Linktár

Az elátkozott kúria - Nyolcadik fejezet

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2024/8 számában.

Nyolcadik fejezet

Miután elbúcsúztam Fecótól, visszaindultam szállásomra. Út közben azon törtem a fejemet, vajon kinek, vagy minek a lépteit hallottuk ma, de semmi értelmes választ nem leltem erre a rejtélyre. Mivel megígértem Katicának, hogy visszatértemkor benézek hozzá, ezért bekopogtam az ajtaján.

– Na, csak visszatért épségben – fogadott mosolyogva. – Bújjon be! – szólt és kinyitotta előttem az ajtót.

Miután helyet foglaltam a konyhában és rágcsálni kezdtem az elém rakott süteményeket szállásadónőm kérdésére elmondtam neki, hogy figyelmeztetése ellenére meglátogattam a kúriát. Miután kellőképpen kisopánkodta magát a véleménye szerint őrültségem hallatán, hirtelen beszédes kedve kerekedett és mesélni kezdett a szerinte rettenetes épületről.

Elmondása szerint régen, még az ő fiatal korában semmi probléma nem volt a kúriával. Ott játszottak a testvéreivel és a többi falubeli gyerekkel, mert akkor nem zavarta el őket semmi vagy senki. Az idő azonban a lakatlan épületet egyre rosszabb állapotba süllyesztette és a dolgok természete szerint így félelmetessé is varázsolta a falubeliek számára. Pletykák kezdtek keringeni arról, hogy szellemek lakják az épületet. Kóbor lelkek sétálgatnak a kápolna és a családi kripta környékén. Igaz, senki sem látta, csak látni vélte ezeket az entitásokat, de a sok pletykából végül tények lettek. Mindenki, aki tudta, kerülte az épületet, csak a bátor vérű kamaszok próbálgatták merészségüket az est leszálltával a kúriában és környékén. Több megmagyarázhatatlan baleset is történt ott, ezért mindenki kerülte a baljóslatú területet.

Katica elmondása szerint az utóbbi fél évben megszaporodtak a túlvilági tevékenységek, amit ő a mocsár bosszújának tulajdonított, mivel akkor kezdtek további területeket lecsapolni, hogy megművelés alá vonják a területet. Az események betetőzése a brutális gyilkosság volt, amiről természetesen nem sokat tudhatott, de annyit igen, hogy ilyet csak egy démon tehetett. Az eset óta más oda nem teszi be a lábát, csak Fecó a gondnok, de Katica szerint ő bolond, és azokat nem bántják a szellemek és démonok.

– Akkor én tulajdonképpen védett vagyok, mert maga szerint bolond lehetek, hogy odamentem – mondtam neki.
– Na menjen valahová, de ne oda! – mondta elsápadva. – Tényleg veszélyes lehet.

Meghatott a féltése és gondoskodása, amit meg is köszöntem neki, de megnyugtattam, hogy nagyfiú vagyok és tudok magamra vigyázni. Miután ezt tisztáztuk és jó éjszakát kívántam neki, a szobámba mentem, és tisztálkodás után szinte azonnal álomba merültem.

Reggel korán keltem mert be akartam menni a faluba beszerezni az ígért pálinkát Fecónak, és vásárolni ezt-azt magamnak. Katica vagy nem volt otthon, vagy még aludt, mert anélkül tudtam elhagyni a házat, hogy a kérdéseire válaszolni kellett volna. Tele tervekkel sétáltam a kavicsos úton. Ma még felfedezem a kápolnát, meg szerettem volna tekinteni a családi kriptát, majd kicsit bóklászni a mocsár szélén, hátha kipattan valami égi szikra a szikár agyamból.

