Linktár

Az elátkozott kúria - Kilencedik fejezet

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2024/8 számában.

Kilencedik fejezet

A kunyhó berendezése egy kopott ágyban és egy üres asztalban ki is merült és nem is láttam semmilyen tárgyat, ami utalt volna a kunyhó rendeltetésére. Egyetlen egy üres pálinkásüveg hevert csak a sarokban, de miután átkutattam a kis helyiséget nem találtam semmi mást. Kissé csalódott voltam, hiszen abban bíztam, hogy a kunyhó kicsit közelebb visz nyomozásom végcéljához, ami még eléggé messzinek tűnt számomra. Egyelőre semmi támpontom, vagy fogódzkodóm nem volt az ügyben. Kimentem a kunyhóból és úgy döntöttem, hogy máskor még visszajövök ide, de mivel már jól benne jártunk a délelőttben és a délutánt a megyei kapitányságon szándékoztam tölteni, így elindultam vissza a falu felé.

A kis tisztáson átvágva a földnyelv felé igyekezve néhány lábnyomot véltem felfedezni a nedves talajban. Közelebbről is megvizsgálva gyaníthatóan férfié lehetett hiszen volt vagy ötvenes gumicsizma, ami a nyomokat hagyhatta. Persze akár egy mutáns nő is járhatott erre, de ennek kevés esélyét láttam. Semmi érdemlegeset nem tudtam ebből megállapítani csak annyit, hogy valaki járt itt. Na ez aztán hatalmas felfedezés volt. Büszke lehetek magamra.

Az erdő éppen olyan sejtelmes és szinte ijesztő volt, mint maga az ügy, amin dolgoztam. Néhány béka dacolt a hűvös idővel és igyekezett beásni magát a jóval melegebb mocsár mélyére. Kellemesnek nem mondható kirándulásom remekül átáztatta a ruhámat, így szállásomra érve forró fürdőt és száraz ruhát vettem, majd a falu felé vettem volna az utamat, de gondoskodó szállásadónőm néhány kérdés után belém tukmált vagy egy hétre való marhapörköltet, mert szerinte a hosszú úton a megyeszékhely felé valószínűleg éhen haltam volna. Nagy ívben elkerültem a kocsmát, mert ismerve a csapos nőt egy pohár sör nélkül nem engedett volna az utamra. Szép is lett volna szeszszagúan érdeklődni a megyei kapitányságon.

Kóc Öcsi az állomás ura unott és zavaros tekintettel nézett rám, miután a vonat indulási idejéről és az esetleges jegyvásárlásomról érdeklődtem. Nem volt egyszerű felzörgetnem és rábírnom a jegypénztár függönyének elhúzására, de vagy tíz perc kőkemény dörömbölés után sikerült.

– Minek akar maga jegyet? – kérdezte Öcsi őszintének tűnő csodálkozással – az nélkül is elviszi a vonat – bólogatott szinte önmagának helyeslően.
– Gondolom bírságra számíthatok, ha a jegyellenőr netán valamiért elkérné – mondtam mosolyogva.
– A francot sem érdekli a jegy, főleg nem a kallert! Na jóccakát – mondta így dél körül, és be is húzta a függönyt az orrom előtt.

Eszembe jutott egy hajdan volt jó barátom, Kecske Gézuka a belvárosi Kék Moszat nevű szórakozóhely egyik törzsvendégének azóta már szállóigévé vált mondata:

– Az alkohol női hormonokat tartalmaz, ugyanis, ha sokat iszol, össze-vissza beszélsz és nem tudsz vezetni.

Persze, mint a vezetés tudományának antitalentuma nem tudtam azonosulni a mondat teljes tartalmával, mert a szebbik nem legtöbb képviselője sokkal jobban vezet, mint én. Egyébiránt a beszéd képességének zavarait, mint Öcsi példája is bizonyítja, okozhatja némi alkoholfogyasztás.

Tovább nem is morfondíroztam, hanem kimentem a vágány mellé, és érvényes jegy nélkül vártam a vonatot. Természetesen, mint aktív rendőr, az igazolványom felmutatásával ingyen is utazhattam volna egy kis kegyes hazugság társaságában, de akkor az inkognitóm került volna ezzel veszélybe. Miután a vonat megérkezett, az első dolgom volt megkeresni a jegyvizsgálót, és megvásárolni a menetjegyet. A kedves ifjú hölgy ismerte Öcsit, így még nagyon magyarázkodnom sem kellett. Hatvan kilométerrel és négy óra zötykölődéssel a hátam mögött szálltam le a megyeszékhely valaha impozáns vasútállomásán. Maga a váróterem egy katedrális nagyságával és szépségével vetekedhetett volna, ha nem csúfította volna el a sok szemét, amit a láthatóan munkáját unó takarítószemélyzet soha nem tudott teljesen eltüntetni.

