Íme az ember!
Álmomban egy idegen erdőben settenkedek, de csak az más mint az ébrenlét óráinak ember által szabályozott rengetegjei. Sudár törzsű fák emelkednek az általam járt keskeny ösvény felé, széles leveleikkel visszafogják a Napnak sugarait, sötétben tartva a nyálkás aljnövényzetet, és a belőlük itt-ott kiemelkedő széles kalapú sápadt gombákat. Hallom, ahogy valami motoszkál a párás homályban, halkan kerreg, tudom, hogy a tücsök kései, macskaméretű leszármazottja.
Az önző ragaszkodás a húsomhoz a zsákmányállat rettegésébe fordul. Ismerem ezt a vadont, ami sok-sok évvel azután fog tenyészni, hogy minden ami a szülővárosomból maradt és a termőtalajnak részévé rohadt.
Fémes rikoltás érkezik álombeli önmagam érzékeny füleihez. Gigantikus madár, egy tollas démon, amelynek szárnyai tollai között megbújó csökevénnyé a föld rabságában töltött évmilliók alatt épp úgy lehet fajomnak aranykorában elszaporodott, a baromfiudvaron kapirgáló és végzetéről nem tudó, de annak láncait később letörő házityúk leszármazottja, mint a kertben vidáman csivitelő cinege kései utódja, minek természetanyánknak egyik kezével elvesz, a másikkal pedig csonttörő csőrt és erőteljes hátsó lábakat adott kárpótlásul. Láttam már őket, ahogy a folyó torkolatánál összegyűltek reggel inni, és a hajnali ködből kiemelkedve olybá tűntek, mint a negyedkor terrormadarainak itt maradt árnyai.
Nem ők voltak az új kor királyai, a hüllők is vágytak a csúcsragadozók trónjára. Fatörzs vastagságú kígyók álltak lesben a fák között, hogy villámgyorsan előugorva pusztán testük tömegével a földre döntsék prédájukat és körétekeredve halálra fojtsák. Láttam gyorsan suhanó hosszú lábú gyíkokat, melyek pikkelyes farkasként cikáztak át az erdő homályán zsákmányukat keresve. Ők is rettegtek az erdő mélyének borzalmas sárkánygyíkjaitól, melyek gigászi faltörőkosként rontottak elő a sötétségből, hogy aztán hatalmas szemfogukkal átszakítsák a préda vékony bőrét és roppant erejű állkapcsukkal széttörjék csontjait.
Nem kétséges, hogy a Föld visszatért a geológiai középkor kegyetlen világához, ahol a folyamatosan füstölgő vulkánok és a lassan duzzadó Nap együttesen melegíti fel a félig víz alá került, esőerdők által borított földrészeket. Az emlősök az erdők sötétjéből remegve nézik az élet új borzalmas nyarának véres karneválját.
A legborzasztóbb azonban az, mikor álmomban bele kell néznem az összegyűlt esővíz tükrébe. Egy idegen, mégis emberi arcot láttok egy villanásra megjelenni. Ilyenkor pattan fel a szemem, és ébredek fel a hálószobám sötétjében. Ilyenkor nem gondolkodok, lehunyom a szemem, de még mindig látom a hatalmas sárga szemeket visszanézni rám.
Ez lett hát belőlem. Íme az ember…
