Az elátkozott kúria - Tizenhatodik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Nagy hangon köszöntött minket Zsóka, és figyelmeztetett rá, hogy egy óra múlva zár a vendéglátóhely. Fecó gyorsan egymás után lehajtott néhány felest, és buzgón ecsetelte a kocsmárosnénak a kalandjait, hiába próbáltam lecsitítani. Az elbeszéléséből kiderült, hogy tíz boszorkány ellen küzdött az erdőben sikeresen. Hiszen itt van épségben. Vagy nem? Csak azután nyugodott kissé meg, miután közöltem Zsókával, hogy fél napi ital árát állom Fecónak, bár gondolom nem kis összeg lesz ez. Ezekután otthagytam őket, és elindultam a szállásom felé.
Annyira azért nem volt késő, hogy kedves szállásadónőm ne várt volna a verandán. Miután köszöntöttem, átadtam neki a süteményt, amit a boszorkány küldött neki.
– Ezek szerint voltál nála – nézett rám. – Valaha jó barátnők voltunk. Viszonoznom kellene a kedvességét – bontotta ki a csomagot és a süteményt kezdte szaglászni. –Ugye nem mérgező?
– Akkor én már régen feldobtam volna a bakancsomat.
– Miért? Te ettél belőle?
– Nem is keveset, és mondhatom, hogy remek az íze.
– Egyébként megtudtál valami hasznosat attól a sötét némbertől? – nézett rám, miközben beleharapott a süteménybe. – Lehet, hogy boszorkány, viszont sütni azt tud – állapította meg, miközben befalt még egy szelettel.
– Igen. Nagyon sokat segített, de most erről nem szeretnék beszélni.
– Vettem – mondta Katica. – Képzeld, érkezett egy cigányasszony a faluba, aki állítólag remekül jósol. Holnap én is benézek hozzá. A piac melletti kis parkban verte fel a sátrát.
– Gondolom csak jó dolgokat vizionál. Úgy szokták a csalók csinálni.
– Dehogy, dehogy – ette meg Katica az utolsó szelet süteményt is. – Például Jutkának a kofának azt jósolta, hogy nemsokára meg fog sérülni, és képzeld, ahogy a sátorból kilépett és visszaintegetett a cigányasszonynak megbotlott egy fa gyökerében. Csúnyán lenyúzta a könyökét.
–Hát ez fantasztikus! Micsoda jóstehetség.
– Te most gúnyolódsz ugye? Tudod mit? Holnap gyere el velem a jósnőhöz és jósoltass magadnak! Akkor majd meglátod!
– Mennyi pénzbe fog nekem ez fájni?
– Ingyen jósol, képzeld – mondta Katica és felállt a székről, majd jó éjszakát kívánt és elvonult, a lelkemre kötve, hogy korán reggel el kell indulni a faluba a jósnőhöz, mert ő nem szeret sorba állni.
Úgy aludtam, mint a bunda, és csak annak köszönhetem, hogy nem délben keltem, hogy Katica kopogott az ajtómon.
– Ébresztő hétalvó. Mondtam, hogy szeretnék korán indulni.
– Azonnal megyek! – válaszoltam és gyors tisztálkodás után magamra rángattam a gönceimet, majd csatlakoztam Katicához.
Csendben ballagtunk a falu felé. Egy szó sem esett közöttünk, amiért most hálás voltam. Ezer gondolat kavargott a fejemben. Már csak Andit kellett volna valahol felkutatnom, hogy egy megbeszélést hívjak össze a boszorkány házába. Az az önjelölt Miss Marple mély benyomást tett rám, és egyébként is felajánlotta házát erre a célra.
A piactér melletti parkban egy rikító színű kis sátor állt, amire ékes betűkkel ki volt írva: Regina a jós. A korai órára való tekintettel senki sem állt a sátor előtt jóslásra várva. Megbeszéltük Katicával, hogy először ő fog jósoltatni és utána majd én jövök. Még életemben nem hallottam olyan cigány jósnőről, aki minden ellenszolgáltatás nélkül jósolt volna, ezért kíváncsi voltam rá, hogy végül is mit fog ezért kérni tőlem. Pár perc múlva Katica boldog arccal jött ki a sátorból.
– Na mit jósolt a cigányasszony? – kérdeztem kíváncsian.
– Csupa jó dolgot. Ha csak a fele bejön, már boldogan halok meg. Na menj, noszogatott a sátor felé.
Mikor elhajtottam a sátorlapot, a homályos helyiségben egy szőnyegen törökülésben ülve egy tarka ruhás asszonyt láttam, ahogy egy füsttel telt üveggolyót nézett.
– Először is tisztázzuk – tört ki belőlem a szkeptikus énem –, nem hiszem, hogy ingyen jósolna, ezért most beszéljük meg, mit kér cserébe.
– Egy csókot – válaszolta a cigányasszony és felemelte a fejét.
Mielőtt még a megdöbbenésem eljutott volna a tudatomig, megláttam Andi mosolygós szemét.
– Hát te meg mi a fenét csinálsz? – kérdeztem meglepetten.
– Azt, amit mondtál. Felhagytam a kísértéssel és elvegyültem a nép között. Ebben a szerepben tudok a legtöbb emberrel megismerkedni.
