Kalendárium - Augusztus: Gyönyörű
Valéria a hotel éttermének teraszán ült, szemét a virágládákra szegezte, és igyekezett nem figyelni a szüleire. Nagyon nem érdekelte állandó vitájuk a semmiről, és még ha meg is szólították volna, akkor se hallotta volna őket. Botanikusnak tanult, és egyetlen dolog foglalkoztatta éppen: az a virág a ládában nem való ebbe az óceániai időjárásba és egyértelműen haldoklik. Nem csoda, ebben a hőségben még ő is alig bírt létezni.
– Minden megfelelő? – kérdezte a pincér.
– Igen – vágta rá meglepődve Valéria, azt se tudva, mikor került oda a fiú. – De mondja, miért tartanak olyan virágokat? Az nem őshonos erre.
– A vendégek szeretik őket – felelte a pincér, de valahogy megváltozott közben a pillantása.
A lány folyton ezt a különös dolgot érezte, amióta megérkeztek a hotelbe, aminek hangzatos neve valójában „kis barikát” jelentett. Az egyik legszegényebb országban voltak, de ez a szálloda még egy gazdag helyen is luxusnak tűnne. Az apja azt mondaná, hogy megint túlgondolja a dolgokat, nem figyel a valóságra. Az anyja azt mondaná, hogy élvezze a pillanatot. Ám Valéria sosem volt jó ebben. Nem tudott nyugodni, a fejében mindig ezer gondolat járt, gyakorta egy évig olvasott egy könyvet, mert minden más elterelte a figyelmét. Kapcsolatokat talált ott, ahol más nem is keresne.
– Menjünk utána sétahajókázni! – szólalt meg az anyja, miután a pincér távozott.
– Alig éltem túl a cégem hülye buliját – panaszkodta az apja a kagylót feszegetve. – Azért vagyunk itt, hogy ne legyek összezárva másokkal.
– De drágám! – simogatta meg a nő a férje vállát.
Valéria figyelme ismét elkalandozott, mert tudta, hogy mi lesz. Az apja mindig elolvadt, ha az anyja ezt csinálta. Inkább arra lett figyelmes, hogy a pincér pár másik dolgozóval tárgyal, és finoman a virágláda felé biccent. Valéria biztos volt benne, hogy ő is észrevette, hogy a növény haldoklik.
– Nem lenne baj, ha én maradnék? – kérdezte Valéria. – Be akarom fejezni a könyvemet a szobámban.
– Dehogy, drágám! – mondta az anyja, és az apjához hajolva próbálta halkan súgni, de Valéria így is hallotta: – Biztos meglátott valami fiút, hagyjuk őket magukra egy kicsit!
Anyjának ez volt a mániája. Bárkivel össze akarta hozni, aki csak egy kicsit is férfinak nézett ki és Valéria egyszer ránézett. A lány kizárta a fejéből az egészet. Próbálta nem túlgondolni és inkább elindult felfelé, miközben a szülei a partra tartottak.
Eredetileg tényleg olvasni akart és egy kicsit egyedül lenni, de amikor kiült a szobaerkélyre, feltűnt neki valami. Az első pár napban nem volt feltűnő, de azóta egyre gyanúsabbá vált számára, hogy az épületet úgy tervezték, hogy minden vendégszoba a tengerpartra nézzen vagy a város központjára. Ez önmagában nem is lett volna érdekes, ám a hotel egyik oldalán egyáltalán nem voltak ablakok. A szobája pont a keleti oldalon feküdt, és kint ülve most először vette észre ezt a furcsaságot. A könyvét lerakva az is feltűnt neki, hogy a dolgozók kiemelték a virágládát, amiben az elhaló fehér virág volt, és éppen kivitték a dísznövényekkel takart szolgálati járaton. Valéria hiába hajolt ki az erkélyről, a sok pálmafa kitakarta, hogy merre mentek, és a házfal miatt nem is látott messzebbre.
