindenféle ezüstös és fehér csápok, nyúlványok és egyéb formák húzódtak vissza. A kupolán túl, körben hatalmas sziklák meredeztek az ég felé.
-.-
Ági nem tudta hol lehet. Az utolsó emléke az volt, hogy állnak Mnajdra sziklái között szorosan összeölelkezve. Összeölelkezve a férjével, Egonnal és a három velük tartó egyetemistával, Liliennel, Lacival és Zsoltival. Felrémlett még a kőnyakláncok suhogása, a kék villanás… aztán csak a lebegés a ködben…
-.-
Ahogy oszladozott a köd, Ági észrevette, hogy teljesen meztelenül fekszik a földön, ahogyan a többiek is körülötte. A köd eltűnése felfedte az egy kupacba hordott ruháikat és egyéb tárgyaikat. Tétován bukdácsolva és elég bamba arckifejezéssel néztek egymásra, miközben igyekeztek kiválogatni a ruháikat és valahogy magukra ráncigálni. Ági látta, ahogyan a három diák tétován válogat a kupacban, de nem látta sehol sem Egont.
Egon nincs itt! – hasított bele a felismerés és elöntötte a jeges rémület.
– Egon nincs itt… – mondta ki hangosan is, mire mindenkinek megállt a keze a levegőben.
Tekintetük kétségbeesetten repkedett körbe-körbe, de nem látták sehol a professzort.
-.-
Még nem igazán volt idejük magukhoz térni és még szóhoz sem nagyon jutottak, amikor szétvált a kupola oldala és belépett egy magas, kék bőrű, ragyogó szemű, pompás ruházatot viselő idegen.
– Krisna! – mormolta maga elé Ági.
– Teljes életnagyságban… – suttogta Lilien
Az idegen elmosolyodott és kifelé invitálta Ágiékat a kupolából. Az invitálás nem szóban hangzott el, hanem a fejükben hallották a gondolatot, sőt néhány földi Krisna ábrázolás is felvillant az elméjükben.
– Nem csodálkozom, hogy az általatok Krisna néven tisztelt személy jutott az eszetekbe – érkezett hangosan ki sem mondott kérdésükre az idegen válasza a fejükbe. – Pár ezer évvel ezelőtt egy távoli rokonom részt vett egy expedícióban, a külsőm rá emlékeztethet benneteket. Amúgy vicces módon a nevem úgy hangzik, hogy Kris…
Ági és a három fizikus-hallgató még mindig kicsit értetlenül nézett az idegenre, aki folytatta a telepatikus beszélgetést.
– Krisnáékról majd később… Gondolom először inkább arra vagytok kíváncsiak, hogy hová is érkeztetek és mi volt az a kupola, aminek a ködében lebegtetek eddig, no meg persze, hogy hová lett az ötödik társatok.
– Hová lett Egon? – szakadt ki Ágiból a kérdés.
– Aggodalomra semmi ok… – mosolygott tovább Kris. – A társatok az érkezésnél megsérült. Kibicsaklott a bokája és ahogy ettől elesett, egy enyhe agyrázkódást szenvedett. Az a kupola, amit hirtelen felállítottunk csak arra volt alkalmas, hogy felmérje a fizikai állapototokat, fertőtlenítse a testeteket, meg a holmitokat, valamint kissé felerősítse a kondíciótokat a szervezeteteket megviselő utazás után. A társatok egy közeli klinikára került, ahová pár órán belül érte is mehetünk.
Ági szívéről hatalmas kő zuhant le, de még mindig görcsösen ölelte magához Egon ruháit.
-.-
Miközben kifelé sétáltak a kőkörök közül Lilien nem tudott ellenállni a videózhatnékjának. Előkapta az egyik kameráját és lassan körbefordulva megörökítette az impozáns szikla-építményt, gondosan ügyelve arra, hogy valamennyien jól láthatóak legyenek a felvételen. De legfőképp Krisen időzött a kamerája.
– Szabad? – kért utólagosan engedélyt Kristől, egy kissé zavart mosollyal.
– Nyugodtan rögzíthetsz bármit, amit szeretnél… – válaszolt nevetve Kris.
– Olyan nevetséges a fotós szenvedélyem? – kérdezte Lilien.
– Dehogy… – nevetett tovább Kris. – Látod azokat az apró kis gömböcskéket, amik mindenfelé lebegnek körülöttünk?
– Azt gondoltam, talán virágszirmokat kavar a szél, de most, hogy jobban megnézem, valóban apró gömbök… – válaszolta Lilien.
– Nos, ezek apró kamerák. Mi is kíváncsi népség vagyunk… Ezeknek a kameráknak a képeit bárki bármikor megnézheti egy központi információs hálózaton keresztül.
– Te jó ég! – túrt a hajába idegesen Lilien. – Akkor most mindenki az én kíváncsi bámészkodásomon nevet?
– Dehogy nevetnek, nálunk szinte mindenki ugyanilyen egészségesen kíváncsi – próbálta nyugtatni Kris az ijedt lányt.
– És csak képet vesznek, vagy hangot is? – kíváncsiskodott tovább Lilien.
– Csak a hangosan kimondott szavakat, a gondolat-dialógusokat nem.
-.-
Lassan kiértek a sziklák közül és egy hatalmas tengerparti város látványa tárult eléjük. A portál egy magas parti sziklán foglalt helyet és a tövében futó dús növényzetű sétányról remek panoráma nyílt. A csodás látványtól szinte földbe gyökerezett a lábuk. Kris nem is erőltette a tovább haladást, hanem egy félkör alakú padon kínált helyet vendégeinek.
