Az elátkozott kúria - Tizennyolcadik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Mivel már délután három óra felé járt és még elég sok dolgot kellett elintéznem az esti akció előtt, ezért a későbbi viszontlátás reményével elbúcsúztam a társaságtól és a falu felé vettem az irányt. Tudtam, hogy Fecót nagy valószínűséggel az ivóban fogom meglelni ezért be is tértem oda, amint a faluba értem. Zsóka nagy örömmel üdvözölt és valami női megérzés következtében a leghátsó asztal felé mutatott, ahol a lelkesen vedelő gondnok ült egy illusztris társasággal egyetemben. A társasága két üveg sörital, egy kancsó vörösbor és néhány kupica pálinka volt. Odaléptem az asztalához és a társaságára mutatva megszólítottam:
– Nem is jó egyedül ülni egy asztalnál.
– Nem bizony, csak néha egy-egy távozik innen a gyomromba – szólt, és azonnal meg is mutatta mire gondol. – Mi járatban vagy? Talán ismét el szeretnél tántorítani az ivástól?
– Ördögöd van. Lenne egy megbízatásom a számodra. Röpke egy óra alatt végeznél vele és utána vissza is térhetsz a méla ivászathoz.
Gondolom ismételten kárpótolni fogsz a kiesett időmért? – kérdezte reménnyel a szemében.
– Sajnos már nincs rá büdzsé, viszont megkérlek szépen.
– Ki van zárva – válaszolta és lehajtott egy sört.
– Egyem azt a jó szívedet, hogy ilyen segítőkész vagy. Viszont lenne egy ajánlatom.
– Nos? Hallgatom.
– Az egyház részéről fel tudok ajánlani némi fizetséget a segítségért.
– Persze. Vatikáni valutában. Nos, akármennyire hihetetlen, ifjabb koromban jártam már ott, és el kell mondanom, hogy a Vatikánnak nincs valutája, a Vatikán nem valódi állam, lényegében csak a pápa székhelye. A pápa az Isten földi helytartója, tehát ha valamiért „vatikáni valutában” fizetnek, akkor az azt jelenti, hogy majd az Isten megfizeti, majd történik velem valami jó a jóságodért cserébe. Hát köszönöm! Velem már minden is megtörtént.
Tátva maradt a szám. Ki sem néztem volna Fecóból, hogy ilyen tájékozott, azt meg főleg nem, hogy egy ilyen összetett mondatot képes összehozni.
– Mit szólnál két demizsonnyi jófajta miseborhoz?
– Egy órányi munkáért?
– Igen.
– Benne vagyok! Mi lesz a dolgom?
Bízva benne, hogy megért mindent, el is mondtam neki a feladatát, ami annyiból állt, hogy elballag a vasútállomásra és valami módon szóba elegyedik Öcsivel. Ha ezzel sikerrel jár, akkor beadja neki, hogy én ittasan a kocsmában azt meséltem neki, hogy nagy felfedezést tettem. A kúriában kutakodva valószínűleg egy hatalmas kincs rejtekhelyét fedeztem fel és ma este ki is fogom ásni.
– Menni fog Fecó?
– Szerintem igen, viszont lenne egy kis probléma. Vendégségbe nem illik ajándék nélkül menni, mert akkor nem állnak szóba az emberrel, Ajándék meg nincs nálam.
Vettem a lapot és ezért egy üveg pálinkát Zsókánál, majd az útjára bocsájtottam a lelkére kötve, hogy hihetően adja elő a történetet, mert sok múlik rajta. Rám nézett a fakó szemeivel és egy bólintással nyugtázta a mondandómat.
Részemről megtettem mindent, amit tudtam. Már csak abban bíztam, hogy beveszi Öcsi a horgot és le tudjuk fülelni. Igaz kicsit kétségein voltak a felől, hogy hátvédjeim eléggé hatékonyak lesznek, de a rendőrség emberei nagy valószínűséggel helyt fognak állni. Biztos, ami biztos, a szállásomra is elmentem és a fejét csóváló Katicának beadtam, hogy az erdőben talált elhullott rókát szeretném elásni, ezért kellene nekem kölcsönbe egy ásó. Nem igazán hitt nekem, vagy talán bolondnak vélt, de azért adott egy ásót, amit a legmegfelelőbbnek tartottam arra, hogy az esetlegesen rejtve figyelő szemek előtt a mesémet hihetővé tegyem.