Miután kiléptem az állomásépületből a szemközti kis park közepén álló újságos pavilon felé vettem az irányt egy kis információ reményében, Nem jártam még életemben soha Győrben, így nemhogy a kapitányság épületét nem tudtam merre van, de magát a várost sem ismertem. Ezért is nem akartam mindenképpen a pályaudvar előtt álló taxik egyikével odajutni. Ha nincs annyira messze, akkor inkább gyalog mennék oda. Egy kedvetlen úriember, aki az újságosbódéban tevékenykedett, eléggé részletes és megbízhatónak tűnő információval szolgált, hogy merre is kell mennem. Szerinte lassan sétálva is oda fogok érni húsz perc alatt. Maga a város gyönyörű volt. Impozáns épületek és sok zöldfelület díszítette, ezért számomra élhetőbbnek tűnt így első látásra, mint a főváros.

Az újságárus útbaigazítása valóban megbízható volt, mert vagy fél óra séta után meg is találtam a hatalmas épületet, melyben a megyei kapitányság volt található.

A bejáratnál posztoló őrmester, miután igazoltam magam, bekísért a diszpécser fülkéjébe és telefonált az életvédelmi osztályra, hogy szeretnék beszélni velük. Megköszönve a kedvességét leültem az előtérben sorakozó székek egyikére és vártam. Nem is sokára felberregett egy ajtó biztonsági zárja, majd kinyílt, és egy tagbaszakadt, szikár arcú férfi lépett ki rajta, majd, mivel más nem ült az előtérben, felém indult.

– Maga az a fővárosi nyomozó? – kérdezte meg, és igenlő válaszom után a kezét nyújtotta. – Takács Gusztáv – rázta meg a kezemet olyan erővel, hogy majd felsikítottam a fájdalomtól –, én vezetem itt az életvédelmi osztályt.
– Kanizsai Ödön – válaszoltam, miután megjött a szavam a sokkoló kézfogásnak köszönhető beszédzavar után.
– Azt hiszem, én vagyok az öregebb – nézett rám kíváncsian –, ha nem bánod, tegeződjünk! Elvégre kollégák lennénk vagy mi.

Miután kölcsönösen biztosítottuk egymást arról, hogy ezután csak Guszti és Ödön leszünk egymás számára, meginvitált az emeleten lévő irodájába.

Az iroda jellegzetes egyeniroda volt, ami a honi rendőrség sajátossága, csak egy vadászpuska rít ki a berendezésből, ami a falon lógott, hirdetve ezáltal Guszti szenvedélyét. Nem is sokat lacafacázott, mert miután hellyel kínált és ő is lerogyott az íróasztala mögé, rám nézett, és fel is tette a kérdését.

– Mondd, miben segíthetek neked?

Mielőtt válaszoltam volna kicsit tanulmányoztam Ödön arcát, amin szikár szigorúságával ellentétben ragyogó kék és tiszta tekintetű becsületes szemek díszelegtek. Hatalmas termetű ember lévén eleve tekintetet parancsolt a megjelenésével, de őszbe hajló barna haja és vakító szemei lágyították a megjelenésének élét. Szimpatikus ember volt, ám látszott rajta, hogy nem igazán tűri az ellentmondást.

– Tulajdonképpen nagyon is sokban. Talán értesültél róla, hogy a mi osztályunk besegít egy bűnügyben nektek mivel a segítségünket kértétek. Egy bizonyos Lápfenéken történt gyilkossági ügyről van szó – válaszoltam a kérdésére.
– Igen. Természetesen tudok róla, hiszen én voltam, aki a segítségét kért Kanizsai Ödöntől. Minden bizonnyal ismered – nézett rám kutató tekintettel.
– Természetesen, hiszen ő a szeretve tisztelt és nagyra becsült főnököm.
– Na, nem kell a nyalóka. Az a majom jó barátom, de néha rettenetesen kiállhatatlan tud lenni – célzott elég nagy éleslátással felettesemre.
– Rendben, az igaz, hogy nem szeretem, de azért nagyra becsülöm – válaszoltam, miközben ő jó ízűen nevetett.
– Elég kacifántos történet ez a gyilkossági ügy – nézett a plafon felé Guszti. – Hozok egy kávét és egy üdítőt mindkettőnknek, mert ezt nem igazán tudom egy percben összefoglalni.

Miután visszatért az irodába az ígért italokkal, egy aktát vett maga elé, amit kinyitott, ám bele sem nézve beszélni kezdett.

