Az elátkozott kúria - Második fejezet
Második fejezet
Kinyitva az aktát egy dagerrotípia másolata nézett rám. Hatalmas büszkeséggel töltött el, hogy ezt a fotografikus eljárást egyáltalán ismertem. Katika a könyvtár tündére az egyik nyomozásom közbeni adatgyűjtésem során homályosított fel arról, hogy mit is takar a szó jelentése. Az 1800-as években használatos fényképészeti eljárás kapta ezt a különös nevet. Ez az égett szélűnek tűnő barnás árnyalatú fekete-fehér kép egy kissé elhanyagolt állapotú, ám tekintélyes épületet ábrázolt, mely előtt egy kisebb csoport szigorú tekintetű ember állt. A kép alatt vörös tintával írt szavak sorakoztak: „Messzire kerüld el eme falakat. melyek a rontás sötét mételyét hordozzák”.
Mindenekelőtt el kell mondanom, hogy a képet látva borzongás futott át rajtam, pedig semmi nem indokolta az irreális reakcióimat. A képen egy nemesi kúria látszott, valószínűleg néhai lakóival az előtérben.
Na, most akkor dicsekedni fogok! Tudom, hogy mit takar az a szó, hogy kúria. Egyszerűen a kúria, avagy nemesi udvarház a vidéki köznemesség lakhelye volt. Szóval itt laktak a jómódú emberkék. Márpedig a település, ahol a kép készült, nem volt éppen egy világváros. A következő lapon rövid leírást találtam a kúria helyéről. Talán kétezer lelket számolhatott Lápfenék, ez a múlt században megesett folyólecsapolás eredményeképpen létrejött mocsaras terület szélén álló kis település. Földrajzilag nem is esett olyan messze Sárköztől, előző nyomozásom színhelyétől. Tulajdonképpen egyetlen nevezetessége ez az ódon épület lett volna, de nem találtam több információt azon kívül, hogy a Dragonits család birtokában volt az épület. Ma már az állam gondozásában romlik tovább az állapota.
Lapoztam egyet, és hideg borzongás futott át rajtam a szöveget olvasva. A helyi rendőrség jelentése szerint egy a jelen ideig ismeretlen férfi megcsonkított holttestét találták az épületben, A lakosság kikérdezése semmi használható eredményt nem hozott azon kívül, hogy valami démonok és szellemek beavatkozásának tulajdonították a gyilkosságot. Gyanítottam ezért jött képbe a KHEO, vagyis én és a titokzatos fél személy. A megyei rendőrség is egy helyben toporgott az üggyel, és ezért is fordultak a fővárosi irodához segítségért. Tulajdonképpen az akta semmi más érdemleges információval nem szolgált, ezért visszakötöttem rá a masnit, és elköszönve a könyvtárosnőtől hazafelé vettem az irányt. Útközben beugrottam egy kis boltba némi elemózsiáért, amiből valami ebédet szándékoztam kotyvasztani, és elgondolkodva az új ügyemen megszaporáztam a lépteimet.
Külvárosi kis lakomba érve leraktam a táskámat a konyhában, majd lezuhanyoztam és nekiláttam a főzésnek. Tulajdonképpen a főzőtudományom kimerült abban, hogy különféle alapanyagokat hőkezeltem és fűszereztem gazdagon. Ebéd után kiástam a kis hátizsákomat a szekrényemből és újra a vásárlás gonosz szellemének szánt áldozatra készültem. Bevált dolog volt az előző nyomozásom során is, hogy turistának álcázva mentem a nyomozásom helyszínére, Így könnyebben megnyíltak az emberek mintha hivatalos személyként kérdezgettem volna őket.
A közeli barkácsáruházban vásároltam egy messzelátót, egy hálózsákot, egy többfunkciós bicskát és a legfontosabbat, egy gumicsizmát. Előző nyomozásom is egy vizes élőhelyekkel dúsan ellátott területen zajlott és ott remek hasznát vettem a Sárközön csak „mezőgazdasági tornacipőnek” nevezett alkalmatosságnak. Hátizsákomba gyömöszöltem a most vásárolt holmit és hazamentem. Valami szappanoperát bámultam a tévében mielőtt eltettem volna magamat másnapra.
