Az elátkozott kúria - Tizenötödik fejezet

Szépirodalom / Novellák (67 katt) Erdős Sándor
  2024.09.11.

Tizenötödik fejezet

Egy remek formában lévő idősebb ápolt és gondozott asszony állt velem szemben, aki kökénykék szemeivel mosolyogva nézett rám.

– Láttam, hogy érkezel, bár nem tudom, hogy ki vagy, de ha nem lennél ilyen szimpatikus, te is úgy végezted volna, mint az a kétes alak, aki követett téged.
– Úgy végeztem volna? – hirtelen félelem járta át a testemet Fecóért aggódva – egyébként is hogy a fenébe láthatott, hiszen én magam sem láttam semmit a gazban. Mi történt Fecóval?
– Sok a kérdés, de mindjárt jönnek a válaszok is – közben odahívott maga mellé a szekrényhez, aminek nyitva volt az ajtaja. Valami varázsgömbre vagy mire számítottam, de roppant módon meglepődtem, mikor megláttam, hogy monitorok villognak kékesen a szekrényben – be van kamerázva a környék. Elővigyázatosság – mosolygott.
– És a barátom? Mit tett vele?
– Elsősorban azt hiszem én vagyok az idősebb, ezért szeretném, ha tegeződnénk. Másodsorban, pedig nézd – babrált egy kicsit egy klaviatúrán és megpillantottam Fecót egy hálóban vergődve egy fa tetején. – Semmi baja, de szerintem legközelebb nem fog erre jönni.
– Erős a gyanúm – nevettem.

A boszorkány becsukta a szekrény ajtaját és egy légkeveréses sütőből illatos süteményeket húzott elő, majd leültetett az asztal mellé és megkínált vele. Soha életemben ilyen finomat nem ettem, bár nem igazán tudtam az ízeket hová tenni.

– Rebarbarafelfújt – mondta Bözsi a süteményre mutatva. – Saját recept.
– Mondjad, itt a mocsár közepén honnan van áram? És látom, hideg-meleg folyóvíz is – intettem a mosogató és a zuhanytálca felé.
– Aggregátorról még nem hallottál? Meg van fúrt kutam is. Mikor a férjem meghalt és kiköltöztem ide a mocsárba, ezermesterré képeztem magam. Azt hiszem, sikerült – nézett körül büszkén.
– Nem túl magányos itt az élet?
– Már megszoktam – nézett maga elé merengve a boszorkány.

Miután a múltba való révedéséből visszatért, elmesélte, hogy itt mindent megtalál, amire szüksége van és mivel boszorkánynak hiszik nem is zaklatja senki.

– Mondd, miért avattál a bizalmadba? – kérdeztem az asszonyt.
– Mert ismerlek. Mindent tudok rólad. Még azt is, hogy miért jöttél ide a világ végére.
– Nem hiszem – néztem rá –, igazából még én sem tudom.
– Tudom, hogy rendőr vagy és azt is, hogy nem Csutak Tihamér a neved, hanem Tenkes Huba. A kúriában történt borzalmas gyilkosság ügyében nyomozol.

Valószínűleg tátva maradt a szám, miközben Bözsit hallgattam. Honnan a fenéből tudja mindezt? Azonnal meg is kérdeztem tőle.

