Az elátkozott kúria - Tizenhetedik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Ennél nagyobb meglepetés akkor sem ért, mikor Andi szellemgúnyában kísértett a kúriában. Kicsit félve kérdeztem meg a kedvesemet:
– Honnan tudod te ki ez?
– Nézd meg egy kicsit jobban a képet – adta a kezembe a lány a fotót. – Nem dereng?
– Nem. Sötét maradtam, mint holló a kéménylyukban.
– Akkor segítek. Ez itt Kóc Ferenc alias Fecó a mi tágmájú vasúti alkalmazottunk. Egy jóslás alkalmával volt szerencsém vele és házipálinkájával találkozni.
Most, hogy jobban megnéztem a képet valóban Öcsi volt az. Remek álcát választott, hiszen a mostani kinézete nem kicsit tért el a fotón látottétól. Egyébként is ki foglalkozott volna egy ilyen magának való morcos iszákossal. Igaz nem kis előkészületet igényelt az, hogy idekerülhessen vasúti alkalmazottnak.
– Mondd csak Bözsi! Mi történt Öcsi elődjével? Nyugdíjazták?
– Úgy is mondhatjuk. A vonat elé esett úgy fél éve. Szerencsétlen baleset volt. Nem is könnyen találtak a helyére sokáig senkit ide a világ végére. Azután jött Öcsi.
Micsoda véletlen egybeesés. Egy távoli sarj valahogy ide akar jönni megkeresni egy nagy értékkel bíró nyakéket, ám rangrejtve szeretne maradni és akkor történik egy baleset, ami elősegíti a terve végrehajtásában. Eddig jutottam a gondolataimban, mikor kopogtak az ajtón.
– Várunk még valakit? – kérdeztem Bözsit.
– Igen. Idehívtam egy jó barátomat, aki talán tud segíteni neked ebben-abban.
Miközben azon tűnődtem, vajon miféle barátja lehet a boszorkánynak, aki nekem tudna segíteni, belépett az ajtón Mankó Elemér tiszteletes, kezében egy hordónak is beillő demizsonnal.
– Dícsértessék – köszönt, miközben az asztalra helyezte a demizsont és rámutatott: – Egy kis folyadék az útra, nehogy kiszáradjak.
– Útra? – néztem rá meglepetten.
Úgy éreztem, hogy valami összeesküvés áldozata vagyok. A boszorkány és a pap talán többet tud az ügyről, mint gondoltam volna. Egyébiránt meg milyen útra akar indulni ez a furfangos ember és főleg kivel?
– Na jól van gyerekek, – mondta a boszorkány – üljetek le és figyeljetek rám jól. Összefoglalom, hogy mit tudunk, mit nem és mit szeretnénk tenni.
Eleddig abban a méla tudatban tengettem a napjaimat, hogy magam irányítom a sorsomat, de be kellett látnom, hogy nemhogy a sorsomat, de a legegyszerűbb tevékenységeimet sem tudom abba a mederbe terelni, amibe szeretném. Elég bamba képet vághattam, ugyanis Bözsi úgy hátba vágott, hogy a szemeim azonnal rá szegeződtek. Minden szavát ittam, mint szomjas pocok a sivatag mélyén megbúvó kis tó vizéből.
– Azt már tudni véljük, hogy egy nagy értékkel bíró ebül szerzett jószág nyomába eredt két sarj a bűnözőnek kikiáltott ős méltatlanul elfelejtett öröksége után.
Régen hallottam ilyen kifinomult és terjengős körmondatot, ezért most Bözsinek ítéltem meg a „leghaszontalanabb” mondat címet. Való igaz, hogy szeretem a lehetetlen címeket, magam is világrekorder vagyok távolba nézésben. Tiszta éjszakán ellátok akár 384 402 kilométerre is. Látom a Holdat.
– Sajnos nem tudjuk azt, hogy a szennyet hordozó – itt most a gyilkosra gondolt a boszorkány – mit fog lépni, de talán mi elsőként reagálhatunk rá. Most megkérném kedves jó barátomat, hogy pár szót mondjon nekünk – fordult a pap felé.
– A Mindenhatóba vetett megingathatatlan hitem vezetett eleddig az utamon – kezdte a beszámolóját az atya –, és a gonosz elleni harc mindig fontos volt a számomra. Ezért is ástam bele magamat az ügybe Bözsi testvérünkkel együtt. Most már világosan látszik a borzalmas gyilkosság indítéka, és valószínűleg fény derült az elkövető személyére is.
