Linktár

Az elátkozott kúria - Hetedik fejezet

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2024/8 számában.

Hetedik fejezet

A falu felé félúton kicseréltem a gumicsizmámat cipőre, nehogy szállásadóm még konspiráljon valamin. Óva intett attól, hogy meglátogassam a kúriát, ezért nem szívesen konfrontálódtam volna vele. Már dél felé járt az idő, és úgy döntöttem, hogy felkészülésképp a délutáni látogatásra a kúriánál megtisztálkodom, és egy kicsit pihenek. Kinyitottam a kaput, és a verandán keresztül besurranva kinyitottam a lakrészem ajtaját. Most nem fűlött a fogam Katica esetleges dorgálásához. Hiú ábránd volt, hogy észrevétlenül besurranjak, mert testes szállásadónőm előbukkanva a semmiből már rám is köszönt.

– Jó napot! Azt ígérte tegnap, hogy megjavítja a serpenyőmet – mondta és a választ meg sem várva már be is gurult a konyha hátsó ajtaján, azt nyitva hagyva a számomra.

A tűzhelyen ismét egy óriási mennyiségű étel gőzölgött, amire rámutatva Katica elmondta, hogy nekem is jut belőle. Közölte velem, hogy ráadásképp még meglepetést is készített nekem, ha megjavítom a törött nyelű serpenyőjét. Nem is várt vele sokáig. A kezembe nyomott egy péklapátnak is beillő nyele vesztett serpenyőt és annak elvesztett fogóját. Fingom sem volt, hogy reparáljam meg az eszközt, de profizmus jellegét erőltettem az arcomra és megkérdeztem:

– Szigetelőszalag van esetleg?
– Persze, még talán pillanatragasztó is akad a sufniban – mondta és kivette a kezemből a serpenyőt, majd teríteni kezdett. – Hagyja a fenébe, már úgyis múzeumba való lett volna.

Miután a mosogató alatti szekrénybe süllyesztette a törött serpenyőt, bablevest mert a tányéromba bőséges mennyiségű csipetkével, és egy tálcán frissen sült pogácsát is az asztalra tett. Hihetetlen finom volt az étel és úgy jóllaktam, hogy az volt az érzésem szétpukkanok. Megköszöntem a vendéglátást és jelezve pihenési szándékomat távozásra készültem.

– Várjon egy kicsit – szólt Katica és a tenyerembe tett egy kis dobozt, amiben remek süteményszeletek illatoztak. – Ezt a serpenyőért cserébe sütöttem. Na, nem mintha megszolgálta volna, de egészségére.

Nem tudtam, hogy hálálkodjak a kedvességéért és megfogadtam magamban, hogy valami módon meg fogom hálálni a szívességét. A szobámba érve az asztalra tettem a süteményes dobozt. Később szándékoztam megenni, mert úgy tele voltam, mint a déli busz. Gyorsan megfürödtem, és egy szál ádámkosztümben hanyatt vágtam magam az ágyon. Odakint feltámadt a szél és hallottam az esőcseppek kopogását az ablakon.

Négy órát mutatott a tükörbe szerelt szerkezet, mire megébredtem. Nem volt szokásom délután aludni, de a friss levegő, a kiadós ebéd és a szél, valamint az eső hangjai visszavedlettek óvodássá. Gyorsan magamra kaptam a ruháimat és egy vízhatlan kiskabátot is előkészítettem, mert még most is szemerkélt az eső. Már lassan el kellett indulnom, mert nem igazán szerettem volna a másodikként érkezni a kúriához. A hátizsákomba bekészítettem a messzelátómat is, minden eshetőségre felkészülve, majd egy kis gondolkodás után a süteményesdobozt és a maradék ásványvizet is a zsákba süllyesztettem. Kiléptem a verandára és bánatos szemmel néztem a szürke eget, amin tömött felhők vágtattak vadul. Az eső épphogy csak szemerkélt, de így is kellemetlen volt az időjárás. Lerúgtam a cipőmet, amit botor fejjel felvettem és gumicsizmára cseréltem.

– Csak nem nyugszik maga – hallottam meg Katica hangját. – Oda kell mennie a kúriához. Igaz? Hiába óvom a tyúkszaros kis életét?
– Nem lesz semmi baj, nyugodjon meg – kértem halkan.

Valami módon, ellentétben az éles szavaival jól esett féltő törődése a duci kis asszonynak. Mintha édesanyám szerető tekintete kísért volna, ahogy elindultam a kertkapu felé.

– Aztán vigyázzon magára. Ha meg visszajön, kopogjon be hozzám, hogy megnyugodjak – búcsúzott el Katica, mintha világ körüli útra indultam volna.