Most nem mentem be a kocsmába, mert nem éreztem a hívást, csak a vegyesboltot látogattam meg, ahol természetesen mindenféle szeszes italt is árusítottak. Kiválasztottam egy üveg jófajta barackpálinkát, és vettem némi péksüteményt, egy palack ásványvizet majd visszafordultam, és elindultam az elátkozott kúria felé. Ma nem esett az eső és kicsit a nap is kikukucskált a szürke felhők mögül, ezért a hangulatom is vidámabb volt. A délelőttöt a kúriánál és a mocsárnál szándékoztam tölteni, majd délután tervem szerint beutazni a megyeszékhelyre a rendőrkapitányságra egy kis információért. Reméltem ott azért némi konkrétumot is megtudok a gyilkosságról. A kúria ebben a reggeli fakó napfényben nem tűnt sem félelmetesnek, sem elátkozottnak. Csak egy lepusztult, hajdan minden bizonnyal gyönyörű épületet láttam, melynek falai az idők során sok öröm és bánat tanúi lehettek.

Fecó biciklije a kis ház falának volt támasztva, így bekopogtam az ajtón, majd be is léptem, miután valami invitálásnak is beillő mormogást halottam. Gondnok barátom háttal állt nekem és éppen Kamillát a macskát etette valami konzervvel. Pillantásom a dobozra esett, és meglepődve láttam, hogy extra erős chili a tartalma.

– Mit bámulsz? Ez a kedvence – mondta Fecó látva meglepett arcomat.

Most már nem is csodálkoztam azon, hogy ez a szőrmók miért viselkedik ilyen furcsán. Gondolom nem lehet minden élvezet nélküli a WC-zés neki. Valami földöntúli öröm járta át Fecó arcát miközben átnyújtottam neki az üveg pálinkát, aminek azonnal ki is tekerte a nyakát és öntött két pohárral. Egyik poharat teletöltötte a másikba pedig egy ujjnyival csepegtetett, majd felém nyújtottá a kevesebbet.

– Csak mert te nem bírod az ilyenfajta itókát – véleményezte látatlanban a tűrőképességemet, majd egy slukkra felhajtotta az italt.
– Akkor mehetünk is a kápolnához. Ma nem sok időm van, mert kártyaverseny lesz a kocsmában és a fődíj egy heti bérlet, amivel egy hétig ingyen lehet ott inni – mondta, miközben elgondolkodó tekintettel bámult a távolba. – Ki is kellene vennem egy hét szabadságot – bólogatott önnön ötletétől vezérelve, majd el is kacsázott a kápolna irányába.

Megadóan követtem, és arra gondoltam, hogy fuccs a kalauzom segítségének, ha megnyeri a kártyaversenyt. Nagy a valószínűsége, hogy csak a kocsmában tudnék vele beszélni egy héten keresztül, már ha egyáltalán képes lenne erre a tevékenységre.

A kápolna épületét félig befutották különféle kúszónövények ezért nem látszott túl bizalomgerjesztőnek. Apró tornyán, mint egy ómen, ferde kereszt lógott bánatosan. Fából ácsolt, díszes, kétszárnyú kapuját a zsanérok már nem, csak valószínűleg a lakója tarthatta a helyén. Viszont ide véltem besurranni tegnap azt az alakot, úgyhogy mindenféleképpen meg szerettem volna alaposabban is vizsgálni. Belépés után sokkal nagyobbnak tűnt a helyiség, mint ahogy kívülről látszott. Három ólomüveg ablakán beszűrődött a fény, és a nyolcszögletű épületbelsőt misztikus színkavalkáddal borította be. A bejárattal szemben egy oltár helyezkedett el egy Mária képpel a közepén. Az áldozóasztal már összerogyva feküdt a porlepte földön. Néhány pad árválkodott az oltár és a bejárat között. Más ajtót, vagy kijáratot nem láttam miután körbejártam a kápolnát, csak egy vaklépcső pár foka vezetett lefelé vagy két méter mélységbe az oltár mellett. Ez a céltalan építmény valószínűleg egy tervezett kripta félbehagyott mementója lehetett, mert miután lementem a csonka lépcsőn, csak egy puszta falba ütköztem. Miután meggyőződtem róla, hogy rajtunk kívül más érdekes nincs a kápolnában Fecó felé fordultam, aki árválkodva állt a bejárati ajtónál.