-.-
A város egészen a látóhatárig terjedt. Addig, amíg a szem ellát, zöld, fehér és szürkés formák váltakoztak. A parthoz közel helyezkedett el néhány hatalmas szikla-építmény, de a város nagy része apró épületek csoportjaiból és nagy zöldellő parkokból állt. Kikötőt nem láttak, de a parthoz közel sok kisebb-nagyobb szabálytalan alakú platform ringatózott a vízen.
– Jól gondolom, hogy a nagy szikla-épületek valamilyen közösségi terek, az apróságok meg a lakóépületek? – kérdezte Lilien.
– Jól gondolod… – válaszolta Kris. – A nagy sziklaépítmények erőművek, portálok és más közösségi terek. Ezeket még az elsők építették, mikor itt laktak. Az a legtávolabbi, hatalmas monstrum az elsők itteni képviselete, a következő két kisebb megalit a bolygóközi és az interkontinentális portál. Körülötte a sok apróság a lakóövezet, ami organikus épületekből áll. Ezeket mindenki magának növeszti kedve szerint, aztán, ha eléri kellő nagyságot és szerkezetet, stabilizálja. Ha majd közelebbről megnézitek ezeket a házakat, látni fogjátok, milyen sokfélék. Mi másodikak nem csak kíváncsiak vagyunk, de nagyon kreatívak is.
– Ez bámulatos… – lelkendezett Lilien és közelebb húzódott Krishez.
– Az organikus építészet igen fantáziadús…– helyeselt Kris.
– Szeretnék belülről is megnézni egy ilyen organikus épületet – sóhajtotta Lilien.
– Feltétlenül sort kerítünk rá! – mosolygott Kris.
Zsolti és Laci egyre morcosabb képpel figyelte, ahogy Lilien a haját dobálja, kihívóan nevetgél és egyre közelebb húzódik a padon Krishez. Tüntetőleg nem vettek részt a beszélgetésben. Bosszantotta őket az, ahogyan a lány flörtölt. Lilien észrevette a fiúk rosszallását és hiába lett volna még ezer kérdése, inkább elhallgatott.
-.-
– Elsők, másodikak? Ők kicsodák?– kérdezte Ági, hogy megtörje a kínossá váló csendet.
– Az elsők…– kezdett bele Kris, de aztán meggondolta magát…– Válaszokat ígértem, de a panoráma eltérített az eredeti témánktól. Számtalanszor láttam már ezt a szépséget, de mindig lenyűgöz.
-.-
– Nos, ahová megérkeztetek, az a „Menedék bolygóváros” harmadik bolygóján található távolsági portál.
– Menedék bolygóváros? – kérdezett vissza Ági.
– Így nevezték el ezt a naprendszert az „elsők”. Ez a naprendszer tizenkét lakható, vagy lakhatóvá tehető bolygóból, számos hozzájuk kapcsolódó holdból és más lakhatásra nem használható égitestből áll. Ez volt az első bolygó, amit az elsők lakhatóvá tettek. Eredetileg itt laktak. Később terraformáltak másik három bolygót, de még mindig ez volt a fővárosuk. Most ez már az egész „menedék” fővárosa, de főleg mi másodikak lakjuk.
A fiúk végre megunták a morcoskodást, győzött a kíváncsiságuk és figyelmük Kris rögtönzött előadása felé fordult.
– Az első civilizáció százezer éveken át virágzott a Földön, a „Bölcső” rendszerben.
– Bölcső rendszer? – kérdezett vissza Ági.
– Igen, így hívjuk azt a helyet, ahonnan valamennyien származunk.
– Nagyon találó elnevezés… – ismerte el Ági.
– Szóval az elsők hosszú-hosszú történelmük során sok mindenen mentek keresztül, aztán felfedezték ezt a bolygó-várost. Létrehozták a portálokat, terraformáltak egy bolygót, majd áttelepültek ide. Később a tizenkettő közül még párat terraformáltak. Idővel visszavonultak három bolygóra és azóta is azokat használják. Mikor a három közül valamelyik átmenetileg kedvezőtlenné válik, átköltöznek a másik kettőre. Ma már csak egy kis létszámú képviseletet tartanak fent itt, a központi bolygón, egyébként eléggé elzárkózottan élnek a saját kedvenc helyeiken. Mikor mi ide érkeztünk, és tömegeink elárasztották ezt a központi helyet, az elsők alig törődtek velünk, inkább visszahúzódtak más bolygókra, csak ne kelljen velünk bajlódniuk. Állítólag egy saját távolsági portált is létrehoztak az egyik bolygójukon, de nem kötik az orrunkra, hogy melyiken. Úgy tudjuk, innen is tovább akarnak állni, hogy ne kelljen osztozkodni a szegény rokonokkal. Eléggé maguknak való egy társaság. Mikor mi ide jöttünk, csak a saját kényelmük érdekében segítettek nekünk, de mindig csak annyit, amennyit muszáj volt. Az az álláspontjuk, hogy mivel a Föld az egyetlen hely, ahol az élet spontán kialakult, érintetlenül kell hagyni ezt a lehetőséget és nem szabad beavatkozni. Sőt, a mi civilizációnk dolgaiba se akartak beleavatkozni. A harmadik és negyedik civilizációra pedig egyáltalán nem kíváncsiak. Velük is megosztjuk mindig az új információinkat, de szinte soha sem reagálnak rá semmit.
– Elég fura egy népség… – jegyezte meg Ági.
– Arisztokratikusak, elvontak és eléggé maguknak valók – helyeselt Kris. – Mi, a második civilizáció tagjai szintén évezredekig fejlődtünk a Földön. Idővel megtaláltuk az előző civilizáció nyomait, felismertük a jelentőségüket. Évezredekig használtuk az elsők által kiépített energiarendszert és az interkontinentális portálokat. Egy természeti kataklizma elől menekülve pedig nagy erőfeszítéssel aktiválva a távolsági portált mi is itt kötöttünk ki. Az elsők segítségével mi is terraformáltunk három bolygót és felváltva használjuk őket. Az első civilizáció tagjai vegyes érzésekkel fogadtak minket, de mivel volt hely bőven, kialakult egy békés egyensúly. Megállapodtunk néhány dologban és ezeket a megállapodásokat azóta is betartjuk.