Vidáman tapicskáltam a gumicsizmámmal a pocsolyában. Szinte újra gyereknek éreztem magam. Még szerencse, hogy nem láthattak társaim a kapitányság állományából. Lett volna szóvicc bőven az elkövetkezendő években. Nemsokára meg is láttam a kúria épületét az esőfüggöny mögött. Még rejtélyesebbnek és valami módon félelmetesebbnek tűnt, mint a szűrt napfényben. Felnéztem a díszes címerre és egy nagy levegőt véve bementem az elhanyagolt kertbe. Fecó bunkere magányosan állt az kúria mellett, csak a Kamilla néven tisztelt macska aludt az ablakpárkányon. A szemerkélő eső elég kellemetlen volt, ezért a kúria bejárata előtti előtér alá húzódtam, nehogy bőrig ázzak.

Halk nyikorgás ütötte meg a fülemet, és erre hideg borzongás futott át rajtam. Eszembe jutott az a pár kísértettörténet amit a helyről mesélnek, és képzeletem már különféle rémes alakokat vizionált az épület belsejébe. Csak akkor nyugodtam meg, amikor megláttam Fecót, ahogy egy kopott biciklivel bekerekezik a kapun. A rozoga járgány adta ki magából a nyikorgó hangot. Lendületesen intett, hogy menjek oda hozzá, és a kis háza oldalához támasztotta járgányát, majd egy akkora kulcscsomót vett elő, amilyet csak a középkorban játszódó kosztümös filmekben láttam. Kinyitotta az ajtót és toporgott a küszöbön, majd belépett a helyiségbe. Követtem őt, miután én is lehúztam a nagyja sarat a gumicsizmámról.

– Na gyere, dobj be egy jófélét – célzott arra a förmedvényre, amit ő pálinkának nevezett.

Hiába szabadkoztam kiöntött egy jó nagy pohárral és felém nyújtotta.

– Ebben a pocsék időben csak ezzel lehet megelőzni a meghűlést – közölte mély meggyőződéssel majd egy szuszra lehajtotta a löttyöt. – Magam főztem. Jó mi? – kérdezte biztatóan, miközben minden lelkierőmet összeszedve lehajtottam az italnak csak nagy jóindulattal nevezhető lőrét.
– Miből? Gumicsizmából?
– Ne sértegess kérlek! Ez csak gyümölcsökből van. Ámbátor az igaz, hogy a környéken szedtem mindenféle pálinkafa hullajtott gyermekét – ment át költőbe vendéglátóm.

Könnyes szemmel és égő torokkal krákogtam, miközben Fecó egy kis zsákot varázsolt elő a heverő alól, és abból egy méretes konyhakést vett elő. Megrémültem, hogy esetleg az életemre szándékozik törni, de miután meglátta rajtam a riadtságot megnyugtatott.

– A démonok ellen – mutatta fel a bökőt.
– Késsel démonok ellen? – kérdeztem. – Ez olyan, mintha egy jobb egyenessel akarnál kiteríteni egy barlangi medvét.
– Miért, te már harcoltál démonok ellen? – nézett rám kíváncsian.
– Soha – válaszoltam.
– Na látod! Akkor meg honnan tudod, hogy nem jó?

Ebben azért igazat kellett adnom neki. Miután a nadrágját tartó bálamadzag alá csúsztatta a konyhakést, intett, hogy kövessem, és elindult a kúria épülete felé. Mikor a bejárathoz értünk, elővarázsolta zsebéből a hatalmas kulcscsomót, és egy hangos nyikorgó hang kíséretében kitárta a hatalmas ajtót. Dohos szag ütötte meg az orromat miközben beléptünk az épületbe. Kanyargós nagy lépcső foglalta el a teret, ami az emeletre vezetett. Az előtérként szolgáló helyiségben pókháló és por borította bútorok álltak. Négy ajtó, illetve egy folyosó nyílt az előtérből, ami valószínűleg az „L” alakú épület mellékszárnyába vezetett. Gyanítottam, hogy a két szélső ajtó a tornyokba nyílik, amik talán csak dísznek szolgáltak.

– Nem takarítanak itt túl gyakran – néztem körül.
– Gondnok vagyok, nem holmi takarítónő – nézett rám szemrehányóan Fecó.
– Jól van. Nem kell azonnal megsértődni, csak megjegyeztem.

Benyitottam a jobb oldali ajtón és egy kőből készült lépcsőt láttam meg, ami a kör alakú torony tetejére vezethetett. A bal szélső ajtóval nem is foglalkoztam, hiszen valószínűleg az a másik torony lépcsőjét takarta. Még két ajtó nyílt a helyiségből, ezért kinyitottam a következőt is. Egy konyha tárult a szemem elé, amit az idő már olyanná tett, mintha egy ócskás rég takarított boltjába csöppentem volna. Az utolsó ajtó egy nagy üres terembe nyílt, melynek szemközti falánál hatalmas kandalló ásítozott. Bútor egy darab sem volt a szobában, csak az ablakokon lógott bánatosan néhány nehéz rongyos függöny. Miután kielégítettem a kíváncsiságomat, nyomomban Fecóval, aki már a kés nyelét szorongatta, a folyosó padlójára léptem. A falakon a valahai tulajdonosok arcképei lógtak komor hangulatot kölcsönözve a helynek. Mivel odakint már lassan ment le a nap, így szinte alig láttam a részleteket, de jól öltözött urak és dámák tekintetét láttam rám szegeződni a képekről.

