Az elátkozott kúria - Tizennegyedik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Kellemesen sütött a gyenge őszi napfény, mikor kiértem a szigetre és belöktem a kunyhó ajtaját. Nem volt ott senki, ám nem is beszéltünk meg konkrét időpontot Andival a találkánkat illetően. A délután az azért eléggé tág fogalom. Egyetlen bizodalmam a mielőbbi érkezése tekintetében az volt, hogy ő is annyira várja a találkozást velem, mint ahogy én. Talán fél órányit várakozhattam mire könnyű léptek zaját hallottam a réten és megjelent előttem gyönyörű kedvesem.
– Pontos voltál – közöltem vele nevetve.
– Mint mindig – válaszolta haját hátravetve – ha megígérem, hogy délután jövök, akkor pontosan jövök is.
Miután átöleltük és megcsókoltuk egymást Andi javaslatára átkutattuk a kis szigetet, nehogy avatatlan fülek legyenek a tanúi a beszélgetésünknek. Rajtunk kívül nem tartózkodott senki a szigeten, hacsak nem valami láthatatlan lény volt az illető.
– Na akkor mesélj! – kértem a lányt miközben a kezét fogva sétáltunk a kis kunyhó felé.
– Rendben – válaszolta és behúzott a kunyhóba, szájon csókolt, majd a rozoga ágyhoz húzott.
– Végre egy jó ötlet! – próbáltam a lányt hanyatt dönteni, de ő finoman ellökött magától.
– Ne itt és ne most! Lesz még rá bőven lehetőségünk. Most ülj le ide mellém és elmondom, hogy mi járatban vagyok itt.
Megtettem. amire kért, és ő belefogott egy egyszerre hihetetlen és egyszerre komikus történetbe:
– Tudod, jogot tanulok, és éppen egy külföldi tanulmányúton vettem részt, amikor megcsörrent a mobilom, és régi közös ismerősünk, Kanizsai Ödön hangját voltam kénytelen hallgatni, bár a maga fura módján kedves alak.
– Te most a főnökömről beszélsz? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Miért. hány közös ismerősünk van, akit így hívnak?
– Csak a „kedves alak” jelző akasztott meg – válaszoltam morogva.
– Na jó, hagyjuk! Akkor folytatom. Tudod a száraz jogi tanulmányaim mellett kriminalisztikát is hallgatok, mert roppant módon érdekel a dolog, mióta téged megismertelek. Ezt Ödön is tudta, hiszen vendégtanárként néha tartott nekünk órákat, és ott találkoztunk. Felajánlott számomra egy lehetőséget, hogy igazi terepmunkát végezhetek, így bővítve az ismereteimet.
– És nekem nem is említette – mérgelődtem.
– Hadd folytassam és akkor rájössz, hogy annak is nyomós oka volt. Elmondta, hogy létrehoztak egy új nyomozócsoportot KHEO néven, és szeretné, ha bekapcsolódnék a csoport munkájába, mint megfigyelő. Azonnal igent mondtam, bár akkor még fogalmam sem volt róla, mi is az a KHEO. Nem mintha most sokkal több lenne – nézett maga elé meredten a lány.
– Akkor én most azonnal fel is tudlak homályosítani. A Különösen hihetetlen esetek osztálya, és én lennék az osztály vezetője. Te meg gondolom a fél.
– Fél?– nézett rám Andi azzal a tekintettel, mi már nem egy férfit döntött ágynak a félelem lázával.
– Igen fél. Mikor utamra bocsátott, közölte velem, hogy a csoportom belőlem és egy félből áll, aki titkos.
– Az a szemét! Na csak találkozzak vele. Szóval csak fél vagyok?
– Biztos jó szándékkal mondta – próbáltam védelmembe venni a főnökömet.
– Biztos – mondta Andi, de láttam, hogy ökölbe szorulnak a kezei.
– Na és hogy lettél szellem? – tereltem más vizekbe a beszélgetést.