– Például mikben állapodtatok meg? – kíváncsiskodott Laci.
– Első sorban a portálok használatában – felelte Kris. – Mi nem utazhatunk az ő bolygóikra, de ők a mieinkre igen. Használatba vehettük az általuk épített erőműveket és bolygóközi, illetve interkontinentális portálokat. Új erőműveket és portálokat csak az elsők hozhatnak létre. A távolsági portált pedig csak az ő engedélyükkel és felügyeletükkel használhatjuk.
– Ez elég szigorúan hangzik – állapította meg Zsolti.
– Az elsők nem kényeztettek el bennünket segítséggel – folytatta az előadását Kris. – Szinte mindenre magunktól kellett rájönnünk, magunknak kellett megoldanunk. Köztünk aztán így nagyon megerősödött az együttműködés. Szinte alapvető természetünkké vált. Az elsők nem igazán érdeklődtek az elhagyott Föld sorsa iránt, mi viszont gyakran visszanéztünk oda. Nem a visszatérés szándékával, inkább csak tudományos kíváncsiságból. Mikor észleltük, hogy az idő közben kialakult harmadik civilizációt egy közelgő kataklizma fenyegeti, szóltunk nekik, és fejlődésüket kissé felgyorsítva lehetőséget kínáltunk nekik a menekülésre. Az ősi erőműveket és az interkontinentális portálokat megtalálták, karbantartották, használták, de a távolsági kaput akkor még nem fedezték fel. Ők azonban megosztottak voltak és nem mind jöttek el velünk. Egy részük elrejtőzött, más részük megpróbált túlélni és ősemberi szintre visszanyomorodva sikerült is nekik. Azóta is a visszatérésen gondolkodnak. Először ide, a központi bolygóra érkeztek meg és tömegeik miatt bizony nehéz időket éltünk meg. Ezen csak a természetünkké vált együttműködési ösztön segített át minket is, meg őket is. Idővel az elsők segítségével nekik is terraformáltunk három bolygót, amiket azóta is felváltva használnak. Itt a központi bolygón a távolsági terminál közelében csak kevesen telepedtek le közülük. Úgy alakult, hogy az elsők az első, a második, és negyedik bolygót lakják, mi a harmadikat, ötödiket és a hatodikat, a harmadikok pedig a hetedik, nyolcadik és kilencedik bolygót.
– Ezek szerint van még három bolygó, ami terraformálásra vár – jegyezte meg Zsolti.
– Jól mondod, vár – válaszolta Kris. – A közeljövőben nem lesz rá kapacitás.
– Sejtettem, hogy nem kis erőfeszítés egy ilyen terraformálás – kapcsolódott be a beszélgetésbe Laci is.
– A harmadik civilizáció tagjai ötszázezer éve menekültek el egy természeti kataklizma elől azzal a szándékkal, hogy később majd visszatérnek. Ezzel később többször is próbálkoztak. Az volt a terv, hogy a kataklizma pusztítása után visszatérnek egy kisebb csapattal, és a hátramaradt túlélőkkel együtt újjáépítik a világukat. A pusztítás viszont sokkal nagyobb volt, mint amire számítottak, ráadásul a hátramaradt túlélők a nyomorúságos körülmények miatt teljesen visszasüllyedtek egy ősemberi szintre. Őket neandervölgyi ősemberekként ismeritek. Tetézte a bajt még az is, hogy egy új fajta, a homo sapiens nyert teret a túlélők visszahúzódott életmódja miatt. A túlélők feloldódtak az újfajta tömegeiben. Mire a visszatérők eljöttek, egy új civilizáció csíráit találták. Nagyjából húszezer évvel ezelőtt egy nagy létszámú expedíció tért vissza a Földre és megpróbálták helyreállítani, újjáépíteni a régi energia-rendszert. Ezt ti megalitikus építészet néven ismeritek, és a tudósaitok meg sem próbálják megmagyarázni. Ez egy szép próbálkozás volt, de egy újabb kataklizma sajnos elsöpörte. A következő próbálkozás ezelőtt nagyjából ötezer évvel ezelőtt történt. Ez az expedíció kisebb létszámú volt, de igen jól felszerelt. Akkor az volt az elképzelés, hogy a formálódó új civilizáció tagjait vonják be az újjáépítésbe. Ez a civilizáció viszont annyira más és idegen volt, hogy nem igazán értettek szót velük. Az új civilizáció tagjai folyamatosan félreértelmeztek szinte mindent, amit az expedíció általuk isteneknek hitt tagjai próbáltak megértetni velük. Az erőművek és portálok építkezéseiről azt gondolták, hogy templomokat építenek a szent helyeken. Nem is sikerült helyreállítani az egész rendszert. A küldetés kudarcát viszont mégsem ez a félreértelmezés okozta, hanem az, hogy az expedíció tagjai nem értettek egyet az új civilizációval kapcsolatban. Egy részük el akarta söpörni őket, hogy tiszta terepet teremtsenek az újjáépítésnek, más részük viszont az új civilizációt értékesnek tartotta és a pártjukat fogta. Sajátjuknak érezték az új fajtát, mivel létrejöttében fontos szerepet játszottak a hátramaradt túlélők. Ennek az ellentétnek sajnos véres és durva következményei lettek. Ti ezt a mitológiák isteni háborúiként ismeritek. Gondoljatok például a görög mitológia Titánjaira és Olümposzi isteneire, vagy a hindu mitológia isteni háborúira… No, innen ismerős nektek Krisna… Végül is az expedíció egy része hazatért, más része elvegyült az akkori civilizációkban, vagy elrejtőzött és azóta is rejtőzködik. Az elmúlt ötezer évben is indultak kisebb expedíciók, de a visszatérésről azóta is folyik a vita.
– Az elsők, a másodikak és a harmadikak miért élnek ilyen elkülönülten? – kérdezte Lilien.
– Az egymást követő civilizációk nagyon eltérnek egymástól. Az egyetlen közös bennük a közös eredet.
– Miben áll ez a különbözőség? – kíváncsiskodott tovább Lilien.
– Az elsők hosszú életűek hozzánk képest. Elélnek akár hat-hétszáz évig is. Lassabban élnek, mint mi. Nem igazán érdekli őket a múlt, nem érdekli őket a Föld sorsa. Úgy gondolják, hogy mivel a Föld az élet ősforrása, ragaszkodniuk kell a be nem avatkozás elvéhez. Bármilyen együttműködésre csakis a saját kényelmük és nyugalmuk érdekében hajlandóak. Mi, a másodikak csak két-háromszáz évig élünk, de a harmadikak alig százötven évig. Ők hozzánk képest gyorsabban élnek és sokkal agresszívebbek, ambiciózusabbak nálunk. A mostani, a negyedik civilizáció tagjai ritkán élik meg a százat és extrém agresszívak. Úgy tűnik, az egymást követő civilizációk tagjai egyre rövidebb, de agresszívabb életet élnek. A különböző civilizációk nem csak életszemléletükben, hozzáállásukban, életmódjukban különböznek, hanem még a külsejükben is. Az elsők karcsúak, magasak, haloványak, szinte légiesek. Mi, másodikak hozzájuk képest vaskosak és színesek vagyunk. A kék és a zöld valamennyi árnyalata előfordul nálunk. Sőt, a szemünk színe a hangulatunktól függően változik. A harmadikak robosztusak, erősek de nagyjából úgy néznek ki, mint ti, a negyedik civilizáció tagjai. Az elsők és mi tudunk telepatikusan kommunikálni, a harmadikak csak részben és ti negyedikek sajnos nem rendelkeztek ezzel a képességgel. A harmadikak és ti, negyedikek olyan közeli rokonok vagytok, hogy még biológiailag is kompatibilisek vagytok egymással.
-.-
A beszélgetés nagyrészt telepatikusan folyt. Kris mind a négyük fejébe vetítette egyidejűleg a képekkel illusztrált szöveget, amire Ágiék vagy kimondott szavakkal, vagy csak arcjátékkal, gesztusokkal válaszoltak. Kris bele tudott olvasni abba is, amit nem mondtak ki, csak gondoltak, de mivel érzékelte az ezzel kapcsolatos ellenérzéseiket igyekezett tartózkodni ettől. Végül is valamennyien elfáradtak ettől a szokatlan eszmecserétől.
A már szinte megszokott, apró kamera-gömbök között feltűnt egy nagyobbacska.
– No, végre! – derült fel Kris arca a feléjük közeledő apró szállítóeszköz láttán.
A feszült figyelemmel végighallgatott tájékoztatás után valamennyiüknek jól esett a frissítő étel és ital.
-.-
Miután kicsit felüdültek és megpihentek Kris rátért a benne felmerült kérdésekre.
– Honnan tudtátok, hogy a Földön melyik a távolsági portál? – kérdezte Ágitól
– Nem voltunk benne biztosak, inkább csak találgattunk. Sok portál-gyanús helyen megfordultunk, végül a fiatal fizikusok javasolták ezt a helyet – válaszolta Ági.
– Honnan vettétek az energiát a portál beindításához?
– Ezt nem tudom pontosan, kérdezd inkább a fizikusokat… – vonogatta a vállát Ági. – Csak azt tudom, hogy valahogy lehúztuk az egész sziget áramellátását. A fizikusaink szerint az ugrásunk után szép hosszú áramszünettel örvendeztettük meg Málta egész szigetét.
– És a nyakláncok?
– Erről is inkább a fizikusokat kérdezd…
– Nos, fiatalok? – fordult Kris a diákok felé.
Mielőtt válaszolhattak volna a kérdésekre, feltűnt a sétányon három karcsú, magas alak. Hosszú sötétkék ruháik suhogtak, halványkék hajuk lebegett a friss tengeri szélben.
– Az elsők… – suttogta maga elé megilletődötten Kris. Arcára félelemmel vegyes tisztelet ült ki.
Kris felállt és az érkezők elé sietett. Egy kissé színpadias, mély meghajlással üdvözölte az érkezőket, akik csak egy laza kis biccentéssel viszonozták azt. „Mondtak” valamit Krisnek, aki tétován visszasétált a padhoz és helyet foglalt Ági mellett. Lilien, Laci és Zsolti felkelt a padról és néma csendben, szépen engedelmesen elindult a távozók után.
Ági riadtan kuporgott a padon. A történtek után teljesen elveszettnek érezte magát. Már Egon eltűnése is megviselte. Rosszul esett, hogy életük legnagyobb kalandjában nincsenek együtt. Mindig úgy képzelték el, hogy az új világba érkezve majd egymást átölelve néznek szembe az ismeretlennel. Vigasztalta az a tudat, hogy Egon jól van és hamarosan látni fogja, de valahogy mégis csalódott volt. Aztán ahogy látta a három diákot engedelmesen kullogni az ijesztő idegenek után, az már sok volt. A három diákot, akikkel az utóbbi években nap mint nap együtt dolgoztak, ötleteltek, vitatkoztak, akiknek ismerte szinte minden gondolatát. Lilien még egy pillanatra visszanézett Krisre, mintegy segítségkérően, de hamar feladta az alig csírázó ellenállást.
