Linktár

Az elátkozott kúria - Tizenkettedik fejezet

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2024/8 számában.

Tizenkettedik fejezet

A kúria emeletén az egyik ablakon keresztül kékes fényeket láttam imbolyogni, amitől a frász kivert. A túlvilági erők irányába való szkepticizmusomat alapjaiban rengette meg ez a látvány. A szinte fekete háttér előtt felsejlő komor épület ablakaiban táncoló fény igazán túlvilági látványt nyújtott. Nem sokáig tétováztam, visszamentem a kis házba, és fegyver gyanánt a hátizsákból előkapartam a svájci bicskámat. Fegyvernek nem a legjobb, de van rajta dugóhúzó is. Valószínűleg az idegállapotom nem lehetett valami stabil, ha ilyen marhaság jutott eszembe. Megráztam a fejemet, hogy a gondolataim kitisztuljanak, és a zseblámpát, amit egyelőre nem kapcsoltam be, a kezembe fogva elindultam óvatosan a kúria felé.

Mire odaértem, már eszembe is jutott, hogy a kulcscsomót ott hagytam a kis házban. Most hogy a fenébe jutok be az épületbe? Mire eddig jutottam a gondolataimban már az épület ajtaja előtt álltam, ami résnyire nyitva volt. Nem is tudtam, hogy örüljek vagy sem a ténynek, de lakonikusan tudomásul vettem, és lábammal beljebb löktem az ajtószárnyat. Halk nyikorgással válaszolt rúgásomra és feltárult a sötét fogadóterem. Egy percig hallgatództam, mielőtt beléptem, de semmi zaj nem hallatszott. Felkattintottam a zseblámpát és halvány fényét végigjárattam a teremben. Semmit sem láttam, ami idegen jelenlétére utal, ezért a lépcső felé vettem az irányt, hiszen a kísérteties fényeket onnan láttam. Megpróbáltam fejben egy alaprajzot kreálni az épületről, hogy megtaláljam azt a szobát, melynek az ablakán át a fényeket láttam. A lépcső korlátja halkan percegett, valami apró rovar jelenlétére utalva. Ezen kívül síri csend honolt az épületben.

Az emeletre érve ismét megálltam egy pillanatra hallgatódzni és a folyosót a lámpa fényénél megvizsgálni, ám még mindig nem láttam egy lelket sem. Sem élőt, sem holtat. Halkan settenkedtem afelé a szoba felé, ahonnan a furcsa fényeket láttam. Az ajtó csukva volt. Megfogtam a kilincset és óvatosan, mindenre is felkészülve kinyitottam az ajtót. Amit ott láttam arra azért nem voltam felkészülve. A falakon lógó, valaha szép faliszőnyeget valami ismeretlen erő letépte a falról. A szúette szekrény ajtajai tárva-nyitva. Az eddig a falakon lógó képeket a molyette ágyra dobálták. Akkora rendetlenség és káosz volt a szobában, hogy joggal hihettem túlvilági erők tombolása nyomainak. Körbefuttattam a lámpám fényét a szobán, de nem láttam a kupin kívül mást.

Hatalmas csattanás hallatszott és állította meg egy pillanatra a szívemet, ami a szomszédos szobából jött. Nagy lendülettel fordultam ki a helyiségből és rúgtam be a szomszédos szoba ajtaját. Igazán földöntúli látvány fogadott. Halványkék fény derengett a szintén romokban heverő szobában és a fény megvilágított egy borzalmas lényt.

Fekete csuklyás köpenybe burkolt alak állt háttal nekem, kezében egy hosszú nyelű baltával. Mikor lassan felém fordult, sátáni tekintet meredt rám. Vöröslő szempár világított a penészzöld arcból, és az élénkvörös vastag szájból sátáni sikoly tört fel, majd hirtelen lendületet véve felém indult felemelt kezében a baltával. Most sajnáltam igazán, hogy nem hordtam magammal lőfegyvert, mert ebben az esetben valószínűleg használtam volna. Ösztönösen az arcom elé emeltem a zseblámpát tartó kezemet, bár ha higgadtan tudtam volna gondolkodni, rájöttem volna, hogy mit sem ér egy ilyen hatalmas fejszével szemben. Egy láthatatlan erő eltaszított a szörnyű lény útjából, egyúttal az ajtófélfába fúródó fejsze osztotta sötét sorsomtól, és hasra estem.