– Miután megkaptuk az értesítést, hogy gyilkosság történt a Lápfenéken található kúriában, nagy erőkkel vonultunk ki oda. Sok bűneset történik a megyében, de gyilkosság csak elvétve, ezért a helyi körzeti megbízott azonnal minket értesített. Miután kiérkeztünk és biztosítottuk a helyszínt két járőrrel, az orvossal és a nyombiztosítókkal bementem az épületbe. Hidd el nekem, sok mindent láttam már életemben, de ilyen kegyetlen és véres gyilkosságot még soha. Egy férfi feküdt a padlón egy hatalmas vértócsában és mind a két kézfeje le volt metszve. Első látásra a nyomokból ítélve a szerencsétlent még életében csonkították meg és a vérveszteség okozhatta a halálát. Két méterre az élettelen testtől a falon fröcskölt vérnyomok voltak, és egészen odáig, ahol összerogyott, hosszú vércsíkok borították a padlót. Később az első benyomásomat az orvos is megerősítette.

Ennél a pontnál kicsit megszakította az elbeszélését Guszti, és az ablakhoz lépve kibámult rajta.

– Látom eléggé megviselt az eset – néztem rá együttérzően.
– Nem tagadom. Gyomorforgató és elkeserítő volt a látvány, ám nem is ez a legnagyobb baj, bár az emberélet a legfontosabb. A legnagyobb problémánk az volt, hogy semmi nyomot nem találtunk, ami az elkövetőre utalt volna, és még az áldozat személyazonosságát sem tudtuk megállapítani. Azóta sem. Mintha sohasem létezett volna. Pedig még az Interpollal is felvettük a kapcsolatot, de ők sem tudtak segíteni a beazonosításban. A leghátborzongatóbb az egészben az volt, mikor elkezdtük kikérdezni a falubelieket.
– Hát igen, elég hátborzongató nép az – mondtam, de azonnal meg is bántam a rövidke mondatomat, mert olyan szúrós szemmel nézett rám, hogy szinte megijedtem.

Azért hamarosan megenyhült a tekintete és folytatta a mondókáját:

– Szinte mindenki, akivel elbeszélgettük valami démonokat és szellemeket emlegetett, amik beköltöztek a kúriába és emberi vérre szomjaznak. Az igazat megvallva este felé már egy zabszemet sem lehetett volna a hátsómba erőltetni, olyan félelmetes volt az az épület. Na ennél a pontnál meg is rekedtünk és semmit sem találtunk, ami előmozdította volna a nyomozást. Ezért kértünk segítséget. Ugyanis egy közös vadászatunk alkalmával Ödön főnököd említette, hogy nemsokára létrehoznak valami különös ügyek ügyosztályát, ami ilyesmikkel fog foglalkozni. Gondolom te ennél az ügyosztálynál dolgozol – nézett rám kíváncsi tekintettel.
– Valóban – válaszoltam – én lennék az osztály vezetője.
– Mindjárt egy nagykutyát küldtek? –kérdezte elismerő tekintettel.
– Hogy nagy-e azt nem tudom, de hogy kopó az biztos. Az osztályom létszáma jelenleg egy és fél fő. Én lennék az egy.
– És a fél? – kérdezte, miközben szerintem azon gondolkodott, hogy elvitessen-e egy kellemes csendes helyre, ahol nyugodtan elmélkedhetek.
– A fél az titkos – mondtam, míg ő megértően bólogatott. – Hát, köszönöm az információkat! – mondtam miközben felálltam a székről.
– A fővárosba mész vissza?
– Nem, tulajdonképpen, és már megkezdtem a nyomozást és megszálltam Lápfenéken – válaszoltam az elképedt Gusztinak.
– Akkor jó utat! – és a kezét nyújtotta. – Aztán vigyázz út közben, mert ilyenkor nagy a forgalom és sok az állat az utakon. Mármint kétlábú négy keréken – mormogta halkan.
– Vonattal jöttem és megyek – mondtam.
– Jesszus Pepi! Arra rámegy a fél napod. Na, gyere elviszlek – mondta, miközben a falról leakasztott egy kulcsot.
– Nagyon kedves vagy, de tudod, inkognitóban nyomozok. Nem tudják a falubeliek, hogy rendőr vagyok.
– Rá se ránts! Civil autóval megyünk, és ha úgy jó neked, akkor kiteszlek nem messze a falutól. Akkor senki sem lát meg minket. Lehet, hogy engem azért valaki felismerne, és akkor furcsa gondolatai lennének a személyedet illetően.

Lápfenékig nem sok szó esett közöttünk magáról a bűnesetről, de azért igazán jól elbeszélgettünk egyéb a szakmába nem vágó dolgokról. Biztosítottam újdonsült ismerősömet arról is, hogy továbbra is tartjuk egymással a kapcsolatot. A falutól vagy egy kilométerre ki is szálltam Guszti autójából, és elgondolkodva baktattam a templomtorony irányába.