Itt megállt a mondandójában a pap és belekortyolt a demizson tartalmába, Valószínűleg igencsak kiszáradhatott beszéd közben, hiszen a korty eltartott vagy egy percig, Mikor ezzel a művelettel végzett folytatta a mondandóját:
– Azért vagyok itt, hogy lehetőségeimhez mérten segítsek nektek ebben a nehéz vállalkozásban – nézett rám és Andira – és higgyétek el, tudok is.
– Minden bizonnyal, viszont semmi bizonyítékunk nincs ahhoz, hogy ezt a démoni alakot rács mögé zárjuk – vetettem közbe.
– Való igaz, de lenne egy ötletem – mosolygott az atya. – Lépre kell csalni a fenevadat.
– Na és hogy a mákban kellene? – kérdeztem.
– Magaddal hoztad a bibliát, amit adtam neked a lakomban?
– Természetesen – válaszoltam és elővarázsoltam a belső zsebemből a becses irományt.
– Gondolom nem nyitottad ki, amióta odaadtam – nézett rám szemrehányó tekintettel.
– Igaz, nem nyitottam ki. Úgy véltem, maga a könyv szentsége is megóv a gonosztól – válaszoltam kissé szégyenkezve.
– Akkor most tedd meg fiam, kérlek!
Meg is tettem. Kinyitottam a könyvet, belelapoztam, mikoris egy elsárgult papírlap hullott ki belőle. Kíváncsian hajtogattam szét a lapot és egy kézzel írt levélféleséget láttam. Az első dolog, ami felkeltette az érdeklődésemet az aláírás volt: Dragonits Boldizsár. Eléggé régies szóhasználattal volt szövegezve a levél, de azért a lényeget kihámoztam belőle. Ez a csirkefogó Boldizsár, valószínűleg érezte az utolsó óráit, mert egy testamentum-féleséget kapart össze hirtelenjében. A levél lényege a megbánás volt. Megbánta a tettét és szerette volna valahogy jóvá tenni, ezért ebben az irományban elárulta a nyakék rejtekhelyét. Annyira egyértelműnek tűnt, mégis oly ravasz, hogy ezért nem találta meg eddig senki, aki kereste. A nyakék a kriptában lévő szobor nyakában lógott vastagon leöntve műkővel, ami miután megszilárdult szerves részét képezte a szobornak.
– Ez remek! – mondtam, miután a levelet felolvastam. – Tudjuk hol a nyakék, de hogy csaljuk lépre Öcsit?
– Ez már a te szakmád. Én ármányban nem vagyok otthon – mondta a pap.
– Van egy ötletem – vetette közbe gyönyörű menyasszonyom – Mi lenne, ha valahogy Öcsi tudomására hoznánk, hogy tudjuk a nyakék lelőhelyét. Nagy a valószínűsége, hogy akcióba fog lendülni. Akkor elkaphatjuk.
– Remek ötlet, viszont így nagy veszélybe sodorhatjuk magunkat – mondtam.
– Dehogy! – vettette ellen Andi – Csak téged drágám. Ugyanis te leszel a csali, mi meg a hátvéd.
Valahogy nem tudtam örülni a terv ezen részének, de magamban igazat adtam a lánynak. Ezek után átbeszéltük a tervünket, melynek rajtunk kívül még tevékeny részese lesz Fecó a kúria gondnoka is. Ezt szinte biztosra vettem, hiszen olyan javadalmazás kilátásával fogok elé állni a pap jóvoltából, amit nem fog visszautasítani. Két demizson jófajta misebor volt a felajánlás az ügy érdekében.
Bözsi a boszorkány időközben teát és süteményt varázsolt az asztalra, aminek jóízűen nekiláttunk. Igaz Elemér atya kicsit sandán nézett a teára, és inkább a magával hozott szentelt italt fogyasztotta jó ízűen.
– Mondja atyám! – kérdeztem meg Elemér testvért – Milyen útra szánta azt a jóféle italt, hiszen nemsokára kiürül a demizson.
– Van még ott, ahonnan ez jött. Egyébiránt mindegy milyen útra szántam, ha egyszer úton vagyok – bölcselkedett és igazat kellett, hogy adjak neki.
A terv már össze is állt a fejemben, de kell még egy kis segítség az erőszakszervezetek irányából is ezért megkértem a boszorkányt, hogy mivel neki még telefonja is volt, hadd hívjak fel valakit. Miután az engedélyt és egy igencsak modern telefont is kaptam, hívtam Takács Gusztit Győrben és megkértem, hogy pár kollégával utazzanak Lápfenékre, mert helyzet van. Sokat nem kérdezősködött, hanem megígérte, hogy este nyolckor a kúria mögötti erdőben lesznek. A főnökömet nem tájékoztattam még, mert meglepetésnek szántam, hogy sikeres volt a KHEO első bevetése.
Legalábbis ebben reménykedtem.