– No akkor csak egy dolog lenne, amit megnéznék. A családi kripta igazán vonzó célja lenne a mai kis kiruccanásomnak.
– Fene egy gusztusod van – vettette oda nekem Fecó, de megadóan megindult az erdő széle felé.

A kripta és a kis temető az erdő szélén terült el, és eléggé vigasztalan látványt nyújtott a fűzfák óvó ölelésében. Egy hatalmas, mészkőből készült kriptaépület uralta a temetőt, melyre a családi címert faragták, és egy kovácsoltvas kapu zárta le a bejáratát. Nagy rozsdás lakat lógott a kapun, amit közelebbről megvizsgálva felfigyeltem néhány fénylő karcolásra, ami nem lehetett túl régi.

– Ehhez van kulcsod? – kérdeztem meg a gondnokot.
– Van a fenét. Nem is kellene. Csak a papnak van a faluba kulcsa hozzá. Egyébként is ki a fene menne be oda? – borzongott meg Fecó.
– Mondjuk én – mondtam. – Érdekelnek a régi dolgok.
– Akkor menj ki a piacra szombaton, akkor árul virágos Julis. Na ő elég régi.

Nem is válaszoltam Fecónak erre az érdekes felvetésre, hanem gyorsan körbejártam a kis temetőt, de néhány kidőlt sírkövön és pár kósza békán kívül nem láttam semmi érdemlegeset. Most sem lettem sokkal okosabb, de legalább az már bebizonyosodott számomra, hogy valaki babrált nem régen a kripta zárjával. Megköszöntem Fecónak a segítségét és sok sikert kívántam neki a kártyaversenyhez, majd elhagytam a kúria területét, és felvéve a gumicsizmát belevetettem magamat az erdőbe, ami a mocsaras területet szegélyezte.

Tulajdonképpen nem lett volna semmi dolgom ebben a mocsárban, de nagyon érdekesnek találtam. Nem is tudtam, hogy kis hazánkban ilyen nagy összefüggő mocsaras terület is létezik. Annak ellenére, hogy már több évtizede lassan, apránként le-lecsapolják még mindig óriási területen fekszik. sárközi nyomozásom során már láttam hasonló területet, de egy kicsit ez más volt. Ott több nyílt vízfelület volt, ahol csónakkal lehetett közlekedni, viszont itt a mocsárban kisebb vízfelületek mellett inkább sáros süppedős és növényekkel bőven benőtt területek voltak. Rengeteg volt a szúnyog annak dacára, hogy már bőven az őszben jártunk, de azért még erőlködött a nap. A ruházatom eléggé zárt volt ahhoz, hogy ne egyenek meg ezek a vérszívó szörnyetegek, ám a kézfejemet és arcomat azért zabálták rendesen.

Sűrű pára borította az időnként felbukkanó nyíltabb vízfelületeket, miközben egy láthatóan kitaposott ösvényen haladtam a ritkás facsoportok között. Roppant kíváncsivá tett, hogy ki, vagy mi taposta ki a mocsárban ezt az ösvényt, úgyhogy úgy döntöttem, követem, bárhová is vezet. Már szinte meguntam a gyaloglást, mikor egy kisebb földnyelvhez értem, ami egy nagyobb tószerűség közepén pihenő szigethez vezetett. A sziget közepén néhány hatalmas fa árválkodott, de egyébként csak sűrű nádas borította. Ahogy átkeltem a földnyelven, láthatóvá vált a nádasban egy ösvény, ami a sziget közepe felé vezetett. Bebújtam a nád közé és a láthatóan valami éles tárggyal kimetszett nádas közepi ösvényt követve a facsoporthoz jutottam, amit egy kis tisztás szegélyezett. A fák alatt fából ácsolt nádfedeles kunyhó árválkodott egy kövekkel körberakott tűzrakóhellyel az ajtaja előtt néhány méterrel. Kiabálni kezdtem, hogy van-e itt valaki, de választ nem kaptam, ezért lassan megközelítettem a kunyhót és megpróbáltam az ajtót kinyitni. Ezirányú próbálkozásom sikerrel is járt, ezért óvatosan, mindenre is felkészülve benyitottam rajta.