A válóperes ügyvéd
Szépirodalom / Élet-halál (202 katt) | Tumicz Krisztina |
2024.07.14. |
A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2024/7 számában.
La Concha Beach tipikusan olyan hely, amelyik vidám arcot mutat a világnak. Úgy tesz, mint akinek gőze sincs a földgömbön lévő egyéb helyekről, kis- és nagyvárosról, New Yorkról, és esze ágában sem jár lerántani a leplet az emberi mocsokról. Itt minden idilli, és éppen itt sétál Richard: négy egymáshoz szorított műanyagpohár frissítővel a kezében, virágmintás shortban, gumitalpú papucsban egyensúlyozott a kék-fehér napernyő sávja előtti homokon. Fél szemét a strandszékeken napozó pipiken legeltette, ami megakadt a tömegből kilógó rövid barna hajú töltött tyúkon: a napozóágyon gubbasztott tűsarkos, rövid szoknyás, kivágott dekoltázsú fölsőjéből kilógó fehér bőrével.
Richárd jókedvűen a nőre mosolygott. Legalábbis azt hitte. Közelebb lépett. A zöldcitromleveket az asztalra tette. Rántott egyet a napernyőn, hogy a tűző nap elől fedezéket adjon az italoknak, és ledobta magát a szabad napozóágyra, mire a nő eszelős szemeket meresztett rá.
– Üdv kopasz testvérem! – kiáltotta hátra a sátor alatt barnuló csávónak, majd a nőhöz fordult. – Gondoltam, rád fér egy hűsítő. – Ezzel felemelte az egyik poharat és nyelt.
A nő döbbenten nézte az üdítőitalokat.
– Dehát ezek kiké?
– Haveroké – felelte Richárd, miután ivott a citromléből, és cigarettát dugott a szájába, amit a shortjába vart hálóból vett elő.
– Akkor miért adja nekem? – kérdezte a nő.
– Úgy láttam, jól jönne önnek.
– De a barátai szomjasak, számítanak rá.
– Nem tesz semmit. Megoldják. Igyon bátran. Ne legyen ezen a vidám napon ilyen bosszús.
– Honnan tudja, hogy bosszús vagyok?
– Nem az?
– De, igen. De akkor is.
– Na látja, igya meg az egyik löttyöt, és vegye már le azt a kényelmetlen cipőt, dőljön hátra azon a kurva ágyon, és élvezze a nyarat, csodálja a tengert! Lazítson már!
A nő pár másodpercig értetlenül bámulta a barnára sült pasit, aki a szemével bátorította, hogy tegye, amit mondott. Végül elvette az egyik pohár üdítőt, beleivott, és lerúgta a cipőjét. A talpát égette a homok. Felkapta, majd ahogy Richárd tanácsolta, üdítővel a kezében elnyúlt a napozóágyon, de térdére feszülő szoknyájában még így is röhejesen nézett ki.
– Ki maga? – kérdezte.
– Turista.
– Nem úgy értem, hanem mi a munkája?
– Válóperes ügyvéd.
A nő szíve gyorsabban vert.
– Érdekes véletlen – jegyezte meg.
– Nem hiszek a véletlenekben – vágta rá Richárd.
– Éppen a férjem válóperes ügyvédjére vártam – közölte erre a nő. – Persze, mielőtt idejöttem, már akkor sejtettem, hogy ismét szívat a rohadék, és nem jön senki.
Richárd kifújta a cigifüstöt.
– Fura helyválasztás – csípte vissza gúnyosan a nőnek.
– Nekem mondja! Sosem lesz ennek vége. Mindent el akar tőlem venni. Anyagilag, meg kicsinálni, érti?
– Aha. És milyen sikerre számít?
– Kire gondol, rám vagy a férjemre?
– Nem tudom, mondja meg ön.
– Még csak nem is ismerem az ügyvédjét. Az újat. A régiekkel mind lebőgött volna. De azt mondta, hogy várjak csak, ez egy igazi specialista lesz, és estére nem marad az égvilágon semmim.
– Bátor kijelentés.
– Az. Ezért repültem ide New York-ból. De az idióta férjem újabb időhúzó átverése ez is, hogy megkaparintsa Midtown West-i hotelt, a Central Park közeli házat, a vidéki birtokot, a Porschét meg a bankszámlánk javát. Meg persze, hogy az egészbe végül beledögöljek.
– Közösen hozták össze a vagyont, vagy örökség? – tette fel egyenesen a kérdést Richárd. – Tudja, az anyagiak jobban érdekelnek, mint az érzelgősség.
– Naná, hogy örökség. Annak a piszoknak annyi köze van hozzá, hogy tíz éve feleségül vett. Ezzel ki is fújt minden tudománya. Tíz rohadt évet éltem azzal az érzéketlen tuskóval.
– Van esélye elvenni mindezt öntől?
– Válaszoljon erre maga, elvégre ön is ügyvéd.
A nő újabb üdítőt vett a kezébe, és dühösen folytatta.
– Képzelje, az a barom sminkeli magát, fekete cipőt, ruhát hord, és feketére festi a körmét. El tudja képzelni, hogy ez vezessen egy szállodát?
– Igaz, ügyvéd vagyok, ráadásul minden kliensem elégedett. Hogyha az ön férje az én ügyfelem, maga mindent elveszít.
– Komolyan mondja? – Hökkent meg a nő, miközben idegesen kiitta az üdítőt. Poharat az asztalra tette, és kábán nézte a vizet. – Talán jó is, hogy nem jött el annak a rohadéknak az ügyvédje.
– Az nem biztos. Én úgy gondolom, hogy eljött, csak maga nem vette észre – mondta Richárd.
A nő hátradőlt a nyugágyon. Ingatni kezdte a fejét, mint aki tagadásban van. Ekkor azt mondta neki Richárd, hogy most meg fogsz halni. Mire a nő tiltakozni próbált, de nem volt hozzá ereje: izmai elernyedtek, szemhéja lecsukódott. Beszéd közben a férfi megváltozott. Eddigi erőteljes szavai tompábbak lettek. A nő össze akarta szedni az erejét, hogy felálljon és elmenjen, de sehogy sem bírta. Ujjai rágörbültek a műanyag karfára, miközben a tenger hullámai egyre távolabb sodorták elméjét La Concha Beach valóságos homokos partjától. Meg fogsz halni, ismétlődött meg a mondat. Én vagyok a férjed ügyvédje. El kell vegyek tőled mindent. Az életed is. Megvárom, amíg az utolsó ránc kisimul az arcodon, felállok, és távozom. Téged pedig felboncolnak, és az üdítődbe öntött méreg miatt öngyilkosságot fognak megállapítani.
Előző oldal | Tumicz Krisztina |