Az elátkozott kúria - Harmadik fejezet
Harmadik fejezet
Miután megtaláltam a harminckettő és feledik vágányt, már szólt is a kalauz, hogy rögtön száljak fel a szerelvényre, mert azonnal indul a vonat. Vonatnak még csak-csak, no de szerelvénynek nevezni azt az iparművészeti régiséget amire felszálltam, csak elég nagy jóindulattal lehetett volna. A csak Piroskának becézett csodajárgány maximális sebességgel robogott célom felé. A maximális sebesség az jelentette, hogy egy gyalogos nem könnyen hagyott volna le minket, de egy kényelmesen kerékpározó rokkantnyugdíjas könnyedén. Pár óra és hatvan kilométer eseménytelen utazás után meg is érkeztünk egy pergő vakolatú fonnyadt virágokkal díszített épület elé, ami kopott betűkkel a homlokzatán büszkén hirdette: LÁPFENÉK ÁLLOMÁS.
Elgémberedett tagokkal szálltam le a Piroskáról és bicegve az állomásépület felé indultam kis információ reményében. Apró váróterem fogadott egy árva paddal a fal mellett, Más nem díszítette a helyiséget, ha nem számítjuk a falon porosodó, rég lejárt menetrendet. Miután körbenéztem, megláttam a jegypénztár ablakát is, amit egy sötétszürke függöny tett eddig láthatatlanná, mivel a valaha fehérre festett fal kaméleon módjára idomult a színéhez. Kopogtattam az üvegen és vártam. Két perces várakozás, és vagy tíz további kopogás után a függöny megremegett és szétnyílt. Egy kimondottan ittasnak látszó, idősebb, vasutassapkát viselő ápolatlan alak vált láthatóvá az ablaküveg mögött.
– Mi kéne? – hallottam fojtottan az üveg mögül egy karcos hangot.
– Szállást keresek – mondtam mosolyt erőltetve az arcomra, miközben a röhögés kerülgetett.
– Ha kinéz az épület elé, akkor látni fogja, hogy ki van rá írva: Állomás. Amennyiben az lenne odavésve, hogy Hotel akkor segíthetnék – motyogta, és megpróbálta behúzni a függönyt, de valami rejtélyes oknál fogva kibillent az egyensúlyából. A függönybe kapaszkodva hanyatt esett és a már láthatóvá váló italokkal teli kis asztalkára esett. – Az anyját! Inkább a szemem folyjon ki! – dörmögött miközben a függönnyel betakarózva egy üveg tartalmát próbálta menteni a menthetetlentől.
Úgy éreztem, itt nem jutok érdemi információhoz, ezért a röhögéstől folyó könnyeimet törölgetve kimentem a váróteremből, és a már látható Lápfenék felé vettem az irányt. Világéletemben szerettem a hasonló figurákat, ezért kissé vidámabban ballagtam a település felé. Meglepően gondozottnak tűnt a kis község, ahhoz képest, hogy nézett ki az állomásépülete. Tiszta utcák és gondozott porták fogadtak, bár embert egyet sem láttam. Igaz, kellemetlen hűvös szél fújt az ősz ígéretével, de akkor is legalább egy-két lélek jelenlétére számítottam. Tapasztalatból tudtam, hogy a hasonló kis községekben a kulturális élet központja általában a kocsma, ezért a központban meredező templomtorony felé vettem az irányt. Joggal vetődhet fel a kérdés, hogy miért a templomot céloztam meg ha a kocsmába szerettem volna eljutni. Nos, ha valaki csak egy kicsit is ismeri szép hazánkat, tudhatja, hogy kultúránk része a templom mellé telepíteni az ivót.
Nem is csalatkoztam reményeimben, mert amint odaértem a templomhoz már meg is láttam egy rikító sárgára festett hosszúkás épületet, melynek falán piros betűkkel a „Gondűző” felirat ékeskedett. Múzeumba illő kerékpárok sorakoztak a kocsma előtt a betonba ágyazott vasúti sínekből készült kerékpártárolónál. Ezek a kerékpártárolók egyúttal a kijárattal szemben a biztonságot is szolgálták. Amennyiben a vendég hazafelé túl nagy lendületet vett volna, ez megakadályozta abban, hogy az útra essen, kitéve annak a veszélynek, hogy kivasalja egy véletlenül arra járó autó.
Már jócskán benne jártunk a délutánban, ezért már igyekeznem kellett, hogy valami szállást találjak magamnak. Nagy levegőt vettem, és megigazítva a hátizsákomat beléptem az ivóba. A nyikorgó ajtó becsapódott mögöttem, ugyanis a leleményesen az ajtóra rögzített biciklibelső rugalmas energiája becsukta. Ismerős érzés fogott el, mert Sárközön is szinte ugyanilyen kocsma van. Úgy látszik, uniformizált design ez minálunk. A helyiségbe lépve megcsapott az olcsó kannás bor és a csapolószekrény tálcájában pihenő sör jellegzetesen savanyú szaga. A légypiszkos rég mosott sötétítő függönyök okozta félhomályt a szemem lassan megszokta, így körbenézhettem a teremnek is beillő söntésben. Egy krómbevonatú muzeális jellegű söntéspulttal álltam szemben, mely mögött egy kétes tisztaságú kötényt viselő, erősen kifestett arcú középkorú nő állt. A terem berendezése különböző színű, formájú és korú asztalok és székek kaotikus összevisszaságában merült ki. A falat rég érvényét vesztett ártáblák és oly régi plakátok borították, amiért a gyűjtők valószínűleg ölre mentek volna, ha erre hozza őket a sorsuk.
