Saját nyár

Szépirodalom / Novellák (1613 katt) Ismeretlen Zóna
  2011.10.29.

I.

Azt hiszem ez a nyár most végtelenül kielégítetlen és semmitmondó. Csak elfekszik a földeken, mint valaki, aki a sziesztáját tölti. Hagyom, hogy rám telepedjen, mert a sejtjeim ezt akarják, s közben végtelenül lázadoznak ellene. A kitörni innen a régi akarattal feszül előre, mint a szurony a háborúkban régen, és bennem is megvan a gyengeség és a félelem, mégis nekilódulok a mezőnek. Most eljött az idő, lépni kell és egyre nehezebb a kereszt. Fáradt vagyok, a szempilláim lehunyom a napszemüveg alatt, ahogy behatolok a napfénybe. Ami baj és nem baj. Csak eltelik, gyorsabban, mint hinném, mert az elmúlt két hónap elszaladt - így visszanézve - de alatta borzalmas kalapácsütések zuhogtak fémlemezekre, és majd megőrjített ez a zaj. A hiány zaja, amit régen fájdalomnak neveztem, mert nem tudtam megfogalmazni Neked vagy épp Neked. Kiürülök a szavakból.

Továbbmegyek ezen a felpúposodott aszfalton, de még a lábam nyoma sem maradt meg. Esténként a folyóparton, a lüktető város mellett, sámándob, hegedű, fuvola és gitár hangja szól a sok tábortűz egyike mellől. Vagy talán mindegyiknek olvasztótégelye egy dallamban, véletlenül is együtt. Mint ahogy lábnyomok a homokban, sárban, kiszámítottság nélkül; otthagyott képek egy művészlélek számára, amiből azután megjelenik valami születőféle ötlet egy kávénál reggel. A Kundera könyvvel a kezedben végigsétált délutáni utcák egyike visszamosolyog, mert felnéztél a lapokból.

Minden csak fikció, azután a véletlen rá segít. A mondás azt tartja, a sors mindig véghezviszi azt, amit eltervezett, és néha sikerül is neki... Lehet, hogy mi, a hatmilliárdnyi én vagyunk a sors?! Azután véghezvisszük az akaratunk, és ha egyezik kettő vagy több akarat, akkor sikerül? Általános gondolkodás. Azért becsapom az ajtót, miután beültem a gondolatba, hátha mégis... Az apró dolgok fontosak,vagy épp mi adunk túl nagy fontosságot az apró dolgoknak azzal, hogy észrevesszük, és analizációba kezdünk, mert időt csak arra szánunk; az esélylatolgatás pedig egy reakció. Előbb álmodozunk, azután már vágyakozunk, sóvárgunk, és rossz esetben megtanulunk csendesen lemondani.

Vajon nem ez e a szerelem is: álmodozás, vágyakozás, sóvárgás és lemondás? Ha beteljesült, már csak egy út, ahonnan nem akarunk letérni (?!). A permetező eső halk surrogása a virágszirmokon, a fényből egy kis megnyugtató, kényelmes és levegőhöz juttató állapotba. Mi akarjuk. A vízpermettől csillogó levelek, fák, aszfalt utak, békák násza, pocsolyák... mind békét sugall, s azt hirdeti, minden úgy halad és történik ebben a valóságban, ahogy kell. A hatalom nem az erő, a kard vagy a pénz, hanem a lélek, az ész és a szív. A péntek este biztos libbenése a bizonytalan vasárnap felé, hetvenhét napszál alatt, mit sorsunk kipörget, az üveglapra tapadt fénykép-lét tekintetében. Isten játéka az én játékom.

Némi közöny csillog szemedben, az enyémben meg az előre tudtam fásultsága. Ez egy körkörös mozdulat, és a távolság csak nő. Miért hagyjuk oda? S utána kérdésem arcul köp: hisz Te hagysz oda mindent! - kiáltom magamnak. Nézem a kelő napot a jobb vállam fölött, az ablakon át; kissé hátrébb, az utca túloldalán, egy falon. Erről megint Kundera egyik "képe" ugrik be, és Borges egy írásának tárgyáé. Közben visszanéz a monitor. Cinikus? Az első Ambrózia koncert élményei járkálnak ma éjjel: a fúrógép hangja, a pontatlan basszusgitár és a dob monoton elegye, ahogy eltorzult ének festi meg a terem füstös félhomályában a téglákat, az embereket és árnyaikat... Az idő csapongás, de az életről nem szabad lemaradni, mert ha elmegy, ki tudja, visszajön-e a vonat?