Kris megbabonázva bámult a távolodó alakok után. Feszülten figyelt, mintha egy másodpercet sem akarna elszalasztani a látványból. Ági elsírta magát.
– Hová viszik őket? Mi lesz velük? Hogy lehet így, se szó, se beszéd elrángatni őket? – zúdította kérdéseit a meglepett Krisre.
– Ne sírj és ne aggódj! – nevetett Kris. – A barátaidat igen nagy megtiszteltetés érte.
– Ezt nem értem… – törölgette a könnyeit Ági Egon pólójával.
– Az elsők ritkán mutatkoznak közöttünk. Van, aki egész életében egyszer sem találkozik velük személyesen. Én, mint a távolsági portál főfelügyelője gyakran beszélek velük a kommunikációs hálózaton keresztül, de élőben most találkoztam velük először. Életre kelteni a távolsági portált akkora teljesítmény, hogy ez már az elsők figyelmét is felkeltette. Az ő figyelmüket felkelteni pedig nem kis dolog. Ezért jöttek el a barátaidért személyesen.
– De mégis mi lesz most velük? Irigyeljem őket, vagy aggódjak értük?
– Az elsők nyilván arra kíváncsiak, hogy hogyan és miért aktiváltátok a portált. Ha a barátaid kielégítik a kíváncsiságukat, akkor majd döntenek a sorsukról, a sorsotokról.
– Ez nem hangzik túl jól… – mormolta maga elé Ági.
– Az elsők biztosan most is helyes döntést fognak hozni, ahogy mindig – zárta le a témát Kris.
-.-
Egy ideig némán üldögéltek a padon. Ági megpróbálta feldolgozni a csalódottságát, a félelmeit, Kris pedig hagyott neki erre időt.
– Induljunk – állt fel nagy sokára Kris a padról.
– Hová megyünk?
– A klinikára, Egonért – mosolygott Kris.
A klinikához hamar eljutottak. Csak lesétáltak a sétányon a szikla tövébe, a park szélén pedig lementek egy lépcsőn. A lépcső aljában egy fényesen kivilágított csarnokba jutottak. A csarnokba kisvártatva valami vonatra hasonlító csillogó csoda futott be.
– Ez olyan, mint nálunk a Metró, csak sokkal szebb – derült fel Ági arca.
-.-
Egon már a klinika kertjében üldögélt egy padon, mikor Ágiék megérkeztek. A professzoron valami nagyon színes pizsamaszerűség virított.
– Úgy nézel ki, mint egy bohóc… – nevetett Ági boldogan és felszabadultan.
– Úgy is érzem magam – derült fel Egon is. – Mivel pucéran hoztak ide, adtak rám valamit.
– Nálam majd keresünk valamit, ami jobban megfelel az ízléseteknek – kapcsolódott be a beszélgetésbe Kris. – De most már igyekezzünk, mert a házamban már vár minket a harmadikok tudós küldöttsége.
Ági és Egon egymást átölelve és boldogan csevegve követték Krist. Rengeteg mondanivalójuk volt egymás számára, de nem tudtak hirtelen mindent elújságolni, mert Kris házáig nem volt hosszú az út. Kris alig egy pár percnyire lakott a klinikától. Buja zöld alagúton sétáltak a házig. A házak szeszélyes formáit sok helyen befutotta a növényzet, ezért aztán nem is igazán tudták megkülönböztetni a növényzetet a házaktól.
– Kaotikus, de gyönyörű – jegyezte meg Ági.
– Megérkeztünk – mutatott egy virágzó növényekkel vastagon befuttatott boltívre nagy büszkén Kris.
A boltív egy tágas kertbe vezetett. A kertet kisebb-nagyobb fülkék és kuckók keretezték művészi összevisszaságban. Középen egy terebélyes fa tövében kényelmes ülő alkalmatosságok és asztalok pompáztak mindenféle vidám színekben.
A ház asszonya, miután egy-egy szál illatos virággal köszöntötte az érkezőket összeszedte a bokrok között viháncoló gyerekeket és a kert egy távolabbi részébe terelte őket.
– Mint a paradicsomban – jegyezte meg Ági.
Kris egy mosollyal nyugtázta az elismerést, és hellyel kínálta vendégeit a nagy fa alatt. Hamarosan a harmadikok tudósai is előkerültek az egyik fülkéből. Ági és Egon kíváncsian figyelte a feléjük tartó csoportot.
– Ezek úgy néznek ki, mint az ókori görög szobrok, csak kicsit tömzsibbek – suttogta Ági.
– Neandervölyi Apolló és társai – poénkodott Egon.
Kris sorban mutatta be egymásnak a résztvevőket. Ági és Egon nem igazán tudta megjegyezni a sok idegen hangzású nevet. Annyit szűrtek le az egészből, hogy közgazdászok, antropológusok, történészek, geológusok és fizikusok fogják faggatni őket. Kris végül a poharakkal megrakott kiskocsival érkező felesége felé fordult.
– És az est fénypontja, életem párja, Asi… – tartott egy kis hatásszünetet, majd folytatta: – az italokkal.
A derültséget csakhamar komolyabb hangulat váltotta fel. A tudósok kérdései csak úgy záporoztak Ágira és Egonra. Válaszoltak is legjobb tudásuk szerint, de csak most érezték át igazán, hogy milyen hézagos a tudásuk saját világukkal kapcsolatban. Szóba került sok minden, a pazarló gazdálkodástól, a média szerepén keresztül a túlszaporodásig. Ági és Egon egyre jobban felkészületlen diáknak érezte magát egy nehéz vizsgán. Az energiatermeléssel, a globális szállítmányozással, a környezetszennyezéssel, a túlszaporodással és szinte mindennel kapcsolatban elhangzott a következő rövid dialógus:
„– Tudatában vannak annak, hogy ez fenntarthatatlan?