– Jó napot kívánok! – köszöntem hangosan a kocsmában tartózkodó pár ember figyelmét felkeltve.
– Viszont kívánom! – mosolygott rám a pult mögött álló nő. – Mivel szolgálhatok? Előre figyelmeztetem, hogy az erkölcstelen kívánságokat nem minden esetben teljesítem – mondta mosolygós szemmel és olyan jóízű kacagásban tört ki, hogy rögtön jó kedvem lett.
– Egy pohár hideg sörrel és némi jó tanáccsal – mondtam neki nevetve. Egyelőre a vendégseregről tudomást sem véve a pultra támaszkodtam.
– Zsókától mind a kettőt megkaphatja, de akár maga kérhet egy grátiszt is – csippentett a szemével kacéran.
Így már a bemutatkozás fele meg is volt, Már megint ez a fránya fél. Ki kellene kerekíteni csak még nem találtam ki milyen névvel mutatkozzak be itt. Az inkognitó kötelez! A grátiszt nem igazán szerettem volna igénybe venni, hiszen vőlegény lennék vagy mifene.
– Kiskacsóját csókolom, hadd mutatkozzam be. Csutak Tihamér a becses nevem és éppen szállást keresek. Nem tudna esetleg ebben segédkezet nyújtani?
– Jaj, de cuki maga! De a kezemet most ne nagyon csókolgassa az imént mosogattam el a poharakat. Hacsak nem szeret sűrűn WC-re menni.
Tündéri volt ez a nő, első látásra megszerettem. Na nem úgy, mint a romantikus hősszerelmes a szíve hölgyét. Inkább, mint egy gyerekkori jó barátot, akivel együtt loptuk a barackot.
– Szállást itt? Mi érdekes van ebben a dögvész szagú pöcegödörben – nézett rám Zsóka hitetlenkedve.
– Szeretem a természet vadságát és itt azt hiszem, meg is találom. Egy-két hétig szeretnék maradni felfedezni a környéket.
– Vadság az van itt bőven. Nézzen csak körül – mutatott körbe a kocsmában.
Körülnéztem és bevallom, sok igazság volt a kijelentésében, Cseppet sem barátságos tekintetű bennszülöttek bámultak kihívóan. Nem vagyok félős ember, de azért nem éreztem magamat teljes biztonságban.
– Azért nem kell ám betojni – mosolygott rám a kocsmárosnő. – A tekintetük, mint bősz bikáé, de csak méla barmok – kacagott fel hangosan, mire a vendégsereg elmélyülten kezdte vizsgálgatni az előttük álló asztalon a porszemeket.
– Nem szokásom már vagy harminc éve. Tudna szállás ügyben segíteni nekem?
– Persze drága. Nem is kell messzire mennie, csak a falu szélére. Ha a templom melletti fő úton addig megy míg el nem ér egy kis kavicsos úthoz akkor szinte célba is ért. A kis kavicsos ösvény jobb oldali utolsó házában lakik a Katica. Na ő szokott néha kiadni szobát. Úgy tudom most nem lakik ott senki rajta kívül.
– Hálám a sírig fogja üldözni! – mosolyogtam rá Zsókára, miközben kikortyoltam a sörömet a pohárból.
– Szaván ne fogjam, mármint a hálát illetően! – kacagott fel harsányan.
Miután hangosan elköszöntem az útbaigazítás szerint meg is indultam Katica háza felé. Az úgynevezett fő utca egy fővárosi sikátor jellegzetességeit viselte magán. Igaz haszna is lehetett abban az esetben, ha egy átmulatott éjszaka után próbálna az emberfia hazacsámpázni. Valamelyik házfal az út egyik oldalán minden bizonnyal megtámasztotta volna az illetőt. Bő húsz perc múlva el is értem a kis kavicsos utat, melynek a végén a délutáni kezdődő szürkületben egy erdő körvonalai sejlettek fel.
Talán öt-hat ház előtt sétálhattam el, és már el is értem az utolsót. Kellemes meglepetéssel szolgált számomra a rendezett előkert, a szinte frissen zöldre festett kerítés és az udvar közepén álló kis toronyféleséggel büszkélkedő sárga ház. Még csengő is volt a kapun, úgyhogy használtam is azonnal, arra mire való. Bő egy perc múlva nyílt is a ház ajtaja és a verandára kilépve egy duciforma idősebb asszony nézett rám pislogva.
