A sűrített paradicsom
Az ébenfekete három árbocos hajó a jég fogságában rostokolt. Teste megdőlt és teljesen körbevette a jég. Szorítása oly kemény volt, hogy a hajó baljósan ropogott. Olyan volt, mint egy csapdába esett bálna. A fehér sivatag közepén egy hajó kétségbeesett sóhajokat hallatott. Halálra válva, mindentől elhagyatva. Senki sem tudta, hogy merre jár, senki sem tudta sorsának örvényét. Beleragadt a vakítóan fehér mindenségbe, s nem volt menekvése. Akárcsak, mint egy elhagyatott kísértetkastély. Csak a fehér köd járta át. Csak a jég tartotta vasmarkában. Csak a hó zenélt neki vérfagyasztó dallamot.
Már csak ketten maradtunk. Harald és én. Mortimert én öltem meg tegnap, Harald pedig Smith-t ölte meg tegnapelőtt. A hajó előtti jégpáncélon tizenkét test volt kiterítve. Tizenkét csonttá fagyott hulla. Valakivel a fagy, valakivel az éhség, valakivel egy csákány végzett. Mortimer fejét az én baltám vágta ketté. Smith mellkasát pedig Harald szigonya járta át. Ketten maradtunk. Ketten és az asztalon egy sűrítettparadicsom konzerv. A kajüt egyik végében én kuporogtam, szorongatva a baltámat, a másik végében Harald bujkált, kezében a szigonyával. Nem maradt több konzervünk. Tegnap láttam, amint Mortimer az utolsó szardíniát falta fel. Széttrancsíroztam a fejét. Addig vertem a baltával, amíg véres péppé nem vált a koponyája. Megérdemelte. Aljas disznó volt, hogy merte egyedül megenni a szardíniát. Mortimer nem is sejtette, hogy mögötte vagyok. Annyira lefoglalta a zabálás. Pedig Mortimer erősebb és magasabb volt, mint én. De a baltámmal ő sem tudott elbánni. Vért kívántam. És Mortimer éppen kapóra jött. Volt indítékom. Nem mintha Harald kíváncsi lett volna rá. Haraldnak is meg volt a maga baja. Smith a bögyében volt. Őt gyűlölte a legjobban a legénységből. Ezen kívül Smith megölte Harald barátját. És ez bosszút kívánt.
Megértem Haraldot. Én sem tétováztam volna. Mikor Smith hugyozott, Harald mögé lopakodott és belevágta a szigonyt. Smith felnyögött és előrebukott. Harald a hátán termett és kirántotta a dárdát és újra döfött. Nem volt kegyelem. Aztán kivonszolta Smith kihűlt testét a többi hulla közé. Én meg Mortimert vágtam ki a jégre.
Így maradtunk ketten. Ja, igen, és a sűrítettparadicsom. Csorgott a nyálam, ahogy elképzeltem, mint bontom fel a konzervet és eszem ki belőle a szaftos pépet. De tudtam jól, hogy Harald is hasonló véleményen van. Ő is a konzervre pályázott. Nem mintha utáltam volna Haraldot. Harald közömbös volt számomra. De hát most már csak ő maradt. És ha a farkastörvényt nézzük, valamelyikünknek mennie kellett. És nem én akartam ez a valaki lenni. Nem maradt más. Vagy ő, vagy én. A gyilkolást már megszoktuk. Hosszú ideje rostokoltunk ebben az istenverte jégvilágban. Először a kapitányt nyírtuk ki. Aztán következtek szép sorjában a többiek. Aki nem volt éber, az a másvilágon találta magát. Harald és én éberek voltunk. Mindig figyeltük, hogy ki ólálkodik a hátunk mögött. Az is igaz, hogy már jó ideje nem aludtunk egy kiadósat. És ma sem fogunk, mert már csak ketten maradtunk. És nagyon is jól tudjuk, hogy lassan üt az óra.
A hajó recsegett és ropogott. Hátborzongató volt. Minden pillanatban azt várta az ember, hogy darabokra hull. És az egyik reccsenésnél Harald megmozdult. Oldalra dobta magát, és megpróbált felém iramodni. De én is résnél voltam. A másik irányba manővereztem. Így mindketten megkerültük az asztalt. Most én voltam Harald sarkában és Harald az enyémbe került. Így kergetőztünk jó darabig. Harald folyamatosan morgott, én meg sziszegtem. Itt a lét volt a tét. És a paradicsomkonzerv. Elmozdultam jobbra, majd balra szökkentem, azt várva, hogy Harald beveszi a trükköt. De nem vette be és Harald gyors volt. Megiramodott és a szigonyával felém döfött. Olyanok voltunk, mint két gladiátor az aréna vértől áztatott homokján. Félreütöttem a szigonyt és megragadtam a végét. Húzni kezdtem magam felé Haraldot. Jó darabig így rángattuk egymást. Közben veszettül lengettem a baltát. Minden pillanatban kész voltam csapást mérni Haraldra. Gondoltam, a szigonyra is rávágok, de az annyira vastag volt, hogy nem tudtam volna kettéhasítani. Harald kirántotta a szigonyt a kezemből.
Most megálltunk egy pillanatra. Lihegtünk az erőfeszítéstől. Aztán Harald meglóbálta a szigonyát és nekem rontott. Frontális támadás volt. Ijesztően gyorsan közeledett. Annyit tudtam tenni, hogy oldalra löktem maga. De elvesztettem az egyensúlyomat és elvágódtam a padlón. Haraldnak több sem kellett. Vad dühvel vetette rám magát. Folyamatosan a szigonnyal döfködött, én meg hátrálva csúsztam a földön. Harald minden erejét összeszedte. Csak rohamozott és rohamozott. Döfés döfést követett. Mindegyiket hárítani tudtam. Bár egyre inkább a kajüt falához nyomódtam. Már nem volt hova menekülnöm. Láttam, ahogy Harald megemeli a szigonyt és teljes erővel belém akarta döfni. Oldalra gurultam és fejszémmel teljes erővel Harald lábára csaptam. Harald felüvöltött. Megroggyant a térde és fájdalmasan hátrálni kezdett.
Most én kerültem fölénybe. Felpattantam és a fejszét lóbálva rohantam feléje. Ő hárította a csapásokat a szigonnyal, de láttam, hogy a lába komolyan megsérült. Harald a fejem felé szúrt, én leguggoltam és a baltát teljes erőből Harald másik lábára csaptam. