Az elátkozott kúria - Hatodik fejezet
Hatodik fejezet
Kilépve a kocsmából megpróbáltam fellelni valami élelmiszerboltot, hiszen szándékaim szerint az egész napot a kúriánál és a mocsárnál fogom tölteni. Igaz, Katica reggelije olyan bőséges volt, hogy kibírtam volna estig is éhen, de italom nem volt. Átkoztam a hülyeségemet, hogy nem érdeklődtem bolt felől Zsókánál, ám a kocsmába már nem szándékoztam visszamenni ezért. Majd csak lelek valahol egyet. Elvégre nyomozó lennék, vagy mifene. Nem is sokat kellett bóklásznom, és már meg is láttam a vegyesbolt kirakatát nem messze a kocsmától. Persze gondolhattam volna, hogy a magyar vidék kistelepüléseinek egyik jellegzetessége, hogy minden létfontosságú épület a templom közelében található.
A boltba belépve ismét elcsodálkoztam azon, hogy miképpen fér be egy ilyen kis üzlethelyiségbe ennyiféle áru. A friss péksüteményektől a rotációs kapáig szinte minden megtalálható volt itt. Azon sem lepődtem volna meg, ha harckocsit is árultak volna. Vettem magamnak néhány előre csomagolt péksüteményt, egy másfél literes ásványvizet, és kifizettem az árát egy mogorva tekintetű idős hölgynek, aki még arra sem méltatott, hogy köszönjön, mikor kiléptem az üzletből.
Miután megigazítottam a vállamon az egyre nehezedő hátizsákomat, egy igazán innovatív ötlet férkőzött be a gondolataim közé. Ha egy héliummal töltött lufit kötnék a hátizsákomra, akkor aztán könnyedén cipelnék nagyobb súlyokat is. Megmosolyogtam magamban ezt a vad találmányt, azután elindultam ideiglenes otthonom felé. Szinte lopakodva mentem el Katica háza előtt, nehogy észrevegyen, mert annyira féltett a kúria meglátogatásától, hogy nem akartam neki hátsófali infarktust okozni. Az út az erdő felé egyre elhanyagoltabbnak tűnt. Ha egyel több gödör lett volna rajta, akkor egyenes is lett volna. A gyengén fénylő kora őszi nap már nem melegített, de elég kellemes volt az idő egy kis sétára. Ahogy közeledtem az erdő felé egyre inkább uralta a tájat az elhanyagolt kúria épülete.
Élősködő növényekkel befutott kőkerítés védte az épületet a hívatlan látogatóktól, melynek szilárd falazatát csak egy kovácsoltvas kapu szakította meg. Egyik szárnya kidőlve hevert a fűben. A kapu felett egy kőből készült boltív feszült, amin egy valaha díszes faragott címer díszelgett. Közelebb lépve hozzá egy írást fedeztem fel rajta, amit nehezen, de kiolvastam.
„E küszál mutatya két urnak az nevét, és mindkettőnek vitézi címerét, fölöttem néhai Dragonitsl Boldisarét s annak maradéka az Dragonits Imreet. Anno 1787.”
Elég sokat változott szép nyelvünk az elmúlt évszázadok alatt, de azért érthető volt a felirat. Miután átléptem a kidőlt kapuszárnyon, elém tárult maga az épület. Fenséges látványt nyújtott még ilyen lepusztult formájában is. A főépület bejárata előtt négy oszlop tartott egy előtetőt, mely alatt áthaladva lehetett bejutni az épületbe. A két szintes „L” alakú építmény két sarkát hatszögletű tornyok díszítették, minden oldalon egy-egy kör alakú ablakkal az emeleten. A földszinten nem volt ablak a tornyokon, ezért az embernek az az érzése támadt, hogy sötét szemek figyelik a lépteit. A főépület mögött kereszttel a tetején egy kápolna rogyadozott bokrokkal benőve. Távolabb egy családi kripta masszív épülete sejlett fel. Nem mondom, hogy lelkesítő látványt nyújtott a kúria, és már rá is jöttem, mi okozza szorongásomat, ami kissé elhatalmasodott rajtam miközben néztem az épületet. Természetellenesen nagy volt a csend. Még az eddig természetesnek tűnő madárhangokat sem halottam.
