Az elátkozott kúria - Tizenharmadik fejezet
Tizenharmadik fejezet
A szúnyog sziget szelleme, akit megcsókoltam, nem volt más, mint kedvesem, Andi. Határtalanul örültem a menyasszonyom jelenlétének, de ezer kérdés merült fel bennem azonnal. Úgy tudtam, hogy külföldi tanulmányúton van jelenleg, erre itt a világvégén, mint kísértetpótlékot látom viszont.
– Jól vagy kedves?– simított végig az arcomon.
– Én remekül és látom te is, de mi a frászt keresel itt ebben a hacukában? Nem mintha nem örülnék neked, de őszintén szólva megleptél.
– Hosszú történet és nem hiszem, hogy most mindent el tudok mondani, mert a veszély még nem múlt el.
– Miféle veszély fenyegethetne, ha te itt vagy? – néztem rá szeretettel. Csodaszép volt a hajnali derengésben és büszke voltam, hogy ő a menyasszonyom.
Az igazat szólva az érzéseim Andi megjelenését követően kicsit kesze-kuszák voltak. Egyrészről örültem neki, hogy látom, másrészt viszont a féltés mételye is megszállt azonnal. Nem igazán örültem annak a ténynek, hogy most egy ilyen titokzatos és kegyetlen gyilkosság nyomozása során tűnt fel.
– Ne becsüld le azt az erőt, amivel szemben állunk, mert még a végén elemészt téged is – mondta, és én majd elolvadtam a tekintetétől.
– Andi, ne gyere te is démonok rémképével riogatni engem. Annak az alaknak a külcsínén kívül nem láttam semmi démoni jelet rajta. Egyébként is te a hacukádban nem kevésbé voltál rémisztő jelenség.
– Egy szóval sem mondtam, hogy az alvilág teremtménye az az alak, de az biztos, hogy mérhetetlenül gonosz.
– Na jó, de van ennél fontosabb kérdés is, ami foglalkoztat. Hogy kerülsz te ide és mi a fenét csinálsz itt?
– Mindent el fogok mondani, ha visszajössz ide a délutáni órákban, de most nem alkalmas az időpont bájcsevejre – vettette nekem oda, szájon csókolt és a leplet magára húzva otthagyott engem kétségek között vergődve.
Hosszasan néztem utána, ahogy eltűnt előlem a sűrű növényzet között, és lassan megpróbáltam magam összeszedni. Hirtelen rám zuhant az ólmos fáradság, ezért visszaindultam a kúriához a holmijaimért. Egy kiadós alvásra volt szükségem, hogy rendezni tudjam a gondolataimat. A hűvös párás hajnali erdő is vigasztalan képet mutatott, mint valószínűleg én is, miközben jobbra-balra pillantva átvágtam a mocsáron. Mire odaértem a kúriához a macska már várt rám, szegény állat ez mindig éhes, szörnyű lehet neki. Adtam neki pár falatot és összeszedtem a holmimat, majd a szállásom felé vettem az irányt, felkészülve Katica esetleges kérdéseire. Nem is csalódtam szállásadónőmben, mert egy kis stokedlin a kapu előtt ülve várt rám.
– Na látom, épségben van – köszöntött mogorván – bár elég lestrapáltnak tűnik.
– Azt ne mondja, hogy rám várt! Talán félt tőle, hogy fizetés nélkül távozok a túlvilágra?
– Na elmegy maga a fenébe! – ráncolta össze a homlokát mérgesen és én azonnal megbántam a szavaimat. Ez a kedves asszony valóban aggódhatott értem.
– Nehogy komolyan vegye ám! Igazán megható a féltése.
– Na jöjjön, csinálok egy jó kis kamilla teát – szólt és a stokedlit felemelve botorkált a ház felé.
Igazán fáradt lehettem, mert lelki szemeim előtt megjelent Kamilla, Fecó macskája, ahogy gőzölögve illatozik egy teáscsészében. Azonnal el is hessegettem magamtól ezt a morbid képet és követtem az asszonyt.