– Boszorkány vagyok, vagy nem?
– Na jó. Ne szórakozzunk egymással. Ezek az információk szupertitkosak. Néhány emberen kívül senki sem tudhat róla.
– Lassan a testtel fiatalember. Megvannak a forrásaim. Olyan információk birtokában vagyok, amiről te álmodni sem mernél. Igaz, hogy egy egyszerű kis vénasszonynak látszom, de hidd el nekem, néha a látszat csal.
– Elnézést kérek – mondtam őszinte megbánással. – Azt azért elárulod, hogy honnan van a sok infó?
– Persze, hisz nem titok. Legalábbis jó része. Akkor most helyezd magad kényelembe, egyél sütit én pedig mesélek – eligazította a ruháját és belefogott egy képtelen történetbe:
– Mikor úgy döntöttem, hogy elvonulok ide a mocsárba nem igazán szerettem volna lemondani a kényelemről. Ezért az uram által félretett nagyobb összeget arra fordítottam, hogy komfortossá tegyem ezt a helyet. Elkerülve a falusiak figyelmét általában a városból rendelt műszaki és kényelmi cikkeket a paplakba rendeltem, ebben Elemér atya segített nekem. Tudod, ő áldott jó ember, csak nem bír a nagy étvágyával és a bort sem veti meg. No, de az vesse rá az első keresztet, aki különb nála. Tehát a paplakba rendelt holmikat az éjszaka folyamán apránként szállítottam ki ide a mocsárba. Szegény emberek a faluban messzire elkerültek, mikor éjjel bóklásztam – kacagott fel egészségesen.
– Jó nagy munka lehetett! – vetettem közbe.
– Volt idő bőven és mert mesterembereket nem szerettem volna hívni, ezért képezni kezdtem magamat. Most jön képbe az a dolog, ami hozzásegít a remek információk beszerzéséhez. Vásároltam egy számítógépet, valamint előfizettem egy szélessávú internetre, és a világhálón kutakodtam. Szinte mindent megtaláltam ahhoz, hogy szép lassan összerakjam mindazt, amit itt látsz.
– Őszintén le a kalappal – mondtam és ha lett volna, le is vettem volna. – De rólam, hogy a fenébe tudsz?
– Na akkor most jön az, ami valószínűleg törvénybe ütközik, de bízom benne, hogy te, mint a törvény embere szemet hunysz felette.
– Miért tenném?
– Mert segítek neked a nyomozásodban és hidd el ezért cserébe meg fogod tenni.
– Na azt majd meglátjuk.
– Szóval rájöttem arra, hogy a világháló olyan hatalom, ami nincs eléggé kiaknázva. Két kemény évembe telt, mire az informatikai tudásomat olyan szintre emeltem, hogy szinte minden kormányzati szerv szervereit fel tudtam törni anélkül, hogy észrevették volna, és mivel műkedvelő amatőr nyomozó lennék, természetesen a rendőrség adatbázisát is lelkesen olvasgatom. Szóval a gyilkossági csoport adatait is elérem, és a te főnököd, Kanizsai Ödön volt olyan kedves, hogy egy mappát készített a KHEO-ról. Itt mindent megtaláltam rólad és a feladatodról.
– Azt a leborult szivarvégét! Bámulatos! – néztem elismerően az asszonyra. – Viszont valóban törvénysértő cselekedet. Pontosan mi is az, amiért én szemet hunynék felette?
– El sem mondtam volna ezt neked, ha nem bíznék benned. Meghalt egy ember borzalmas körülmények között, és még ki tudja milyen szörnyűségek fognak történni, ha nem állítod meg azt a fenevadat.
– Értem és megfontolom – mondtam, de már most tudtam, hogy nem fogom feljelenteni ezt a bűbájos boszorkát.
– Azonnal felkeltette az érdeklődésemet a bűnügy, hiszen itt történt nálunk. Ödön mappájában olvastam, hogy egy és fél főt állított az ügyre, bár a fél is egész – mosolygott.
– Te tudsz a fél főről?
– Andiról a menyasszonyodról? Persze, hiszen Ödön részletesen leírta a nyomozócsoport összetételét. No, de haladjunk tovább. Hosszú éjszakákon keresztül böngésztem levéltári iratokat a Dragonits család története után kutatva, hátha valami nyomra bukkanok.
– És bukkantál?
– Bukkantam. Dragonits Boldizsár volt az utolsó még az országban élő családtag. A többiek elhagyták az országot, külföldön keresve a boldogulást. Egy roppant érdekes iratot találtam, mi szerint Dragonits Boldizsárt egyszer perbe fogták egy hatalmas értékkel bíró nyakék eltulajdonításáért. Igaz felmentették a vád alól, de sokak szerint ő volt a tettes, mert olyan hatalmas adósságot halmozott fel, amivel már nem tudott mit kezdeni. Nemsokára Boldizsár a sírba szállt és magával vitte a titkot, miszerint ő volt a tolvaj, vagy sem. Feledésbe is merült a dolog, a kúriát államosították és hagyták elenyészni. Csak az a félnótás gondnok maradt egyedül.
– Gondolod van valami köze a gyilkosságnak a nyakékhez?
– Biztos vagyok benne. Ausztráliában egy bulvárlap tavaly egy kis cikket közölt erről a régi ékszerlopásról, gondolom a nyári uborkaszezonban nem tudtak miről írni. Mikor jobban utánanéztem a család történetének, két leszármazottat is találtam, akik Ausztráliában telepedtek le. Na pedzed már? – nézet rám kíváncsian.
– Ha mindenáron összefüggést keresek akkor értem, de ez csak egy teória, amit nem támaszt alá semmi.
– Semmi? – kérdezte és felállt, majd a szekrényhez lépve egy fiókból három fényképet vett elő, amiből kettőt elém tett. – Az egyik a közösségi hálóról való. Bizonyos Steve Dragonits arcképe. A másikat azt hiszem, már láttad.