Elburjánzott növényzet takarta el az épület nagy részét, ezért közelebb mentem kíváncsian. Egy nem messze álló kis házikó, ami valószínűleg valaha cselédszállás lehetett kissé jobb állapotban volt, ami igazán feltűnő volt ebben a lepusztult környezetben. Fel is keltette az érdeklődésemet, ezért elindultam arrafelé a magasra nőtt nedves fűben. Azonnal át is ázott a cipőm, ezért áldva az előrelátásomat száraz zoknit és gumicsizmát húztam, majd folytattam az utamat a kis ház felé. A kis épület ajtaja fából készült, és úgy nézett ki, mintha nem olyan rég festették volna le méregzöldre. A vakolaton is látszott itt-ott némi javítás, valamint a tető is elég jó állapotban borult a falakra. Hirtelen hangos csörömpölést halottam majd kivágódott a méregzöld ajtó. A vér is megfagyott bennem, mikor az ajtón kirontott egy sötét alak, nyomában egy szőrös lénnyel. Mintha egy gonosz szellem és vad, pokoli állata támadt volna rám.
– Kamilla a nénikédet! – kiáltott hangosan a szellem, majd meglepődve kérdezte meg tőlem: – Te meg miféle szerzett vagy?
– Szervusz – váltottam én is tegeződésre azonnal – Csutak Tihamér vagyok, és csak egy kicsit körül szerettem volna nézni. – Benned kit tisztelhetek?
– Engem te csak ne tisztelgess! El is lehet menni a gyorsabbikból, mert rád uszítom a háziállatomat – mutatott rá fenyegetően az előbb utána rohanó csapzott rőt színű kis macskára.
Ez annyira vicces volt még ebben a bizarr helyzetben is, hogy hangos kacagásra fakadtam a macskát nézve.
– Te kineveted Kamillát? – célzott a macskára a fura fickó. – Vigyázz ám, mert nyakra támad – mondta, de vonásai megenyhültek és apró mosoly látszott az arcán.
Most már volt annyi lelkierőm, hogy alaposabban is megnézzem magamnak a furcsa szerzetet. Sűrű szakáll borította napbarnította arcát. Kócos seszínű haját egy nagy kalap fedte. Csak világító kék szeme enyhített a ráncok szabdalta kortalan arc szigorán. Ruházata kimerült egy piszkosszürke nadrágban, ami a hóna aljáig fel volt húzva és egy bálamadzag tartott meg, hogy ne essen a földre. Bár nem lett volna könnyű leesnie, mert egy akkora gumicsizma volt a lábán, hogy akár csónakázni lehetett volna benne. Csak rikító kék, kissé piszkos pólója enyhített kicsit a zord külsőn, min a „Menj a francba” felirat célzott a magány vágyára.
– Egyébként meg Bakó Fecó vagyok, a kastély őre – mondta, és úgy kihúzta magát, mintha legalábbis azt jelentette volna be, hogy ő az angol koronaherceg.
– Kúria – mondtam halkan.
– Ne káromkodj itt nekem, mert tényleg szétkapatlak a macskával!
– A kúria szó nem káromkodás, hanem az épület neve – mondtam mosolyogva.
– Nekem mindegy minek hívod, ez akkor is kastély. Na gyere be a bunkerembe, ha beszélgetni akarsz velem. Itt kint még a falnak is füle van.
– Elég nagy lehet a füle – néztem a vagy húsz méterre álló kúria épülete felé.
– Jól van haver, úgy látszik mi jól ki fogunk jönni egymással – lapogatta meg a hátamat, és a kis épületbe invitált.
Az én véleményem is az volt, hogy ez egy hosszú és mélyenszántó barátság kezdete lehet, hiszen, mint említettem, én gyűjtöm magam köré a bolondokat. Belépve a Fecó szavai szerinti „Bunkerbe” költői összevisszaság fogadott, A rend fogalma egy teljesen más dimenzióba helyezte át magát ebben az egyetlen helyiségből álló kuckóban. Egy viseletes heverőn könyvek és ruhadarabok tornyosultak. amit Fecó lesöpört róla majd hellyel kínált.