A konyhába lépve Katica egy teáskannát tett a tűzhelyre és felém fordulva érdeklődött az éjszakai kiruccanáson felől:
– Aztán mondja? Miféle lelkes és lelketlen állatokat látott az éjjel?
– Tulajdonképpen a teljes fauna összes képviselőjével találkoztam – mondtam és elkezdtem egy kisebb felsorolást: – rókával, őzzel, szarvassal és még egy igazán érdekes erdei fülesbagoly is a szemeim elé került.
– És a kísértetek, démonok? Azok nem zaklatták magát?
– Á, dehogy, semmi ilyesmivel nem találkoztam – hazudtam szemrebbenés nélkül.
Kamillavirágzatot szórt a forró vízbe, majd leszűrve az italt elém tette.
– Na ne etessen! Nem vagyok már mai csirke. Bárki, aki éjjel oda betette a lábát, mindenki látta azokat az alakokat. Na, de hagyjuk is, ha nem akar beszélni róla, hát ne tegye! Viszont talán én, vagyis egy távoli ismerősöm talán tudna segíteni magának.
A teát kortyolgatva kíváncsian néztem szállásadónőmre, hogy vajon ki és miben tudna nekem segíteni?
– Nem szívesen beszél róla senki a faluban, de él a mocsárban egy boszorkány – nézett rám, miközben kirázta a hideg. – Valaha együtt jártam vele iskolába, ezért ismertem, de akkor még nem cimborált az ördöggel. Miután elveszítette az urát, mindenféle titkos tanokat kezdett tanulmányozni, bízva benne, hogy halott férjét vissza tudja hozni a túlvilágról.
– És sikerült neki?– kérdeztem kíváncsian, miközben a valóban remek teát kortyolgattam.
– Egy fenéket! Vagyis nem hiszem, mert egyszer csak Bözsi eltűnt a faluból és mint kiderült, a mocsárba költözött, tovább űzve sötét mesterkedéseit.
– Szóval Bözsi a becses neve a boszorkánynak?
– Inkább becstelen – emelte fel a mutatóujját Katica –, sötét dolgokat művel ám az az asszony.
– Szóval úgy véli, hogy ő van a hátterében a démon és a szellemek megjelenésének?
– Egy fenéket hiszem! Viszont ő nagy ismerője az ilyen dolgoknak, és mert nem vagyok hülye, így tudom, hogy magát nem az állatok érdeklik, hanem ezek a gonosz lények, ezért gondoltam Bözsire. Még mielőtt valami baja esne, beszélhetne vele. Talán tud segíteni – mondta és elvette előlem az időközben kiürült teáscsészét és a mosogatóba tette. – Na menjen aludni! Majd, ha felébredt elmondom, hol találja a boszorkányt.
Az alvás tekintetében igazat adtam Katicának és lakrészembe mentem egy kiadós fürdésre, valamint alvásra.
Lehetséges, hogy a zaklatott idegzetemnek köszönhetően, de az is lehet, hogy a faluban ugató kutyák hangjára, de délben már felébredtem és már előre izgatottan készültem a találkára Andival. A magammal hozott legszebb ruhámat vettem fel, hogy jó benyomást tegyek a lányra.
– Csak nem bálba készül, hogy így kirittyentette magát?– kérdezte Katica, mikor meglátott talpig glédában.
– Dehogy! A maga kedvéért rittyentettem ki magamat. Csak, hogy lássa, milyen fess legénynek adott ki szobát.
– Na ne vicceljen! – legyintett nevetve. – Még a végén a szájára vesz a falu.
– Említtette a boszorkányt, elárulná, hogy hol találom?
– Annak a némbernek a kedvéért vágta magát puccparádéba? Azért kár volt. Hozzá akár szakadt gúnyában is mehet.
– Nem, dehogy – mondtam –, csak még a faluba is be kell ugranom egy kicsit, és oda azért nem mehetek szakadt gúnyában.
– Nem igazán tudok most eladó menyecskéről a faluban – vakarta meg a feje búbját Katica –, na, de hagyjuk is a témát! A boszorkányt a mocsárban találja, mint mondtam. Ha templom utcáján át kimegy az erdő szélére talál egy kis bekötőutat. Ha azon végigmegy egy kis tisztást talál az erdő mélyén. Ott, a tisztás túlfelén van Bözsi kunyhója. Megtalálja, csak a szag után menjen.