Borzongás futott át rajtam, ahogy a képeket néztem. Teljesen biztos, hogy a két kép ugyanazt az embert ábrázolta. Az egyik egy napbarnította fiatalembert a tengerparton, a másik egy vértelen sápadt hullát ábrázolt. Az ismeretlen áldozatot, amivel a démon végzett.

– Meggyőző. Gratulálok! Amire nem volt képes az Interpol, arra te igen. Beazonosítottad az áldozatot.
– Ugyan, ez nem olyan nagy dolog – mondta szerényen –, ám ez még nem minden!

Elém rakta a harmadik, kissé homályos képet, és közölte, hogy ez a másik Ausztráliában élő Dragonits arcképe. Furcsán ismerősnek tűnt az arca, de nem tudtam hová tenni.

– Szóval kapizsgálod? Ez a két távoli rokon a cikk hatására a nyakék nyomába eredt, és az egyik kinyírta a másikat – nézett rám a boszorkány diadalittasan.
– Ez is csak teória, de roppant meggyőző – mondtam, és így is gondoltam.
– Szóval akkor nem jelentesz fel? – kérdezte.
– Még meggondolom, viszont roppant hálás vagyok a sok információért.

Ezek után felálltam, hiszen már igencsak esteledett, és Fecót sem szerettem volna sokáig hagyni a hálóban vergődni.

– Gondolom sejted, hogy azt is tudom, hol szálltál meg – közölte, és közben csomagolt egy kis rebarbarafelfújtat, lelkemre kötve, hogy adjam át Katicának, majd Búcsúzóul még megszólalt:
– Egyébként felajánlom neked és Andinak a kis lakomat főhadiszállásnak. Itt nyugodtan tudnátok dolgozni.
– Hálásan köszönöm. Élni fogok vele – és így is gondoltam, hiszen ennél jobb helyet úgysem találtam volna.

Miután a boszorkány kunyhójából távoztam és átcaplattam a tisztáson, keserves nyöszörgést hallottam. Fecó szenvedett a fán a hálóban. Mikor meglátott kiabálni kezdett:

– Jaj, megtámadott a boszorkány. Segíts kérlek – nézett rám esdeklő tekintettel.

Odamentem a fatörzshöz és eloldottam a kötelet, ami hálót tartotta. Nagy puffanással esett le Fecó a földre és keservesen nyöszörgött.

– Mi történt veled? – kérdeztem, bár tudtam.
– Egy rémséges boszorkány támadott meg. Keményen harcoltam, de nem bírtam a varázserejével. Egy kis pálinka kellene.
– Te egy hős vagy! – mondtam.
– Na menjünk, még nyitva van a kocsma! – indult el Fecó öles léptekkel a falu felé.

Előző oldal Erdős Sándor