– Na dobd le magad. Szék csak egy van, de az az enyém – mondta és rárogyott egy ülőalkalmatosságra, amit széknek csak nagy jóindulattal lehetett volna nevezni.
Miután helyet foglaltam a kétes tisztaságú heverőn, elcsodálkoztam rajta, hogy miképpen lehet egy ilyen kis helyiségben ennyi vacaknak helyet találni. Rozsdás öntözőkannán át régi újságok halmai és mindenféle számomra ismeretlen rendeltetésű tárgy hevert a padlón. Az egyetlen bútordarab a széken és a heverőn kívül egy raklapból készült asztal volt, üvegekkel megrakva. Pillantásom megállapodott egy félig kibelezett régi csöves TV készüléken, melyben dunsztosüvegek álltak ismeretlen folyadékokkal töltve. A TV az ablakpárkányon billegett, eltakarva a kilátást. Bár az ablak olyan piszkos volt, hogy amúgy sem láttam volna rajta ki.
– Gyere Kamilla – hívta a macskát Fecó, aki dorombolva az ölébe pattant. – Mond, mi járatban vagy erre, ahol a madártojás sem jár? – kérdezte kíváncsian.
– Csak turista vagyok, aki meg szeretne ismerkedni a környék nevezetességeivel.
– Na ne etess már – mondta felhúzva a szemöldökét –, ide nem jön más, csak aki hülye, vagy rosszban sántikál.
– Na akkor hülye vagyok, mert nem rosszban, hanem egy két számmal nagyobb gumicsizmában sántikálok.
Kíváncsi tekintettel nézett rám, és látszott rajta, hogy egy szavamat sem hiszi el. Ez a furcsa ember nem is tűnt annyira bolondnak, mint ahogy első látásra tűnt. Elővett a zsebéből egy gyűrött cigarettásdobozt és egy szálat a szája sarkába lökött, majd megfontoltan beszélni kezdett.
– Tudod, első látásra szimpatikusnak tűntél a számomra, ezért is álltam veled szóba, különben elhajtottalak volna a fenébe. Nem hiszem, hogy csak egyszerű turista vagy, de ezt a témát hanyagoljuk. Mit szeretnél látni, vagy tudni?
– Ha már így ismerkedünk, megmondanád, hogy tulajdonképpen kit tisztelhetek benned? – kérdeztem és valóban kíváncsi is voltam rá.
– Mint mondtam, Fecó vagyok, ráadásul a jobbikból. Állami alkalmazottként tengetem a mindennapjaimat. Tulajdonképpen gondnok vagyok itt a kastélyban.
– Kúriában – szúrtam közbe.
– Most beszélgetünk, vagy építészeti stílusokról fogunk vitatkozni? – kérdezte és kérdése jogos is volt.
– Nagyon érdekelne a kúria története. Sok mendemondát hallottam már róla, és roppant módon kíváncsivá tett.
– Hát történész az nem vagyok, de rémtörténeteket én is hallottam már erről az épületről. Állítólag démonok és szellemek lakják. Igaz, én még nem találkoztam egyel sem, de az éjszakákat nem is itt töltöm, hanem a faluban. Nem régen egy nagyon csúnya gyilkosság is történt itt, amit a szellemeknek tulajdonítanak.
– Esetleg nem nézhetnék körül az épületben egy kicsit? – kérdeztem várva az elutasító választ.
– Dehogynem, ha úgy délután hat felé visszajössz, mert most dolgom van a faluban. Vissza már nem jöttem volna, de a kedvedért megteszem. Egyedül úgysem érzem magam komfortosan szürkületkor itt.
Hálálkodtam neki a kedvességéért, de elhárította azzal, hogy majd visszakéri a szívességet. Búcsúzóul még megkínált az asztalon álló üvegekből öntött pálinkával, ami inkább tűnt nekem folyékony tűznek, mint nemes nedűnek. Kaparó torokkal és könnyes szemmel indultam szállásom felé, hogy majd késő délután visszajöjjek ide.