Óriásplakátokról kiált minden harc, az útlevél a zsebemben. A zeneiskolával szemben, a fák hűvösében, idehallatszik egy zongora hangja - nem tudok nem rád gondolni. Tegyél-fehér-helyeken-várhalmot. Morajló béke. Magammal viszem, ha holnap elindul az út Zenta felé. Azt hiszem, most kezdek kinyílni a világnak. Megrepedezett billentyűzet a válasz. Dobozlét. Abszolút cellizmus. Vagy csak egy fikció-nézőpont perpillanat, és jobb úgyse jut eszembe. Fáradtság lüktetése testekben, ahogy kígyóznak mocorgó deszkákon, egy sárhalom megtaposott közegében, előítéletek nélkül.

Balkáni állapotok, a traktoros meg direkt ránk fordul, és majdnem elviszi a kocsi oldalát. Lehetetlen az ablakot lehúzni ebben a hőségben. Hajnalban tűzijáték, flex korongra, vasdarabokra írva, a kíséret ipari zene - de élvezhető és mulatságos. Elköltöm az összes dinárom. A találkozó csúszik, én kezdek közönyösnek tűnni. Szombat este, ablakon belül belém ül a csendet akarás. Sok világ között zuhanunk folyamatosan, talán ez az élet. Már ha minden kihívás és tapasztalat külön világ. Szeretne belebújni. Nagyon szeretne. Elnézi önnön bágyadtságát, mintha egy festmény egy résztvevő alakját bámulná meg a múzeum falán. Ki vagy? - kérdi. Egy könyv, ami időről-időre eléd kerül, de még nem nyitottad ki. Érezte, mikor hívtam; hallgatag völgyek izzottak, és csattogó kerekekkel szaladt a táj. Fakó kukoricás, néhány lerobbant gyárépület között. Egy másik ország. Minden fajta szépség egy életre szóló öröm. Példa nélkül. Lehet, hogy igazad van, és csak idő kellene, hogy újra megismerjük egymást. De ez most csak egy gondolat, amit a tetteimmel nem erősítek meg. Egy út, amit nem akarok bejárni - közben tudom, hogy be kellene.

Mindig ilyen voltam?! Te jobban tudod. Annyit azonban én is, hogy megint csak elbújok előled. Egy pad a záróakkordok során. Csak nem-beszédünk görög tovább csillag gyanánt az égbolton. Én meg hagyom, hogy a szerelem elvegyen tőlem megint valakit. Zavarodott felhők takarják el a holdat. A lefolyt viasz tarkasága díszít egy üveget, jó ránézni. Csak tőmondatokban létezem. Semmi épkézláb hosszú szöveg, csak pillanatnyi benyomások vetülnek, mint a naplómban. Csípőből odadobok párat a feledésnek, a maradékot meg leírom, mintha valaha is valaki mondana róla bármit. Vagy írna. Elrongyolódott érzés - élni kell nélküled. Itt se hagytál, én űztelek el, bár itt nem bennünk van szó szerint a hiba. Egy élethelyzet, amit harmincegy éves fejjel nem tudok kezelni. Mert elképzelhetetlen, hogy nem tartozunk egymáshoz. Morzsával csak a megalkuvók érik be.

Unottan alábukik a nap, egy lámpavas íve alatt megáll a fél világ. Csukott ablakok mögött próbál meleg takaróján elaludni. Valami susog a hangfalakból. Valaki táncol benne, arcát hajától nem látni. Könnyed mozdulatok, elképzelt nyugalom. Álmomban elfekszek hanyatt egy képzeletbeli állomás előtti padon, s Te elfekszel hasamon és mellkasomon a napsütésben, míg én a málladozó állomásépület falán az ódon nagy drótüveges ablakokat nézem a vasrácsokkal. Valaki az útlevelemért jön, s elkéri: Te megnyugtatsz: mindjárt hozza. Hiszek neked. A másik álmomban egy faluban bolyongunk mi ketten. Megint másikban panelek között sodródunk valami felé, aminek hangjai és képei nagyrészt már teljesen elvesztek. Poros út liheg nyakamba. Cigaretta égette linóleumon próbál a zenekar zenekart játszani. Egy játszótéren falevelek keringőznek. Valahol a bolygó másik felén, mindenki más világban van eltévedve. Kollektív illúzió. Aligha érthető beszélgetések zavart fonala. Egy teáscsésze elgurul egy szőnyegen. Nincsenek hősök a szívek égboltja alatt.