– Persze, ezt mindenki tudja…
– És?
– Nincs és…”
Akármerről is indultak a kérdések, végül mindig a túlszaporodásnál kötöttek ki. Az egyik tudós végül egyenesen Egonnak szegezte a kérdést:
– Van valami elképzelése arról, hogy mi a célja, kinek lehet az érdeke ez a fenntarthatatlan túlszaporodás?
– Elképzelésem az van…
– Kérem, fejtse ki – csillant fel a kérdező szeme.
– Az egész a haszonelvű gazdasági rendszerből fakad…
– Hogyan?
– Minél nagyobb a fogyasztás, annál olcsóbb a termelés és annál nagyobb a profit. Ahogyan a fogyasztók száma gyarapodik, úgy növekszik a profit is.
– És mihez kezdenek ezzel növekvő profittal?
– Befektetik, hogy még nagyobb profitot érjenek el… – nevetgélt kesernyésen Egon.
– De végül is mi a célja ennek a profittermelésnek?
– Semmi, de ez egy öngerjesztő folyamat. Ha egyszer beindul, nem lehet visszafogni, csökkenteni, lassítani, mert általános összeomlás lesz belőle. Olyan ez, mint egy száguldó vonat, amiről nem ajánlatos leugrani, ha megunjuk a száguldást. És ha mégis leugrik valaki, a vonat ugyanúgy száguld tovább.
Egon vonatos hasonlata után kicsit elakadt az eszmecsere, de csakhamar már megint a nyolcmilliárdos kérdés került terítékre. Egonék lassan úgy érezték, hogy személyesen rajtuk kérik számon a túlszaporodást, amiről személy szerint nem tehettek. Áginál el is szakadt a cérna és elég dühösen kérdezett vissza:
– És ti hányan vagytok? Itt is egy nagy csapat gyerek szaladgált a kertben, mikor megérkeztünk…
– A nagy csapat gyerekből csak az egyik a mienk – válaszolta Asi. – Ma az egész szomszédság összes gyereke nálunk bandázott, mert látni akarták a messziről jött idegeneket.
– No, komolyra fordítva a szót – mondta a harmadikok egyike – az elsők nem tudom hányan jöttek el a Bölcső rendszerből, és azt sem tudjuk, hogy most mennyien lehetnek. Becsléseink szerint úgy hatszázezren érkeztek és azóta sincsenek sokkal többen. A másodikak másfél milliárdan jöttek és most kétmilliárdan vannak. Náluk szerencsére pontosak és nyilvánosak a feljegyzések Mi, harmadikok szintén másfél milliárd körüli létszámmal érkeztünk. Most mi is kétmilliárdan vagyunk. Ha összesíted ezeket a számokat láthatod, hogy a három régebbi civilizáció tagjai kevesebben vannak, mint ti most. És a ti létszámotok még mindig rohamosan növekszik.
Ágit és Egont sokkolták ezek az adatok. Mélységes csendbe burkolóztak. Ági Egon vállára hajtotta a fejét és a hirtelen rátörő kimerültségtől pár percre elnyomta az álom. Mire felocsúdott, a vendégek már elmentek, csak Asi ült mellettük. Az apró vendégszobában, ahová Asi vezette őket mindent megtaláltak, amire csak szükségük lehetett, sőt az ágy végében egy halom ruha is várt rájuk.
– Lenától kértem, mert úgy tudom, nem igazán kedvelitek a mi tarka ruháinkat.
– Lenától? – kérdezett vissza Ági.
– Lenától, attól a vörös hajú, zöld szemű történésztől, aki olyan jól megizzasztott titeket a kérdéseivel.
– A szigorú kérdései alapján nem vártam, hogy ilyen kedves legyen velünk.
– A szigorúság és a kedvesség nem zárja ki egymást. – mondta Asi – Lenát már nagyon régen ismerem. Régóta jó barátnők vagyunk. Együtt jártunk iskolába, egyetemre. Itt lakik a fővárosban, a közelben, a harmadikok által lakott negyedben.
Asi jó pihenést kívánt és magára hagyta a házaspárt, akik végre elmesélhették egymásnak mindazt, amit külön-külön éltek át. Beszámoltak egymásnak a klinikáról, az orvosok hatalmas tudásáról, az ápolók kedvességéről, a kupoláról, a portál tövében történt találkozásról az elsőkkel, a három diák elhurcolásáról. Hajnalodott már, mire elnyomta őket az álom.
-.-
Másnap persze későn ébredtek. A szobájuk tele volt kíváncsiskodó gyerekekkel az ágyuk szélén pedig Asi üldögélt. Ági és Egon zavartan húzta magára a takarót. Asi egy határozott kézmozdulattal kiparancsolta a szobából a gyerekeket és felállt az ágy széléről. Egy kis ideig még hallatszott az apró talpak csattogása a kerti úton, aztán már csak a lombok suhogása…
– Már éppen fel akartalak ébreszteni benneteket – mosolygott Asi. – Híreim vannak.
– Jó hírek, vagy rossz hírek? – törölgette a szemeit Ági.
– Talán megkerültek a diákjaink? – kérdezte Egon.
– A Három nép tanácsa maga elé rendelt benneteket – válaszolta Asi. – A diákjaitokat is.
– Annak örülök, hogy találkozhatunk a diákokkal, de mi az a „Három nép tanácsa”? – kérdezte Egon.