– Tulajdonképpen ez az én agyszüleményem volt. Mikor Ödön egy későbbi beszélgetésünk során elmondta az ügy részleteit, és közölte, hogy tulajdonképpen egy démon után nyomozunk, valamint még szellemek is érintettek az ügyben, úgy gondoltam, hogy a kísértetcsuhában könnyebben elvegyülök a tömegben – kacagott a lány.
– Tulajdonképpen milyen szerepet osztott rád ez a cuki ember?– gondoltam a főnökömre és legszívesebben kitekertem volna a nyakát, hogy ilyen veszélyes feladatra küldte a lányt.
– Az igazság az, hogy csak megfigyelést kellett volna végeznem a környéken egy falusi asszonynak álcázva. No, de ismersz és tudod, hogy milyen proaktív vagyok, ezért mikor megérkeztem, inkább a szellemhacuka mellett döntöttem. Ha túlvilági lények után nyomozom, nem a legcélszerűbb öltözet a paraszti gúnya.
– Még mindig nem igazán tiszta a számomra, hogy hogyan ismerkedtél össze azzal a jóféle démonnal.
– Sehogy, drágám. Addig, amíg a te kis tyúkszaros életedet nem mentettem meg, még csak nem is láttam, pedig pár éjszakán át kísértettem a kúriában. Igaz, néha láttam a tombolásai nyomát, de személyes ismeretségre nem tettünk szert. Aznap éjjel épp a szobában voltam elrejtőzve egy sarokban, mikor belépett és tombolni kezdett. Aztán jöttél te.
Micsoda hihetetlen egy nő ez – gondoltam. Egyedül császkál éjjel egy elhagyatott épületben, aminek kíséretjárta híre van.
– Kétszer is megmentettél édes, hiszen, ha a kriptánál nem sikítottál volna akkorát, akkor valószínűleg fel is szeletelt volna a fejszéjével.
– Sikoltottam? Egyáltalán nem sikoltottam. Véletlenül éppen téged követtelek egy a kúriában lelt kardal a kezemben, amikor az a borzalmas alak kirohant onnan és rám támadt. Jól vívok ugye? – kérdezte pajkosan. – Vettem pár órát az egyetemen.
Na ez azonnal szöget ütött a fejemben. Akkor ki, vagy mi a fene sikoltott a kriptánál éjjel. Hülye nem vagyok. Még most is kiráz a hideg attól a hangtól, ha csak rá gondolok.
– Na és a továbbiakban mi a terve osztályvezető úr?– kérdezte Andi mosolyogva.
– Először is te elutazol azonnal. Nem teheted kockára az életedet egy ilyen marhaság miatt.
– Szó sem lehet róla – komorodott el a tekintete. – Lehet, hogy papíron te vagy a felettesem, de a megbízást Ödöntől kaptam, nem tőled.
– Úgy tudom, hogy te nem is feddhetted volna fel a kilétemet előttem a nyomozás végéig.
– Most te zsarolni próbálsz? – pattant fel a lány és harciasan nézett rám.
– Nézd, én nagyon féltelek – néztem rá szeretettel.
– Engem te csak ne félts! Tartsd azt meg a magad számára!
Mikor nagy nehezen lenyugodott, megbeszéltük, hogy maradhat, de tényleg csak a háttérben. Nem szerettem volna, ha a tűzvonalban sertepertél, ezért nagy nehezen meggyőztem róla, hogy az eredeti elgondolás szerint a faluban gyűjtsön információkat inkognitóban.
– Szeretném, ha valamilyen módon minél több információt gyűjtenél a falu lakóiról. Szinte kizártnak tartom, hogy senki nem tud semmit. Egy ilyen szép lánynak hamarabb megnyílnak az emberek – mosolyogtam rá bíztatóan. – Még az élemedettebb korú hölgyek is. Az urak meg főleg.
– Nem kell a bóközön, pedig bevallom jól esik.
Egy kósza csókot váltottunk és ki-ki ment a maga útjára. Én a templomhoz igyekeztem Fecóhoz, Andi meg ki tudja? Járta a maga kis titkos útjait. Mivel már igen közel volt öt óra, így megszaporáztam a lépteimet, nehogy Fecó otthagyja a vártát, és egyúttal engem is. A paplak mellett elhaladva a pirospozsgás arcú Elemér szerzetes integetett felém, de látva, hogy sietek most nem állított meg. A templom lépcsőjén már ott ült kedvenc gondnokom, és egyáltalán nem látszott rajta, hogy a nap legnagyobb részét ivással töltötte volna.