El is indultam a kúria irányába, de egy bokorcsoport rejteke mögött jobbra fordulva rejtve a Gusztival megbeszélt találkahely irányába igyekeztem. Bíztam benne, hogy senki, aki esetleg leselkedett utánam nem vette észre az irányváltásomat. Amennyiben igen, akkor bukott a mutatvány. A nap már lemenőben volt és karórámra pillantva láttam, hogy már háromnegyed nyolc van, tehát a nyomozócsapat vagy már ott vár a találkahelyen, vagy nemsokára ott lesznek. A kijelölt erdőszélen nem láttam semmit és senkit. Teljes csend honolt a tájon. Leültem egy fa tövébe gondolva, hogy ott megvárom őket, mikor a csendben ágak roppanását halottam. Idegesen kutattam a zsebemben lévő bicskám után, tartva egy esetleges támadástól Mikor a nyelére simult a markom, kivettem a zsebemből, kinyitottam és védekezően magam elé tartottam. A magammal hozott ásónak nagyobb hasznát vehettem volna, de teljesen elfeledkeztem róla. Egy öblös hang szólalt meg a hátam mögött:
– Tedd el, mert még megvágod magadat!
Mikor ránéztem a hang gazdájára, hatalmas kő esett le a szívemről. Guszti, győri nyomozótársam állt ott néhány civil ruhás kollégájával egyetemben.
– Na jól rám ijesztettél! – mondtam neki. – Most érkeztetek?
– Nem már vagy húsz perce itt rejtőzködünk. Tudod, nem szeretem a meglepetéseket. Mikor láttam, hogy jössz, egy darabig még vártunk és figyeltünk nem követett-e téged valaki.
Magamban hálát adtam az égnek Guszti elővigyázatosságáért és közben megpróbáltam választ adni az ezer rám zúduló kérdésére. Mikor sikerült a tényállást vázolnom és a tervünket is előadtam, roppant módon fellelkesült.
– Ha mindez így igaz és a terved beválik, ez lesz eddigi életem legnagyobb bulija – veregette meg a hátamat, hogy majd megfulladtam.
Megbeszéltük, hogy kis csapatával a temetőben helyezkednek el rejtve, és ha kell akcióba lépnek. Ezek után sok sikert kívántunk egymásnak, és én azon az útvonalon, ahogy jöttem, igyekeztem a kúria felé. Odaérve a kúria kapujához mintha halk neszezést hallottam volna a hátam mögül az erdőből, de visszafordulva semmit és senkit sem láttam a sötétben. Azzal nyugtatgattam magamat, hogy az esetlegesen utánam surranó gyilkos addig nem lép akcióba, ameddig nem tudja biztosan, hová is igyekszem.
Megszaporázva a lépteimet a temetőbe igyekeztem és eszem ágában sem volt belépni a kriptába, ugyanis ott saját magamat ejtettem volna csapdába. A kripta egyik sarkánál kezdtem el ásni, ugyanis a gyilkos úgy sem tudja a nyakék rejtekhelyét, és így legalább nagyjából nyílt terepen vagyok.
Néhány perces aránylag könnyed ásással egy fél méter mély lyukat sikerült kibányásznom. Gyorsan körbepillantottam, és mivel senkit sem láttam a közelemben egy előzőleg a kabátom alá rejtett kis csomagot ejtettem a gödörbe, majd mintha most leltem volna, izgatottságot színlelve kivettem a gödörből.
Talán még sohasem volt olyan közel hozzám a kaszás, mint az elkövetkezendő pillanatokban. Köszönhetően annak, hogy kissé félrefordultam a fejem irányába suhanó fejsze éle a puha földbe csapódott mellettem. Megfordulva a már ismert ocsmány démoni tekintetet láttam magammal szemben, és a fekete alak ismét ütésre lendítette a fejszét.
Hangos lábdobogásokat véltem hallani s közeli sírok felől és a szemem sarkából egy kisebb csapatot láttam rohanni felénk.
– Állj ne mozduljon! Rendőrség! – csattant fel a sötétségben Guszti hangja. – Állj, vagy lövök!
A démoni alak elvakultságában vagy nem hallotta a felszólítást, vagy már nem érdekelte, mert a fejszét ütésre lendítette. Lepergett a szemem előtt eddigi életem néhány képe, de a halál ismét elkerült. Egy sötét füstszerű alak rontott rá a fejszét tartó démonra és a földre lökte. A koromfekete árny ezek után lassan bekúszott a kripta mélyére. Én pedig örvendezhettem az életemnek.
– Szép ütés volt, szinte nem is láttam, olyan gyorsan történt – hallottam Guszti hangját, aki rátérdelt a földön fekvő démonra és megbilincselte a kezét.
– Nem is láttad?
– Mondom, hogy nem. Hol tanultad ezt az ütést? Egyszer megtaníthatnád nekem. Vagy két méterre álltál tőle és a másodperc tört része alatt a földre vitted.
– Nem ütöttem én semmit. Egy sötét alak döntötte le. Nem láttad?
– Pihenned kell! Biztosan kimerültél – mondta aggódó hangon Guszti.
Most már nem értettem semmit az egészből én sem. Lehet, hogy tényleg kimerültem. A kripta felé néztem, és mintha sötét füst gomolygott volna a mélyén, aminek emberi alakja volt.