Talán álmomban, ott, a pályaudvar előtt erre eszméltem fel, s ezért engedtem le kezeim a hasadról.

El kell engednünk egymást.


II.

Valami pokrócféle heverés a lejtős parton, üveg bor, az ég felé nyúló lombok, a folyó vizének nyugodt zaklatottsága, miegyebek. Folytatódik az el sem kezdődött. Keres egy cigarettát (slukk élet), meghúzza az üveget (az egyiknél öröm, a másiknál menekülés), és belebeszél a csendbe. Sorskovácsolódás. Beszélgetés a part innenső oldalán, ahol a hangok zenélnek. Ágota egy színinövendék lelkesedésével ugrik fejest az életbe, velünk koptatja az aszfaltot az utcákon. Napokig Amon Düül II, és az ember már bakelitről érzi a zenét. Olyan, mintha bezárnának egy érzésfolyamatba, ami ismétlődik, de ciklusonként újabb mélységeket, magasságokat és színeket fedezel fel. Milyen töpörödött a világ, annak ellenére, hogy információs sztrádán létezünk. Mindent tudni vélünk, de a tudásunk alig valami. Csak létezik az emberek többsége, akik semmit sem szabadítanak fel magukban (vagy ha igen, egy pillanatnyi örömérzetnek tudják be és továbbmennek), beleolvadnak a konvenciókba, a divatba, a társadalom diktálta rohanásba. Futottak még kategória. Fiókok mélyéről titkos mámorok törnek elő.

A nyár egy pillanatra lankadni látszik, utána ránk teríti súlyos melegét. Lézengő városok, megtelt fürdők. Estére minden más lesz, az állandó, de észrevehetetlen változás jegyében. Az udvaron jártam. Az eget mintha vékony füstfelhő takarná: a csillagok ridegek; a lámpaoszlopon a lámpa alig világít, az egymást keresztező huzalok pedig elvesznek az éj színében. Sehol egy hullócsillag. Egy konzerves dobozba zárnám magam, de már ott vagyok. Csak egy mosoly. A kőkockák között piszkos fekete föld. Leeresztett redőny, odakint kopog az eső megint. Levelek zöldje lesz szürkébb a szemnek, pedig nyár van, de az őszt idézi minden. Termés nélküli fák, vagy csak pár fonnyadt, ráncos gyümölcs az ágakon. Még egy cigi és alvás! - reccsen egy hang a fejemben. Mintha menne.

Egy gyalult deszkaajtóhoz lépek spontán látomásomban, de csak egy panorámakép villódzik mögötte. A képen tehenek voltak, vagy valami ilyesmi. Egy másik éjszakát fényszórók hasítanak szét, feltárva pőreségét az alvó tájnak. Fényképek a suhanásban. Finomak és illékonyak, mint a homok. A háztetőkről reggelente galambok figyelnek álmos hurrogással. Sivatagnyi folyó: ránézek a gitáromra, az én gitáromra, rá a tarisznyámra, a telefonomra; a hatvanas évek stílusát magában foglaló hamutálamra - de hajnali négykor cigim már alig van. Egy döglégy nem hagy nyugtot, itt kering, vissza-visszatérve. Csináljunk filmet, röppen fel a gondolat, csak itt megakad az egész. És telnek a nyarak. Olyan ez, mint mikor egy asszony hasat ereszt, és évről-évre gömbölyödik. Zuhatag.