Éreztem, ahogy átviharzik testemen a démoni alak, és a folyosón végigsuhanva a lépcső felé tart. Mire felcihelődtem már el is tűnt a szemem elől, de a szemem sarkából mozgást véltem felfedezni a szoba egyik sarkában. Felcihelődve a földre zuhant elemlámpa szórt fényében egy szürkésfehér lepelbe csomagolt emberforma alakot láttam a sarokban. Na tessék, megkaptam amiért jöttem, Egyszerre találkozom egy démonnal és egyúttal egy kísértettel is. Nem tudom, hogy léteznek-e jó szándékú kísértetek, de ha vannak, ez az egyikük lehetett, mert úgy véltem, ő mentette meg az életemet. Nem tudtam másra gondolni csak arra, hogy ez a kedves kísértet taszított félre a balta útjából.

Felkaptam a lámpámat és a fényét a szellemalakra szerettem volna vetíteni, de közben kislisszolt a szobából, és ő is a lépcső felé vette az irányt. Lihegve az átélt izgalmaktól összeszedtem megmaradt bátorságomat és lelkesedésemet, majd a szellemalak után iramodtam. Most, hogy kissé csökkent az adrenalinszintem, jobban is szemügyre vettem az alakot. A piszkosfehér lepedőre emlékeztető viselete eltakarta az alakját, de olyan légiesen könnyű volt a mozgása, mint egy balerinának. Igaz, a szellemek tudtom szerint nem hús-vér emberek, hanem azok haláluk utáni légies megjelenése, így a mozgása igazán megfelelt az említett entitások kritériumának. A szellemalak már a lépcső alján járt, mire én a lejárathoz értem, de nem adtam fel. Azon akkor nem is gondolkodtam, hogy a szellem miért fut el előlem, hiszen könnyebb módját is választhatná annak, hogy eltűnjön a szemem elől. Mondjuk egyszerűen csak köddé kellett volna válnia.

Mivel nem vált köddé, és a falakon át sem közlekedett, így rövidítve meg az útját, a bejárati ajtón keresztül távozott a kúria épületéből. Mire odaértem az ajtóhoz és kirohantam a szabadba, már csak halványan látszott a sziluettje az elhanyagolt temető síremlékei között, Ha jól láttam, az erdő felé távozott. A démont már nem is láttam sehol. Úgy döntöttem, nem üldözöm tovább a kísértetet, hiszen olyan sebességgel távolodott tőlem, hogy esélyem sem volt utolérni. Az járt a fejemben, hogy vajon a gyilkos szándékú démon eltávozott-e ismeretlen helyre, vagy még itt ólálkodik valahol, ezért a lámpám fényénél alaposan körbenéztem a kúria fogadószobájában, a konyhában, illetve az épület környékén, ám nem találtam semmit és senkit sem.

Döbbenten és csüggedten botorkáltam vissza a kis házhoz, ahol Kamilla nyervogása fogadott. Ez a macska örökké éhes. Adtam neki pár falatot, és erős töprengésbe merültem. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy sohasem utasítottam el teljes mértékben a természetfeletti létezését, de általában mindig kétkedve fogadtam a hasonló történeteket. Amit most tapasztaltam, az megintcsak az a kategória, amit nem tudtam hová tenni magamban. Valóban egy démoni lény és egy szellemalak volt az, amit láttam? Vajon egy démon miért alacsonyodik le addig, hogy egy egyszerű fejszét használjon emberéletek kioltására? A szellemlény miért mentette meg az életemet? Jó kérdések, és a válaszok megint csak homályba burkolództak. Jó fél órányit törtem a fejemet, de semmi értelmes dolog nem jutott az eszembe. Viszont, mivel nem olyan fából faragtak, hogy ennyiben hagyjam a dolgot, magamba öntöttem Fecó készletéből egy deci pálinkát, és valami fegyvernek is használható tárgy után néztem a kis házban. Csak nem hagyom annyiban a dolgot, mikor végre találkozhattam a gyilkosság gyanúsítottjával, aki lehet, hogy még a környéken van. Találtam egy kissé rozsdás sarlót a falra akasztva, amit levéve onnan fegyverként használhatok, és jó erősen megmarkolva suhintottam vele párat a levegőbe. Jó lesz.

