ReStart
A félrészeg utcaseprő délelőtti napsütésre ébredt. Felkászálódott a kövezetről, megragadta a söprűt, összerántott vele némi szemetet, majd a nyelére támaszkodott. A tér közepén szettjükkel babráló utcazenészeket nézte. A dobszerkó már elfoglalt állásban várta a dobost, de a gitáros még a tok zárjával vacakolt, amikor hozzálépett egy kísértetiesen sötét alak, kezében fekete tollat pörgetett, majd a szemét közepén lévő összegyűrt papírra bökött vele.
– Add ide! – parancsolta –, ma az én dalom pengeti a szél.
– Hol, itt a téren? – kérdezte a kábult utcaseprő.
– Igen – felelte az ördögi kinézetű férfi –, és ezer meg ezer kilométerrel távolabb is. – Hegyes fekete körmével szétnyitotta az utcaseprőtől elvett lapot, és tollával kottafejeket firkált rá.
Mire végzett a művel az utcaseprő kezében magától rázkódott a seprű. A negróra emlékeztető sötét alak két ujjal a tér közepére pöccintette a dallammal és szöveggel teleírt cetlit meg a tollát, és eltűnt. A gitártok zárja kipattant, de az énekes figyelmét a pad felé sétáló fekete hajú lány vonta magára, vastag szemceruzacsík húzódott a könnycsatornájától egészen a halántékáig. Lehajolt a cetliért és a tollért, majd a közeli padhoz ment. Dorkóban az ülésére állt, azután felült a háttámlára, és élvezettel firkált a lapra. Mire az énekes magához tért, a gitárja már a kezében volt. Magától felemelkedett a levegőbe, ő meg megmarkolta és belebújt a szíjba.
Pár pillanatra fordította csak el a fejét, hogy elvégezze ezt a rutinműveletet, de mire visszanézett a padra, a lány már beleveszett az utcai forgatagba, viszont otthagyta a lapot. Érte ment, és felvette. Egy izgalmas dallam kottáján az ördög jelét látta. Ezt firkálta a lány, és a srác megmosolyogta a szarvakat – az különösen tetszett neki. Igazi idióta, de csinos idióta, gondolta magában a lányról. Visszasétált a doboshoz, aki már kezében pörgetett dobverőkkel türelmetlenül várta.
– Mi ez a vacak? – kérdezte a dobos.
– Ezt a dalt fogjuk játszani – adta át neki a cetlit a gitáros, miközben fejben már énekelte a szöveget.
Amikor a dobos a kottaolvasás végére ért, kivette a kezéből, letette a földre, sportcipője orrával rálépett, és megpengette a gitárját. Ekkor az utcaseprő légcsövét gombóc zárta el, levegő után kapkodott: fuldoklott.
– Haláltusa – énekelte az első szót a srác. Fogai kicsit hegyesek voltak, amit most egyáltalán nem szégyellt. A dobos rutinosan kísérte. Nem rögtönzött. Elég volt egyszer látnia a kottát, és úgy dobolta, mintha hónapok óta begyakorolt ritmust ütne. A dobszó felgyorsult, és az ütem felpörgött.
A gyorsuló, erőszakos dallam hallatán látszólag meditatív állapotba kerültek az emberek: megtorpantak, majd mintha egyszerre mindenki falnak csapódott volna. Azután levegőért kapkodtak, éppen úgy, mint az utcaseprő. A srác meg csak énekelt. A dobos pedig dobolt. Mindezt olyan természetesen tették, mintha a téren minden a lehető legnagyobb rendben lenne. Sütne a nap, az emberek pedig vidámak lennének. De nem. Csak ők nem vették észre a változást. Nem sütött a nap. Beborult. Vihar közeledett. Páran összegörnyedtek, mások a földön feküdtek, és mint a halak tátogtak. Egymásra néztek, mint aki a másiktól várja a helyzet magyarázatát. De nem volt magyarázat. Csak egy dal szólt. Egy kellemetlen, zsigerekbe hatoló borzalom.
A félrészeg utcaseprő összeesett, elveszítette az eszméletét. Az ájultat egy dagadt nő némán bámulta, miközben kicsúszott a papírzacskó a kezéből, és szétgurultak a zsömlék az utcán. Az emberek halántékán kidudorodott az ér, szájukból nyálas vér folyt. A tüdejük a szétrobbanás határán vergődött a levegőért. Szemük kifordult. A látott világukból hiányoznak a színek, a kontrasztok. Az esti sötétségből éjszaka lett. Összezavarodottan gondolkodtak, miközben egy ostoba zsoltár visszhangzott a fejükben. Nem tudták megkülönböztetni a képzeletbeli dallamot az utcai daltól. Mert nem is különbözött. A két tagból álló zenekar meg csak játszott. Úgy érezték, hogy soha életükben nem sikerült még ilyen remekül egy daluk se. Minden érzés, minden hang a helyén volt, még az énekes gégéjének pihenő pozíciója is. Zenéltek, és a külvilágról megfeledkeztek. Nem észlelték a rájuk telepedő feketeséget. Ekkor az énekes a lapra nézett, a szöveget akarta súgónak használni, de nem látta. Cipőjének az orrához hajolt. Még így sem tudta elolvasni a következő sort. Levette a lábát a cetliről, abban bízva, hogy rálépett, azért nem látja. De nem ezért. Hanem a szél elérte a várost. Mögötte jött a vihar. A sebesen érkező fuvallat felkapta a cetlit, és magával vitte. Az énekes úgy döntött, hogy akkor a térre hozott daluk refrénével folytatja, és elénekelte azt a sorát, hogy csak eljátszunk a halállal. Mire megszűnt működni a dobos és közte az összhang. Szétesett a dal. Az énekes megfordult, és a dobossal értetlenül néztek egymásra. A nap kisütött, mintha csak ismét felkapcsolta volna valaki a reflektort a téren. A félrészeg utcaseprő durranásig feszült arca összeesett, szája szétnyílt, és összecsukódott, eltűnt a gombóc a torkából, és a levegő ismét bejutott a tüdejébe.