Miután kifizettem a jóslás árát, még borravalót is adtam Andinak még egy csókkal, és arra gondoltam, hogy milyen okos az én gyönyörű menyasszonyom, Valóban, így sok embert megismerhet a faluban, hiszen jósoltatni sokan szeretnek, főleg, ha ingyen van. Jósoltatni nem jósoltattam, de nagy vonalakban elmeséltem neki a boszorkánynál tett látogatásom eredményét és megkérdeztem tőle, meddig tart a műszakja, mint jós. Ugyanis szerettem volna elhívni Bözsihez a mocsári boszorkányhoz egy megbeszélésre.
– Tulajdonképpen nincs munkaidóm – mosolygott. – Dél felé abba szeretném hagyni, mert addigra már valószínűleg kikészülök.
Meg is beszéltem vele, hogy úgy fél egy felé várni fogom az erdő szélén. Elmondtam neki, hogy hogyan találja meg oda az utat és újra fizettem a jóslásért, ami meg sem történt. Mikor kiléptem a sátorból Katica kíváncsian nézett rám.
– Jó hírek?
– Remek hírek. Nagyon örülök neki, hogy elhívott ide.
– Na ugye mondtam! – nézett rám diadalittasan. – Van még valami dolga a faluban, vagy visszajön hozzám? Remek ebédet tervezek főzni.
Ezt a felajánlást semmiképpen nem hagyhattam ki, ezért visszaindultunk szállásadónőm házához. Most egyelőre nincs semmi fontos dolgom. Délután remélem majd kitalálunk valami okosat közösen a boszorkánynál.
Visszatérve szállásomra megpróbáltam rendezni a gondolataimat, de olyan kuszák voltak, hogy esélytelen volt az ez irányú minden próbálkozásom. Kiültem a verandára és elnéztem az erdő felé, ami párában úszva olyan titokzatos, de egyúttal olyan gyönyörű volt, amit ritkán lát az ember.
Valószínűleg elbóbiskolhattam, mert Katica hívó szavára riadtam:
– Jöjjön! Kész van az ebéd.
Kiráztam az álmot a fejemből és követve az asszonyt a konyhahelyiségbe mentem. Olyan remek illatok fogadtak, hogy azonnal nyáladzani kezdtem, mint Pavlov kutyája. Mint mindig, most is bőséges és nagyon finom volt az étel, amivel megkínált az asszony. Miután jóllaktam, mint a duda, közöltem Katicával, hogy a délutánt ismét az erdőben töltöm madárlesen.
– Madárlesen mi? Na ne etessen, bár a maga dolga, csak arra kérem, vigyázzon magára!
Ennyit tulajdonképpen meg tudtam ígérni neki, és így könnyebb szívvel, ám annál nehezebb hassal készültem az Andival, illetve a boszorkánnyal való találkozásra. Ismételtem megpróbáltam valami emberi alakot, kisebb-nagyobb sikerrel, és megindultam a templom felé. A templomkertből az ismét roppant jókedvűnek tűnő Elemér atya integetett felém, amit kedélyesen viszonoztam is, majd az erdő felé vezető útra fordultam.
Mire odaértem, a cigányasszony bőrébe bújt kedvesem már egy fa tövének dőlve várt rám. Szenvedélyesen megcsókoltuk egymást és kézen fogva sétáltunk a mocsári boszorkány kunyhója felé.
Bözsi már az ajtóban állva várt minket, ami számomra már nem volt olyan nagyon meglepő, hiszen én már tudtam azokról a technikai eszközökről, amivel fel volt szerelkezve. Andi szinte azonnal megtalálta a közös hangot Bözsivel, amin ismét csak nem csodálkoztam, hiszen a véleményem szerint ő egy látens boszorkány volt, persze a jobbik fajtából. Némi asszonyos csacsogás és pár szelet sütemény után megpróbáltam lazán a tárgyra terelni a szót:
– Amennyiben befejeztétek a bájcsevejt, akkor talán beszélhetnénk arról is, amiért idejöttünk.
Ha csúnyán néz rád egy nő az nem egy kellemes érzés. Amennyiben kettő teszi ezt, az meg kimondottan frusztráló. Most éppen velem esett ez meg, és nem is éreztem túl jól magamat a bőrömben.
– Ez nem volt tőled szép dolog, de legyen úgy, ahogy szeretnéd –szólt hozzám Andi vasvillatekintettel.
– Na jó, akkor lássunk is neki – mondtam és közben megpróbáltam a tekintetemet elfordítani a két bosszús fúriáról. – Bözsi, kérlek mutasd meg Andinak is a fényképeket, amin a két idegenbe szakadt Dragonits sarj látszik.
Látszott a kedvesemen, hogy még ezernyi más irányú kérdése lett volna a boszorkányhoz, de ő is megadta magát a csendes erőszaknak, és az azóta az asztalra helyezett fotókat a kezébe vette. Mikor rájuk pillantott felcsillant az érdeklődéstől a szeme, és az egyik képet felém mutatta:
– Nem ismerős neked?
– Valahol mintha már láttam volna, de jelen pillanatban bélszelem sincs róla, hogy ki a fene – válaszoltam.
– Én tudom ki ez – válaszolta Andi és nekem a szám ismét tátva maradt.
