Az elátkozott kúria - Ötödik fejezet
Ötödik fejezet
Hívogatott már a kényelmesnek tűnő ágy, ezért megmosakodtam és az ablakhoz mentem, hogy kicsit kiszellőztessem a fejemet. Reggelre üdének és fittnek kell lennem. Szeretném a környéket alaposan bejárni, és ha lehet, pár itt lakóval is beszélgetni. Miután elhúztam a függönyt és kinyitottam az ablakot, a pillantásom önkéntelenül a kúria felé fordult. A sötét sziluett baljóslatúan simult bele a köd ülte erdőbe. A gomolygó köd szinte körbeölelte az épületet, és mintha furcsa lilás fénypászmák cikáztak volna a sötétben. Ezt a földöntúli látomást betudtam a fáradságnak és pizsamába öltözve az ágyba süppedtem.
Mikor felébredtem, a tükörbe épített óra mutatói szerint már nyolc óra is elmúlt pár perccel. Már nem is emlékszem arra, hogy mikor aludtam ilyen sokat. Ez a csend és ez a csodálatos ágy még akár téli álomra is alkalmas lenne.
Miután megtisztálkodtam és megborotválkoztam, kényelmes ruhába öltöztem és a hátizsákomba bekészítettem a gumicsizmát, mert tapasztalataim szerint az ilyen alkalmatosság nedves helyen nélkülözhetetlen lehet. Kilépve a szobámból a teraszon nagyot szippantottam a rothadó növények szagától dús, ám friss levegőből és szállásadóm lakrészéhez mentem. Bekopogtam az ajtón és nyújtózkodtam egy nagyot.
– Bújjon be hétalvó –hallottam meg Katica hangját.
A konyhaasztalon gusztusosan sorakoztak fatálakban a finomabbnál-finomabb falatok. Kolbász, disznósajt szalonna és friss paprika volt felhalmozva egy legalább három kilós kenyér mellett.
– Na, üljön le és egyék! – mutatott a lakomára szállásadóm.
Szabadkoztam, hogy a teljes ellátás ára nem szerepel a kialkudott összegben és ezért nem fogadhatom el, de Katica olyan szigorú és megbántott tekintettel nézett rám, hogy jobbnak láttam leülni és falatozni. Miután jóllaktam és leöblítettem a reggelimet egy pohár hideg tejjel, amit házigazdám tolt elém, indulni készültem.
– Igazán nem sok közöm van hozzá, de megkérdezhetem, hogy merre lesz a menet? – nézett rám szigorú tekintettel Katica.
– Csak kicsit felfedezem a környéket – válaszoltam készséggel.
– Aztán annak az átokverte kúriának még a közelébe se menjen! – fenyegetett meg a mutatóujját rázva.
– Milyen fúria?– tettem a hülyét, hiszen alapvetően, mint felfedező turista nem sok mindent tudhattam róla.
– Addig jó, míg nem tudja – mondta. – Ha visszatér és van ideje, majd mesélek róla ezt-azt.
Ezután a mondat után hátat fordított nekem és mosogatni kezdett. Mivel így ignorált, kisurrantam az ajtón, majd a kapunál a Katicától kapott kulcscsomón megkerestem a hozzá illő kulcsot és kinyitottam a kaput, vele együtt életem új és rémisztő fejezetét.
Erősen csábított az erdő szélén meredező titokzatos kúria épülete, de már elkészítettem a tervemet. Elsősorban információkat kell gyűjtenem, ha lehet az itteni lakosoktól. Tapasztalatból tudtam, hogy néhány pohár jóféle kannás bor megoldja a nyelveket, ezért elindultam a kocsma felé. Út közben néhány kerékpárját toló férfival találkoztam, akik elkapva rólam a pillantásukat halk beszélgetésbe elegyedtek egymással, tudomást sem véve rólam. Úgy tűnik, nem lesz könnyű a bizalmukba férkőzni. No, de majd a kocsmában!
– Kézcsók Zsóka, jó napot az uraknak! – köszöntem hangosan és lelkesen a csaposnénak, és annak a néhány fogyasztó vendégnek, akik ezen korai órán már a májuk megnagyobbításával foglalkoztak szorgalmasan.
– Jó reggelt fiatalember! Ne haragudjon, de a nevét már elfelejtettem. Tudja, az itteni kigőzölgések ölik az agysejtjeimet.
– Tihamér. Csutak Tihamér a becses nevem – mondtam.
– Remek név – mondta Zsóka – felvésem egy szalvétára. Pár nap alatt megjegyzem ám – nevetett és nem írt semmit sehová. Gyanítom csak viccelt a maga furcsa módján.
– Egy kocsmakört kérek – harsogtam, hogy felhívjam eme mondatommal még a legtávolabb ülő vendég figyelmét is. Elég szimpatikus lehettem a számukra, hiszen szinte azonnal mindannyian a hátamat veregetve vettek körbe és érdeklődtek az egészségi állapotom iránt.