– A Három nép tanácsa az egész Menedék bolygóváros legfelsőbb döntéshozó szerve. Hatalmas megtiszteltetés számotokra, hogy a tanács által kijelölt bizottság tagjai személyesen fogadnak benneteket. Az eseti bizottság, ami a ti esetetek kivizsgálására jött létre kilenc tagú. Mindhárom nép vezető társadalom-, és jogtudósai közül választották ki őket.
– Ez valamiféle bíróság? – kérdezte Ági.
– Végül is igen – mondta Asi. – Ők fogják eldönteni, hogy mi lesz veletek.
– Ez nem hangzik túl jól – komorodott el Ági.
– Ez is benne volt a pakliban – vonogatta a vállát Egon. – Kockázatot vállaltunk…
– Együtt jóban, rosszban…– bólogatott Ági. – Csak tudnám, hogy ez most melyik lesz…
– Most frissüljetek fel a fürdőben, válasszatok valami elegáns darabot Lena ruháiból, aztán várlak benneteket a kertben. Eszünk valamit aztán máris indulnunk kell az elsők palotájába.
-.-
Az elsők palotája egy hatalmas komplexumban foglalt helyet. Eljutni oda nem volt nehéz, de bejutni már hosszadalmasabb volt. Pár perc séta, pár perc metrózás, újabb pár perc séta és már ott is álltak a hatalmas falak tövében. Percekig álldogáltak a hatalmas szürke gránittömbök előtt, miközben a már jól ismert kamera-gömböcskék sűrű raja keringett körülöttük. Ezek viszont nem átlátszóak és színesek voltak, hanem átlátszatlanok és ezüstszínűek.
– Ez az első ellenőrzés – mondta Asi. – Ezek az elsők biztonsági rendszerének a kamerái.
A gömböcskék ellibbentek és kinyílt egy keskeny ajtó, amit eddig észre sem vettek. Mielőtt beléphettek volna, a falból kicsúszott egy tálca, amire Asi ráhelyezte a kommunikátorát és intett Egonéknak is, hogy tegyék le a kameráikat. Az ajtón belépve egy hosszú, sötét folyosóra jutottak, ahol mindenféle színes fénysugarak pásztázták végig őket. Mikor becsukódott mögöttük a bejárati ajtó, csak a színes fények világítottak. Ági szeretett volna belekarolni Egonba, de ehhez túl szűk volt a folyosó, csak egymás után tudtak haladni. Végre kinyílt egy másik ajtó, amin keresztül egy napfényben ragyogó térre léphettek ki. Ami eléjük tárult, az egyszerre volt csodaszép és félelmetes.
A hatalmas, szürke kőfal belső oldalán végig karcsú, magas, üvegszerű tornyok sorakoztak. Némelyikük opálosan átlátszatlan volt, némelyikük kristályként ragyogott a napfényben. Az átlátszó tornyok látni engedték a külső szürke gránitfal belső oldalát. A tornyok tövében hatalmas kavicsok voltak felhalmozva, látszólag véletlenszerűen. Némelyik több méter átmérőjű is lehetett, de voltak egészen aprók is. Egyiken, másikon szeszélyesen kanyargó indák futottak. Ági és Egon nem igazán tudta eldönteni, hogy ez most egy kert, vagy valamiféle műalkotás. A kör alakú térség közepén egy monumentális fekete bazaltból épített bástyaszerű építmény állt, közvetlenül mellette pedig egy szintén fekete bazaltból készült alapon ülő kristálykupola ragyogott a kék minden elképzelhető árnyalatában.
– Jól nézzetek körül – tanácsolta Asi. – Valószínűleg ez az első és utolsó alkalom, hogy láthatjátok ezt a csodát.
– Ez valóban csodálatos – lelkendezett Ági.
– A kameráinkat meg elvették a bejáratnál – morgott Egon.
-.-
– A fekete kőtorony az elsők világaiba vezető portál, a kék kupola pedig a palota, vagyis a tanácsterem, ahová várnak minket –magyarázta Asi
– Ezt a csodát igazán kár így elzárni – mondta Ági –, ezt mindenkinek látnia kellene…
– Az elsők bizonyára nem véletlenül zárják el a nyilvánosságtól – mondta Asi. – Ők semmit sem tesznek ok nélkül.
– Azért nekem kicsit fura az, ahogyan itt mindenki feltétel nélkül elfogadja az elsők minden szeszélyét – jegyezte meg Egon epésen.
– A tudásuk, a bölcsességük felette áll a miénknek – zárta le a témát Asi. – De most már menjünk be a tanácsterembe.
A tágas terem már nem volt üres, mikor beléptek. A bizottság tagjai egy emelvényen álló asztal mögött foglaltak helyet. Asi az emelvénnyel szemben lévő székekhez vezette Ágiékat, akik örömmel fedezték fel, hogy diákjaik már ott üldögélnek. Asi Egon mögé ült le, Kris Ági mögé. Laci és Zsolt mögött két, az előző esti beszélgetésből már ismerős harmadikok közül való tudós foglalt helyet. Lilien mögött viszont mindenki számára meglepő módon egy az elsők közül való idős asszony ült.
– Ez olyan, mint egy bírósági tárgyalás…– suttogta Ági.
– Nem egészen, de mindjárt meglátjátok…– súgta Asi.
A bizottság tagjai felálltak.
– Álljatok fel – súgta Asi Ágiéknak.
A bizottság elnöke fennhangon hirdette ki a döntést. Hangosan az elsők nyelvén beszélt a hivatalos felvétel kedvéért, de minden jelenlévő a telepatikus változatot is megkapta a fejébe.