Kimentem a kis házból és egyik kezemben a zseblámpával, a másikban a sarlóval ismét a kúriához mentem. Miután az ismételt kutatásom is eredménytelen volt, és a kripta kulcsa még mindig a zsebemben leledzett, legyőzve borzongásomat a temető és egyúttal a kriptaépület felé vettem az irányt. Legnagyobb megdöbbenésemre a kripta ajtaja tárva-nyitva állt, pedig én emlékezetem szerint bezártam az ajtaját. Óvatosan közelítettem a bejárathoz, minden eshetőségre felkészülve, A lámpa fényét ráirányítottam a kripta sötétjére, de a kis helyiségben a lejárati lépcsőn kívül nem láttam semmit, de mintha halvány kék fény szűrődött volna fel odalentről. Lassan lépkedtem lefelé, és mielőtt leértem volna, lekapcsoltam egy pillanatra a zseblámpát. Most már biztos voltam benne, hogy fény szűrődik fel a mélyből.

Amint leértem a kriptaterembe, azonnal észre is vettem egy pislákoló kék fény megvilágította ismerős fekete köpenyes alakot, aki épp az egyik, már szinte teljesen kiürített sírból dobált ki további csontokat morogva. Szerencsétlenségemre az utolsó lépcsőfokról lelépve lábam egy eldobott csontra csusszant, ami ebben a kis helyiségben olyan hangot adott, mintha egy ágyút sütöttek volna el. A rémalak a válla felett felém fordította vörösen izzó tekintetét, és a kezében tartott baltát hajításra emelte. Azt hiszem, ez lett volna az életem utolsó perce, dacára a kezemben tartott fegyvernek kinevezett sarlónak is, ha egy különös körülmény nem készteti távozásra a démoni lényt.

Falakat rengető sikoltás hallatszott odafentről, a bejárati kis helyiségből, minek hallatára hatalmas sebességgel elkezdett a rémalak felfelé futni. Még mielőtt ő felért volna, én is összeszedtem magamat, és azonnal a nyomába eredtem. Őszintén szólva minden óvatosságot félretéve futottam felfelé a lépcsőn, és felérve igazán szürreális látvány fogadott az időközben újra bekapcsolt zseblámpám fényénél.

A fekete démoni alak hadonászott a fejszével a szürkésfehér lepelbe burkolódzott szellem felé, aki egy karddal hárította az ütéseket, és szorgalmasan vissza is támadott. A démon elkeseredetten küzdött, ám, mikor meglátott engem is sarlóval a kezemben, menekülőre fogta. Pillanatok alatt eltűnt a sírok között. Igazi túlvilági harcot láthattam az imént. Jöttömre a szellemalak is futásnak eredt az erdő irányába. Nagy késztetést éreztem a démon üldözésére, de per pillanat a szellemalak jobban csábított. Talán azért, mert ő nem volt igazán ellenséges szándékú velem, hanem talán még az életemet is megmentette minimum kétszer.

Futásnak eredtem és követtem az erdőbe a szellemet. Az ég alja már derengett. Közeledett a hajnal is. Hihetetlen gyorsan eltelik az éjszaka, ha az embernek van megfelelő mennyiségű szórakozási lehetősége. Ismerősnek tűnő erdei ösvényen rohantam az előttem tíz méternyire futó szellem után. A lában sárba csúszott, és az utolsó pillanatban kerültem el a mocsárba esés kellemetlen élményét. A sűrű növényzetet áttörve a már ismerős kis szigeten találtam magamat, ahol a kis kunyhó állt a fák óvó ölelésében.

A derengő fényben a kis szigeten nem láttam a kíséretet, de a kunyhó ajtaja lassan mozgott. Amennyiben nem vált a hajnali fény hatására köddé a szellem, akkor csak odabent lehetett. Lábammal belöktem az ajtót és megláttam a szürkésfehér lepedőbe burkolt alakot fedetlen fejjel.

Először is rettenetesen megdöbbentem, másodszorra pedig olyat tettem, amit sohasem hittem volna. Odaléptem a kísértethez, megöleltem és szenvedélyesen megcsókoltam.