Zsóka rosszallóan csóválva a fejét szolgálta ki az urak kívánságait, ami a hirtelen megváltozott fogyasztói szokások miatt általánosságban a fellelhető legmárkásabb italok iránt nyilvánult meg. Miután sikeresen elköltöttem vagy egyhavi javadalmazásomat, megígértem újsütetű barátaimnak, hogy meglátogatom az úgynevezett törzsasztalt, csak pár szót váltok a csapos nővel. A díszes kompánia, miután letettem a nagyesküt, hogy mindenképpen helyet fogok foglalni a körükben visszatért a méla ivászat gyönyöreihez.
– Maga aztán tudja, hogy kell beilleszkedni egy új közösségbe – mondta nevetve Zsóka majd elém lökött egy pohár sört, emlékezve a fogyasztási szokásaimra. Úgy látszik, mégis csak bóklászott még néhány kósza agysejt a buksijában.
– Mondja Zsóka – kezdtem meg a puhatolódzó kérdéskörömet –, tudna ajánlani nekem a környéken valami látnivalót, amivel elkezdhetem a kis kirándulásaimat?
– Persze drága, ott van például a nagy csöcsű Juliska a piac mellett. Ő a környéken a legmenőbb látnivaló. Naponta vagy hat liter nyál folyik ki a falu álkanjai szájából, ha végiglejt a falun. Vagy a bolond Dezső, aki macskának képzeli magát; ha megsimogatja még dorombol is.
– No, de Zsóka! Én a természetet és az épített környezet szépségeit jöttem felfedezni, nem a hülyéket meg a csinibabákat. Van egyéb látnivaló is a környéken?
– Persze. Ott a mocsár, ami körbeveszi a falut, és a kúria is az erdő szélén – vetett gyorsan keresztet –, de messzire kerülje el azt az elátkozott épületet!
– Miért, talán manók lakják?
– Még ha csak azok lennének! Szellemek és démonok tanyája az – suttogta.
– Na, én az olyanfélékben nem hiszek.
Zsóka intett, hogy menjek vele, és a söntéspult melletti kis helyiségbe hívott, amit tisztítószerek tárolására használtak, és halkan mesélni kezdett nekem a mocsárról és a kúria épületéről.
– Tudja, amióta csak az eszemet tudom, a kúriáról mindig keringtek különböző rémtörténetek, de addig a hátborzongató esetig csak csacskaságnak tartottam.
– Miféle esetig? – kérdeztem.
– Gyilkosság történt ott, és a gyilkos egy démon volt.
– Honnan veszi, hogy egy démon a gyilkos? – faggattam.
– A Kóc Öcsi látta a démont, Az a részeges vasutas, hisz már beszélt vele, csak nem szokása bemutatkozni. Egyébként a rendes neve Kóc Ferenc, de mindenki Öcsinek hívja. Talán fél éve, ha kiutalta a vasúttársaság nekünk. Mogorva egy fickó, és ráadásul még embergyűlölő is. Úgy kerül mindenkit, mintha leprások lennénk. Csak a pia a társa. Viszont a mocsarat kedveli. A fene sem tudja miért, de oda sűrűn jár. Egyik ilyen alkalommal látta meg a démont, ahogy egy véres fejszével a kezében lebegett a mocsár felett. Aznap halt meg az áldozat, és a szerencsétlent, akit megöltek a kúriában, állítólag egy baltával darabolták fel.
Démon baltával – gondoltam. – Még ekkora marhaságot! Hiszen, ha démon, olyan erők állnak a birtokában, hogy hülye lenne fejszével grasszálni.
– Kit öltek meg? – kérdeztem.
– Tudja fene. Én nem voltam ott, a faluban meg mindenki megvan, én csak tudom.
Ebben biztos voltam, már ennyi ismeretség után is. Véleményem szerint Zsóka egy információs aranybánya, ami kiaknázatlanul hever a kocsmában.
– Köszönöm, hogy elmesélte! Hogy jutok el a kúriához? – kérdeztem.
– Tényleg oda akar menni? – nézett rám szemrehányó tekintettel. – Én figyelmeztettem ¬ mondta és invitált, hogy menjünk ki a söntés elé. – Még félreértik a népek, hogy elbújtunk ide – nézett rám elpirulva. – Katica háza után menjen tovább az erdő felé. Ott megtalálja azt az átkozott épületet.
Mikor kiléptünk a söntés elé, a törzsvendégek vigyorogva néztek rám és a céklavörös arcú csapos nőre.
– Jó gyors voltál komám! – nevetett az egyik.
– Befogod a lepénylesődet, vagy beverjem? – rontott ki a söntésből Zsóka.
– Jó, jó, csak vicceltem – emelte fel a kezét védekezően a pimasz fickó.
– Még egy ilyen humor és repülsz! – rivallt rá Zsóka, majd visszament a pult mögé.
Ígéretemhez híven odaültem a törzsasztalhoz, és megpróbáltam további információkat begyűjteni, de miután rájöttek, hogy további italt ma már nem tudnak belőlem kicsikarni némasági fogadalmat tettek. Miután lehajtottam a sörömet és elbúcsúztam újdonsült ismerőseimtől, az ajtó felé indultam, hogy megnézzem magamnak azt a híres kúriát.
– Kézcsók Zsóka! – intettem a csaposné felé.
– Vigyázzon magára! – köszönt el tőlem, és mintha apró könnycseppek csillogtak volna a szeme sarkában. Ettől aztán nem lettem nyugodtabb.