– Megállapítottuk, hogy az átkelésetek egyszeri alkalom volt, nem pedig a közgondolkodás szintjének a következménye. Furcsa műszaki megoldásotok egyszeri zseniális ötlet volt, nincs sok valószínűsége hogy ezt mások is meg tudják és meg akarják ismételni. Amíg el nem éritek azt a szintet, amikor képesek lesztek a segítség elfogadására, addig szó sem lehet a hivatalos kapcsolatfelvételről. Amíg fosszilis energiát használtok, amíg véres háborúkban pusztítjátok egymást és a felhalmozott vagyont, amíg pazaroljátok az erőforrásokat, amíg fel nem hagytok a profitorientált gazdálkodással, amíg nem számoljátok fel a luxus és a nyomorúság közötti szakadékot, amíg drasztikusan nem csökkentitek a népesség létszámát, addig nem tudunk segíteni. Amíg fel nem ismeritek, helyre nem állítjátok az elsők által épített energiarendszert és a portálokat, addig technikailag is lehetetlen az átkelés. A következő természeti katasztrófáig van még pár száz évetek. Addig vagy megoldjátok ezeket a problémákat, vagy elpusztultok.
Az elnök egy kis hatásszünetet tartott, majd folytatta.
– A Három nép tanácsának nevében döntésünk a következő: a három diák, Lilien, László és Zsolt soha nem térhet vissza a Bölcső rendszerbe. Nem térhet vissza, mivel nagy a valószínűsége annak, hogy az egyszer már bevált műszaki megoldásukat megosztják másokkal is, sőt, esetleg ők maguk is újra alkalmazzák. Annak is van valós esélye, hogy követőkre találnak, és így káoszt okoznak a Bölcsőben is, a Menedékben is. A három diák szabadon utazhat és letelepedhet bármelyik bolygón a Menedékben, kivéve az elsők bolygóit, valamint ezt a planétát, ahol a távolsági portál áll. Egon professzor és felesége Ágnes a diákokéhoz hasonló műszaki tudás hiányában nem jelent veszélyt sem a Menedékre, sem a Bölcsőre. Ők szabadon eldönthetik, hogy hazatérnek, vagy itt maradnak. Valamennyiüknek három napja van arra, hogy eldöntsék, hol akarják leélni életük hátralévő részét. Külön köszönet illeti Krist, a kapu méltó őrzőjét és csapatát az eset emberséges, de szakszerű kezeléséért. Egyben megbízzuk döntésünk végrehajtásának ellenőrzésével.
Az elnök rövid szünetet tartott, majd megkérdezte:
– Tisztelt érintettek és jogi képviselőik! Megértettétek és elfogadjátok a döntést?
– Igen… Megértettük és elfogadjuk – mondták valamennyien.
Egon, Ági és a diákok megilletődötten hallgatták végig a dörgedelmet, aztán lassú, bizonytalan léptekkel kiszédelegtek az épületből.
-.-
A három fiatal viszonylag könnyedén fogadta az ítéletet. Mikor Ágiék a harmadik nap reggelén találkoztak velük és elköszöntek tőlük Lena házában, nekik már határozott terveik voltak.
– Én a másodikok egyik bolygólyára költözöm és keresek magamnak egy jóképű Krisnát – nevetett Lilien. – Lehetőleg olyat, aki közel lakik valamelyik kutatóintézethez, ahová meghívtak.
– Engem az organikus építészet érdekel. Talán azzal fogok foglalkozni – mondta Laci.
– Engem előadni hívtak egy egyetemre a földi műszaki tudományok fejlődéséről – újságolta Zsolti.
-.-
Ági és Egon számára a következő három nap igazi hullámvasút volt. Eufória és letargia közt csapongtak. Az élmények tömege, a benyomások összevisszasága kavargott a fejükben.
Krisék házának otthonossága, a zöld városi alagutak illata, a város lenyűgöző szépsége, a tengeri platformok lágy ringatózása, a gyerekek csivitelése, a másodikak tarka vidámsága, a harmadikak szinte zen egyszerűsége, az elsők kékséges eleganciája, a hosszú beszélgetések Asival, Krissel, Lenával…
Érvek és ellenérvek a hazatérés mellett és ellenében. A félelem, hogy ha hazatérnek, majd elhallgatják, sőt, elhallgattatják őket. Hazavihetik éppen a Menedékben készült hang-, és képfelvételeiket, de félő, hogy hiába is mutogatják, ügyes hamisítványnak fogják bélyegezni minden nagyon is valódi anyagukat. Mikor átkeltek a Menedékbe, magukkal hozták a fényképezőgépeiket, a laptopjaikat. Akkor még nem tudták, hogy ezek mire lesznek jók, de Kris mindent le tudott tölteni a saját adattárolóira és nagyon örült az értékes anyagoknak, amiket megosztott minden érdeklődővel. A Földre visszatérve nem számíthatnak ilyen fogadtatásra. Talán még a máltai áramszünetet és a diákok eltűnését is számon kérik rajtuk. Csalóknak, hazugoknak, hamisítóknak fogják őket kikiáltani, vagy szépen, csendben elintézik őket.
– Szép lenne közhírré tenni, elmondani mindenkinek az igazságot a Föld igazi történelméről, az előző civilizációk sorsáról, az általuk itt hagyott örökségünkről, a jövő lehetőségeiről – sóhajtotta Egon.
– Szép lenne ráébreszteni az embereket a valóságra, a mostani hibákra, az elérendő célokra – helyeselt Ági.
Álmodoztak, féltek, ábrándoztak, elkeseredtek, lelkesedtek felváltva.
-.-
A harmadik nap estéjén ott ültek a távolsági portál szikláinál a sétány félkör alakú padján. Szótlanul bámulták a tengert, a várost, a naplementét. Már kifogytak a szavakból, az érvekből és ellenérvekből. Csak egy dologban értettek egyet.
– Ma döntenünk kell… – mondták ki hangosan mindketten.
A sétányon feltűnt egy ismerős alak. Kris tartott feléjük.
