Az elátkozott kúria - Negyedik fejezet
Negyedik fejezet
Miután megszokta a valószínűleg rövidlátó Katica a szűrt fényt, meglátott, ahogy a kerítés mellett toporgok.
– Nem veszek semmit! – kiabált az idős hölgy a kapu felé.
– Nem eladni akarok, szállást keresek – válaszoltam gyorsan, mert már éppen visszalépett volna az ajtón.
Miután meghallotta a jövetelem célját a kis előterasz korlátjába kapaszkodva kicsit bicegve lesétált a három lépcsőfokon, ami a szépen betonozott járdára vezetett. Mikor a kapu elé ért, közelebbről is szemügyre vehettem Katicát. Gondosan kontyba csavart ősz haját kendő keretezte és a magyar vidék rég oly jellegzetes egyenruháját, az otthonka néven elhíresült öltözetet viselte. Szúrós tekintetű kék szeme inkább kétségeket, semhogy rosszindulatot sugárzott. Összességében kellemes benyomást keltett bennem. Bizonyos biztonságot sugárzott magából egész lénye.
– Jó napot kívánok! Csutak Tihamér vagyok és szállást keresek az elkövetkezendő néhány hétre – köszöntöttem illedelmesen.
– Honnan veszi, hogy én adok ki szállást? Látja, hogy ez nem szálloda – mondta és kíváncsian nézett rám.
– Tetszik tudni Zsóka mondta a kocsmában, hogy próbáljam meg magánál, mivel hébe-hóba szokott kiadni szobát.
– Az a pletykafészek csak hetet-havat összehord. Tudja, hogy nem szabad feketén ilyeneket csinálni. Talán még valami várbörtönbe is zárnának miatta.
– Ne aggódjon, kérem. Én csak egy turista vagyok, aki meg szeretne ismerkedni a környékkel. Nem holmi sötét lelkű adóellenőr –mosolyogtam rá biztatóan.
– A mai világban nem lehet azt tudni. A múltkor is becsengetett egy jóvágású fiatalember egy pohár vízér, és amikor behívtam egy málnaszörpre ki akart rabolni. Azóta is a kórházban fekszik, a jó kis serpenyőm nyele meg le van törve. Tényleg. Nem tudná megjavítani?
– Megnézhetem, bár nem vagyok túl ügyes kezű. Igaz, egyszer megragasztottam egy bicikligumit és vagy két napig jó is volt – újságoltam hőstettemet.
– Akkor fáradjon beljebb. Majd a konyhában beszélgetünk. Éppen a holnapi ebédkémet kotyvasztom – mondta, miközben kinyitotta a kaput és előre tessékelt a ház felé.
Miután beléptem a házba és egy kis előszobán keresztül a konyhába léptem, még a szám is tátva maradt. A kis gáztűzhelyen húsleves főtt, az asztalon a sütőből frissen kivett rétes illatozott és egy hatalmas tepsiben nagyjából egy fél malacnyi hús várakozott befűszerezve. Nem is sokáig kellett várnia, ugyanis Katica megkapta és besüllyesztette a sütőbe.
– Jön a hadsereg ebédre? – kérdeztem csodálkozva.
– Dehogy, lelkem – nevetett. – Hetente kétszer főzök egy kicsit többet, és elviszem a maradékot az idősek klubjába. Egy kis segítség nekik. Tőlem csak ennyi telik.
– Ebből lesz annyi maradék, hogy három hétig eszi a megye összes nyugdíjasa – mondtam.
– Nehogy azt gondolja! Jó étvágyú srácok nyöszörögnek ott – legyintett egy konyharuhával. – Na üljön le és beszélgessünk!
Leültem a hímzett bútorvédővel borított székre és körbenéztem a konyhában. Nagyanyám vidéki kis konyhájára emlékeztetett az egész. A falon festett tányérok lógtak, és a konyhabútor az az igazi „békebeli” hagyományos zöld-fehér csoda volt, amit annyira szerettem nézegetni, mikor a nagyszüleimnél töltöttem a nyarakat. Az ablakokon horgolt függöny lógott, ami mögött gondosan ápolt cserepes virágok díszlettek.
– Meddig szándékozik maradni? – kérdezte, miközben ő is leült és megkínált egy kis jófajta málnaszörppel.
– Igazából még nem tudom. Talán két, vagy három hétig. Szeretnék minél többet látni a környékből.
– Arra elég egy nap is, de ha akar maradjon. Ha megitta szörpöt megmutatom a leendő szobáját is, ha meg tudunk egyezni.
Az ár, amit mondott nevetségesen alacsony volt, így hamar megkötöttük az egyezséget. Megittam az italomat és Katica után battyogva a ház hátsó traktusánál lévő teraszra jutottunk, ahol karosszékek és kis asztalok sorakoztak, várva a fáradt lakókat.
– Mint látja, egy különálló lakrésze lesz saját fürdővel és WC-vel, Itt nyugodtan pihenhet és nem zavarjuk egymást – mondta, miközben egy kulccsal kinyitott egy ajtót, majd a kezembe adta a kulcsokat. – Ha elrendezkedett várom egy kis estebédre. Megkóstoljuk a holnapi ebéd egy részét – mondta, majd elcsoszogott.
Sokfelé és sok helyen töltöttem már el éjszakákat az otthonom kívül, de állíthatom, hogy ez a kis lak egyike a legjobbaknak. Makulátlan tisztaság fogadott az egyszerűen, de ízlésesen berendezett szobában, Hatalmas, kényelmesnek tűnő ágy, egy kétajtós ruhásszekrény, egy hatalmas fali tükör, melybe egy pontosan járó óra volt építve és egy íróasztal volt a berendezése. Az íróasztal mögött egy kényelmes szék és legnagyobb örömömre az ablak alatt egy hintaszék volt látható. Mindig is szerettem volna az ilyen ülőalkalmatosságot kipróbálni, de eddig valahogy sohasem sikerült. Ledobtam az ágyra a hátizsákomat, melyen hatalmas, igazi lúdtollal töltött dunyha és párna illatozott valami számomra ismeretlen virágillattal, és kinyitottam a ruhásszekrényt. Innen is megcsapott az a csodálatos illat, ami a szekrényben gondosan összehajtogatott ágyruhákból és törölközőkből áradt. Bepakoltam szegényes holmimat, és a szobából nyíló fürdőszoba felé vettem az irányt. A fürdő is ragyogott a tisztaságtól és minden, amire csak szükségem lehetett a tisztálkodáshoz a rendelkezésemre állt. Legnagyobb meglepetésemre még borotválkozófelszerelés is volt az tükrös kisszekrényen. A WC is a fürdőben volt, ami oly megszokott a vidéki otthonokban.
Miután megfürödtem a kádban és átöltöztem, a függönyt félrehúzva kibámultam az ablakon. Nem messze a már sötétedő láthatáron egy erdő látszott, amiből gomolygó ködpamacsok hömpölyögtek elő, Halványan egy nagy épület körvonala is látszott, amiről joggal gyanítottam, hogy az elátkozott kúria lehet. Halkan kopogtak az ajtón és Katica hangját hallottam.
– Ha kész van, akár jöhet is vacsorázni.
– Azonnal megyek! – válaszoltam és az ajtó felé vettem az irányt.
A vacsora mennyei és bőséges volt, amit leöblítettünk egy-egy pohár jóféle vörösborral. Néhány illedelmes és tapogatódzó mondat után elköszöntem, és a szobámba mentem lefeküdni Tervem szerint holnap körülnézek a kúriánál.