Miután ily módon megtudtam annak a bizonyos Bözsinek a lelőhelyét, a falu felé vettem az irányt. Már körvonalazódott bennem a mai napi tevékenységeim terve. Elsősorban egy roppant nehéz vállalkozást kell keresztülvinnem. Fecót, aki megnyerte a kártyaversenyt, valami módon ki kell zökkentenem látens ivászatából, mert terveim szerint ő lesz segítségemre egy kalandos ügyben. Ha sikerül rábírnom arra, hogy felfüggessze egy délutánra az ivászatot, akkor ő lenne a hátvédem. Értem ezt úgy, hogy az éjjel tapasztaltak szerint a testi épségem nem minden esetben van biztosítva, így Fecó jelenléte, mint hátvéd funkcionálna.
Azért az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem teljesen ez volt a tervem vele kapcsolatban. Az, hogy ő védjen meg engem, csak halványan jutott eszembe, de talán a hiúságát legyezte volna a tény, hogy engem védhet. Viszont másrészről vészcsengő gyanánt remekül megfelelt volna. Főképp azt vártam a jelenlététől, hogy esetleg észrevegyen valamit, amit én nem.
Amennyiben Fecó beleegyezik, akkor Andival való találkám után meglátogatom a boszorkányt és ő követne engem, mint árnyék. Ettől az árnyéktól azt vártam, hogy az esetleges veszélyekre figyelmeztessen és szemem legyen a hátam mögött.
A kocsmába belépve hangosan köszöntöttem Zsókát és körbehordoztam a tekintetem a söntésben. A kocsmárosnén kívül más nem volt az ivóban csak Fecó barátom, aki lelkesen öntötte magába az aranyló nedűt. Olyannyira lefoglalta ez a tevékenység, hogy észre sem vette az érkezésemet.
– Szép napot fiatalúr! – köszöntött vidáman Zsóka. – Hogy ityeg?
– Inkább fityeg – válaszoltam mosolyogva. – Nagy az én gondom.
– Van egy kék tabletta az szokott segíteni – kacagott Zsóka –, bár nem hiszem, hogy az lenne a probléma. Esetleg nem tudok segíteni?
– Talán. Fecót szeretném elrángatni ma késő délután pár órára innen.
– Könnyebb lenne egy ludat megtanítani az algebrára, mint ezt a szamarat arra, hogy itt hagyja a vályút – mondta szomorú tekintettel a kocsmárosné.
– Azért megpróbálom. Van egy adu ász a zsebemben – mondtam és Fecó asztalához lépve hangosan köszöntöttem.
– A kutya, meg a macska, te még élsz haver? – nézett rám fátyolos tekintettel a kúria gondnoka.
– Ahogy a mellékelt ábra mutatja. Veled mi a helyzet, minden rendben van?
– Persze, bár nem könnyű ám többet inni, mint amennyit bírok – mondta Fecó és a múltba révedt a tekintete. – Bezzeg fiatalkoromban, akkor aztán bírtam az italt. Nem úgy, mint manapság.
El sem tudtam képzelni mennyit ihatott régen, elnézve a jelenlegi kapacitását. Nagy levegőt vettem és vázoltam neki az elgondolásomat, miszerint testőrként kellene a késő délután funkcionálnia.
– Kizárt – mondta –, akkor még nyitva a kocsma. Tudod, bérletem van. Ezt nem fogom kihasználatlanul hagyni.
– Van egy üzleti ajánlatom. A kiesett időt megduplázom. Amennyi ideig nem tudsz ingyen inni, annak a duplájáig az én vendégem vagy.
– Áll az alku!– csapott a kezembe. – Jó üzletember lennél.
Miután megbeszéltem Fecóval, hogy úgy öt óra felé a templom mellett találkozunk és elköszöntem az elképedt Zsókától, a Szúnyog sziget felé indultam, hogy találkozzam gyönyörű és kísérteties kedvesemmel.