A padlón itt-ott szőnyegdarabok hevertek. A régi pompás textíliát már megette az idő. Miután átbotorkáltunk a folyosón, egy kisebb terembe értünk, amiből több ajtó is nyílott. Mindegyikbe benyitottam és cellaszerű kis helyiségeket találtam mögöttük egy-egy bútorral és ággyal. Minden bizonnyal ez lehetett valaha a cselédek és inasok szálláshelye.

Miután felderítettem a földszintet és a folyosón visszatértünk az előtérbe, a kacskaringós kőlépcsőt céloztam meg, hogy felfedezzem az emeletet is. Elhatározásomat egy hirtelen és nagyon ijesztő körülmény gyorsította meg.

Léptek zaja hallatszott az emeletről, majd ajtók csapódását hallottam. Fecó a késsel a kezében úgy állt remegő lábain, mint valami ősi harcos elkorcsosult ivadéka. Belőlem kiszabadult a nyomozóvér és futásnak eredtem felfelé a lépcsőn. Mivel nem volt helyismeretem, vakon vetettem bele magamat az ismeretlenbe. Felérve egy hosszú folyosón találtam magamat, ami végigfutott az épület hosszában. Egy hatalmas ablak zárta le, de látszott, hogy a folyosó elkanyarodik a mellékszárny irányába is. Az ablakon lógó szakadozott függönyt a már elég jól megerősödött szél cibálta, mert mind a két szárnya tárva volt. Jobb és bal oldalon is két-két ajtót láttam. Miután benéztem mindegyik ajtón, mely háló és dolgozószobákba nyílt, végigfutottam a folyosón és az ablaknál elfordulva még két ajtót és két hálót találtam, melyeket gyorsan átvizsgáltam Miután nem találtam senkit sehol, a nyitott ablakhoz léptem és kinéztem rajta. A kezdeti szürkületben mintha egy sötét alakot láttam volna a kápolnába belépni, de lehet, hogy csak a zaklatott idegeim játszottak velem.

Sokat nem töprenghettem, mert hirtelen a földszintről hatalmas csörömpölést és egy ordítást hallottam, ezért futottam is rögtön a zaj forrásához, Mire a lépcső közepére értem már láttam is Fecót, ahogy arccal a földön fekszik és egy vékony vércsík is látszott az arca mellett. Odarohantam hozzá és felemeltem a fejét. Az orrából és a homlokán lévő kis vágásból csöpögött a vére. Nem tűnt súlyosnak az állapota ezért az engem pillanatnyilag a legjobban érdeklő kérdésre vártam tőle választ.

– Mi volt ez a csörömpölés? Megtámadott valaki?
– A francokat. Csak úgy megijedtem, hogy bevágtam a fejemet a lépcső korlátjába és még gyönyörű arcomat is megkarcolta ez a nyavalya – mutatta felém a konyhakését.
– Honnan jött ez a zaj? – kérdeztem, mert ha humoránál van, akkor nagy baja nem lehet, és közben körbenéztem, de semmi érdemlegeset nem láttam.
– A konyhából, de én oda be nem teszem a lábamat.

Viszont én ezzel ellentétben azonnal odafutottam és berontottam mindenre készen.

– Gyere Fecó. Megfogtam a démont! – kiabáltam ki neki, mire remegő lábakkal besettenkedett a konyhába.

Miután meglátta kezemben vergődő testet mosolyra húzódott a szája.

– Kamilla a nénikédet! Nem lett semmi bajod? – mondta szeretettel, miközben átvette tőlem a macskáját, amit az imént fogtam meg.

A csörömpölést a macska okozta, miután valószínűleg a gazdáját keresve bebújt a résnyire nyitott ablakon és az az alatt álló asztalkáról leverte az edényeket. Mindenesetre abban biztos voltam, hogy az emeleten nem a macska járt. Kimondottan emberi lábak hanga volt amit onnan hallottam. Annyi már bizonyos, hogy valaki vagy valami tényleg jár ebben a kísérteties épületben.

Megpróbáltam Fecót megfűzni, hogy nézzük meg a kápolnát is, mert mintha úgy láttam volna, hogy bement volna valaki, de a krónikus nyuszilélek betegségére hivatkozva úgy nyilatkozott, hogy este oda biztos nem lép be. Igaz már majdnem sötét volt és elemlámpa sem volt nálam, ezért egy kis jóféle pálinka ígéretével megegyeztem vele, hogy holnap délelőtt ismét kilátogatok hozzá felderíteni a kápolnát is.