Reggel izgatottam keltem fel, és gyorsan magamra ráncigáltam a ruháimat egy gyors zuhanyzás után. A kapitányság felé menet vettem magamnak valami „nevenincs” péksüteményt és elgondolkodva rágcsáltam. Nagyjából tisztában voltam vele, hogy mit vár tőlem a főnököm. Ki kell nyomoznom egy bizarr bűnügyet, ám nem hagyott nyugodni az a fél. A titkos fél, aki a csoport tagja. Ki vagy mi lehet az? Talán nemsokára megtudom.
Kanizsai Ödön szájában a megszokott cigarettájával biccentett a fejével a rozoga szék felé, arra invitálva engem, hogy foglaljak helyet. Miután ezt óvatosan megtettem, félve attól, hogy súlyom alatt megadja magát a múzeumba illő bútordarab, főnököm megkezdte a nagyképűen csak eligazításnak nevezett rövid monológját.
– Gondolom elolvastad a dosszié tartalmát, így mindent tudsz, amit kell. Akár indulhatsz is –mondta és egy új cigarettára gyújtott a csikkről.
– Azért lenne néhány kérdésem, illetve kérésem.
– Mondjad de gyorsan, mert van más dolgom is.
– Elsősorban érdekelne a csoportom fél tagjának kiléte. Másodsorban szeretném ezt a nyomozásomat is, mint az előzőt, inkognitóban végezni.
– Az első kérdésedre a válaszom az, hogy titok. Azért hívom félnek, mert segíteni fog neked rejtve, de a kilétét a nyomozás lezártáig nem fogom felfedni. A nyomozást úgy végzed, ahogy szeretnéd, csak járj sikerrel. Ja és egyben gyere vissza nekem! Na szervusz!
Könnyek szöktek a szemembe a meghatottságtól, hogy ilyen érzelemcunamit váltott ki főnökömből a távozásom, miközben kimentem a kapitányság épületéből. Nagy valószínűséggel jó ideig ismét búcsút mondhatok kényelmes városi életemnek, ám egyúttal csábított újra a vidék vad romantikája is. Egyetlen bánatom volt, hogy Andi a menyasszonyom épp külföldi tanulmányúton volt, így a hiánya kínzón fájt. Sárközön ismertem meg a lányt egy kocsmában, ahol nyáron a kocsmában, mint pultos dolgozott. Most egyetemi tanulmányokat folytat a jogtudományi karon.
Hazaérve a hátizsákomba pakoltam pár váltás ruhát és az előző nap vásárolt felszerelésemet, majd a vasútállomás felé vettem az utamat. Autóm nem volt, bár rendőrként természetesen jogosítványom igen, de nem szerettem vezetni. Igaz, nem is tudtam valami jól, ezért az Állami Vasúttársaságot szoktam igénybe venni a távolabbi utazásaimon.
Akcióba lép a KHEO kétharmada! Miután megvásároltam a jegyemet az unott arcú, ám annál nagyobb tüdőkapacitással bíró jegypénztároshölgytől, a peronokra mentem és felszálltam a Győrbe tartó vonatra, ahol, ha minden igaz, lesz csatlakozásom Lápfenékre. A már unalomig ismert táj bámulása közben megpróbáltam tervet összeállítani magamban, hogy miképpen fogjak a nyomozáshoz. Az lesz az első, hogy valami szállást találjak magamnak a mocsárvidék központjában, ahol a megszokott módszerem szerint álnéven fogok bejelentkezni. Ez volt a hatalmas terv. Nem nagy terv, de legalább van.
A megyeszékhelyre érve azon töprengtem, hogy bemenjek-e a megyei kapitányságra információkat gyűjteni, de aztán elvetettem ezt az ötletemet és megpróbáltam tájékozódni a csatlakozásom felől.
– Jó napot! Meg tudná mondani, honnan indul a Lápfenékre tartó vonat? – kérdeztem meg egy vasúti alkalmazottat, aki a peron oszlopának támaszkodva a fogát piszkálta egy karónak is beillő fadarabbal.
– Innen – bökte oda nekem foghegyről.
– Innen a hatodik vágányról?
– Nem kérem. Innen a vasútállomásról – mormogta és faképnél is hagyott.
A pompás információk birtokában az állomásépület felé vettem az irányt apró pontosítások érdekében, mert nem tartottam kielégítőnek a kapott választ. Az információs irodában felhomályosítottak, hogy az állomás túlsó oldalán találom a harminckettő és feledik vágányt, ahol a szárnyvonal indulóvágánya található. Apám! Mint a Harry Potterben. Egy fél beosztottam van és egy fél vágányom. Kerekedik ez kérem!