– Megjelentem főnök – köszöntött bal kézzel tisztelegve, ezzel elárulva, hogy sohasem szolgált fegyveres erők kötelékein belül.
– Nem vagyok a főnököd, Fecó – köszöntöttem. – Mondd, hogy a fenébe lehetsz szín józan most, mikor egész nap ittál?
– Van ennek egy nagy titka – hajolt közel és a fülembe súgta: – Megiszom egy pohár vizet és elmondok két miatyánkot. Olyan tiszta és szent lelkületű leszek tőle, hogy spontán szenteltvizet kezdek izzadni.
Hatalmasat nevettem a különös terápiás módszeren és mivel állapota megengedte, részben beavattam a tervembe.
– Én előre megyek úgy száz métert, te pedig árnyékként követsz minden gyanús dolgot megfigyelve.
– Értettem – szalutált ismét bal kézzel Fecó. –Na és hová lesz a menet?
– Meglátogatom Bözsit, a boszorkányt.
– Jesszus Pepi! – hányta magára buzgón a kereszteket jó szándékú árnyékom. – Nem lehetne inkább ötszáz méter?
– Micsoda?– kérdeztem értetlenkedve.
– Hát a távolság, amire követlek. Félek én ám nagyon a Bözsitől. Egyszer megátkozott és az unokaöcsémtől ajándékba kapott pálinkát vízzé változtatta. A józan életű rokont pedig egyúttal tajt részeggé.
– Na jó, ha ennyire tartasz tőle, a tisztásra, ahol él, nem kell majd belépned. Elég, ha a fák közül figyelsz.
Miután ily módon megegyeztünk sietve a templom melletti kis utcán át a bekötőút felé vettem az irány. A sárral borított ösvényt csak igazán nagy jóindulattal lehetett bekötőútnak csúfolni, no de ha ez a neve, akkor ez a neve. Talán tíz percet, ha caplattam, néha hátranézve, hogy követ-e Fecó de nem láttam. Vagy remekül végzi a munkáját, vagy megfutamodott a boszorkánytól való félelmében. Göcsörtös ősi fák szegélyezték az ösvényt, melyek alatt semmiféle aljnövényzet nem nőtt. Csak a varjak károgása hallatszott az amúgy néma erdőben. A tisztást elérve csak derékmagas sárgálló füvet és gazt láttam, kunyhót sehol. Ekkor eszembe jutott Katica útbaigazítása, hogy a rétszerűség túlsó oldalán fogom megtalálni.
Nehezen gázoltam át a hatalmas növényzeten, hiába kutatva szemeimmel valami kis ösvényfélét keresve. Mikor átértem a túlsó oldalra, a fák között megbújva egy elég nagy farönkökből tákolt házat találtam tornáccal. A tornácon hintaszék árválkodott, amit a hűs szél hintáztatott éppen. Gondozott kiskert és virágágyás volt a ház előtt, valamint felfedezni véltem néhány általam is ismert gyógynövényt a kertben. Persze több volt az ismeretlen, mint az ismerős.
Közelebb lépve az épülethez remek süteményillatok csapták meg az orromat. Úgy tűnt számomra, mintha a Jancsi és Juliska című mesébe csöppentem volna és ez lenne az a varázslatos mézeskalács házikó.
A masszív ajtóhoz érve bekopogtam, mire egy csengő hang kiáltott ki:
– Bújj be, bárki is vagy!
Kissé megilletődötten nyitottam ki az ajtót és léptem be a hatalmas helyiségbe, ami egyszerre szolgált konyhaként és hálóhelyként. Egy fekete ruhába öltözött alak matatott az egyik szekrényben. Jöttömre hátra fordult. Ha egy mesékből ismert vasorrú bábát láttam volna magam előtt, akkor talán nem lepődők meg. De most meglepődtem. Sőt az igazat megvallva igencsak megdöbbentem a látványtól.