Túlgondolja. Az apja rögtön elmondaná neki, és valahol ő is érezte, hogy el kéne engednie a dolgot, de nem ment. Lesietett a szobából, és az épület mellett elindult egy szűk kis folyosón a szálloda és egy sövényfal közt, amit láthatóan azért ültettek, hogy eltakarják a túloldalon magasodó betonfalat. Valéria rögtön belegondolt, hogy a fal és hatalmas szálloda között ezek a fák és bokrok szinte semmi fényt nem kapnak, szóval nem fogják sokáig bírni. Majdnem pofon vágta önmagát, hogy koncentráljon és menjen tovább.
Gyorsan iszkolt, bekanyarodva ott, ahová a dolgozókat is látta bemenni. Ám ennek az útnak a végén egy ajtó fogadta, amihez dolgozói kártyára lett volna szükség. Valéria feladóan sóhajtott, de utána hangokat hallott a másik oldalról, és amikor az ajtó kinyílt, ijedtében jobb híján a bokrok közé vetette magát. Nem tudta eldönteni, hogy a forróságtól vagy az izgalomtól folyt a hátán az izzadtság. Első gondolata az volt, hogy beugrik a záródó ajtón a dolgozók háta mögött, ahogy az akciófilmekben szokás, de gyorsan rájött, hogy ennyire nem gyors. Ráadásul nem is lenne kártyája, hogy kijöjjön.
Annyira elmerült ebben a gondolatban, hogy elfelejtett benézni az ajtón, és mire kipillantott, az már bezárult. Kicsit csalódott önmagában, de aztán arra gondolt, hogy ha már beesett a növények közé, érdemes lenne körbenézni ott. Rögtön látta, hogy itt is csupa ostobaságot műveltek, minden túl közel lett ültetve egymáshoz. Tudta, hogy bár ez dísznek remekül néz ki, azonban egy éven belül végez a bokrokkal és virágokkal. Aztán támadt egy ötlete. A fák és bokrok segítségével felmászott a rejtélyes épület falán. És odafentről már láthatta, hogy ez egy nagy üvegház, ahol az idegen virágokat nevelik, amiket utána kiraknak a hotelben mindenhová. Alaposan megnézte az üvegházat, és amit látott, arra késztette, hogy sápadtan, kapkodva lemásszon és szinte menekülve távozzon.
Valéria gyorsan a szülei után rohant, akik már a hajóra készültek felszállni, és kiabálva szólította őket.
– Mi az, drágám? – kérdezte anyja megütközve, érezhető aggodalommal a hangjában.
– A hotel! A virágok! – hadarta Valéria.
– Mi van velük? – kérdezte az apja. – Egész nap azt a hülye virágot nézted. Láttuk.
– Az üvegház, amiben életben tarják a dísznövényeket, mérgezi a szigetet! Körülötte már minden őshonos növény meghalt! A hotel megöli a környéket, hogy ezeket fenntartsa.
– Ja, ennyi? – vont vállat az apja. – Ezt tudom. Na, gyere a hajóra, ha már itt vagy!
Valéria hitetlenkedve nézte, ahogy a szülei teljes nyugalommal felsétáltak a hajóra. Utánuk eredt, és még mielőtt sikerült volna átlökdösnie magát a tömegen, érezte, hogy a hajó elindult. Nem akart jelenetet rendezni, ezért csak megállt az apja mellett, és próbálta halkan feltenni a kérdését:
– Mi az, hogy te tudtad?
– Drágám, a sziget egy négyzetkilométert vesztett a vízszintemelkedés miatt. Sokkal többet fog hamarosan. Tíz éven belül már a hotel kapujában lesz az óceán. Ezért jöttünk most, ameddig még van sziget.
Valéria rettegve hátrált el az apjától és annak rideg szavaitól. A korláthoz tántorogva kipillantott a sziget elhalt, barnára színeződött erdeire és fémlemezekből épült kunyhóvárosára, aminek jó része már a vízben állt.