Egy reggel a fűszálak között, cirógat a harmat milliónyi cseppje. Egy könyv egy kézben. Legombolyított gondolatok forrnak benn, készülnek kitörni, és az élvezet cserepek mezítelenségével takaródzik. Alant a síneken mozdonyok dübörögnek oda-vissza, az állomás már ébred. Álmos takarók mocorognak, lerúgják az éjszaka könnyedségét, és ólmos reggeli köpenyként borulnak ránk. Valaki komolyan gondolja a következő életet, ahol majd a másiké lehet egy kutya, egy fiúgyermek vagy egy fa képében a kertben. A másik ebben az életben gondolkozott. Egy magas fal alatt másvalaki készül egy színdarabra - egy csecsemő kirakva. Mint lelkünk, oly szomjas ez a világ miránk, az igazi "én"-ekre, a fel- és elszabadult öntudatok kanyargós labirintusára... nevetve táncol némi szél és boglyázik a hajban.

Mérgesek vagyunk egymásra, közben mindketten hiányát érezzük a másiknak. Rég elrontottuk, évekkel ezelőtt. Két domb között áll egy ecetfa. A csendben szélharangok csilingelnek, de a fűben lépkedve ez nem tűnik fel, a benti kattogás (mintha egy óramű lenne odabenn, és a fogaskerekek írnák szimfóniát) elnyomja. A reggelek – éjszakák – délutánok –délelőttök – hajnalok - estek. Sírna. Hogy értesse meg, hogy sokkal fontosabb, mintsem elengedné; s tudja, így van ez nála is, csak más pályán halad mindkét élet. Kövek, szürke, nehéz kövek. Játszuk itt a nagy méltóságost, és egyikünk sem mondja: dobjuk már a francba! Pedig ez zubog fel, hát nem érti senki, mi zajlik ott belül?! Dehogynem. Csak lépdelünk a fűben tovább.


III.

Háromrészes ütközetfinomítás. Megáradt folyók mutatják, mit ért az ember alkotó keze. Lemezre menthető múlt kavarog. - Nem akarok bajt, nem akarlak bántani, csak a fene nagy önérzetem nem akar sem elengedni, se maradni. Bocsánatot kérek, mert nincs erőm azt mondani: kezdjük újra, pedig ezt akarjuk mindketten. - Nem tudom, mit mondjak. Ahogy mondtad: most nincs jó döntés. Szerinted lehet mindent elölről kezdeni? Csak egy Coelho átirattal tudok erre válaszolni: "az az igazság, hogy nem merünk kockáztatni, félünk bármilyen változástól, ami esetleg gyökerestül felforgathatná azt a világot, amit megszoktunk. "Ezer évvel a jövő előtt egy síkra terelődött véletlenszerűen két pálya. Digitális lábnyomok, a képzelet rajzlapján. Nem találom egy írásomat, pedig jövő héten le kellene adni.

Sátrak között megint, idegen tömegben idegenként könnyebb vagy. Nézelődünk a kirakatokban, egy más élet jelenik meg szemeinkben, ahogy a gondolat kivetül a vágyak vásznára. Elnézek egy artistát. Üres város néz vissza. A ma éjjel egy hegedű húrján kínlódik, és próbál megszökni a folyókkal. Fuvallattöredék. Üres a táj utánunk, mert bejáratlanul hagyjuk. Eleresztem a korlátot, és palástolni igyekszem enyhe szédülésem. Végigborzong a testem egy pillanatra, az agyam meg máshová koncentrálna. Közönyös ruhák sétálnak el, tüsöklelkek, téglaautomaták.

A pad leül alám. Egyszerre mindenki ismerős lesz, és idegenbeli idegenségem újra megölel. Mosolyog a távolban a hajnal. A papírlap kibontakozik, és tollba mártja pőre mezejét… Bonyolultságukban egyszerű szavak utaznak az enyhe széllel, egy automata öntudatára ébred. Hol vannak a nagy magányosok, hogy új dalt játszanak nekem; hol vannak a csendes egoisták?! A fájdalom ösvényén, ahol a sorsnak nincs arca. Hidak égnek magam mögött. A rendezetlen rendület belém táplál egy újabb sort. A házfalak megindulnak mellettem, sírnak, mert mindenki elment, és magukra hagyta őket üresen ásító szobáikkal, ahol valamikor tűz égett a kályhákban és a szívekben.

A keretekben akác hullajtja levelét, beköszön a szeptember - a nyár véget ér.

(Papp Szilveszter Zsolt) '05. nyara

Előző oldal Ismeretlen Zóna
Vélemények a műről (eddig 2 db)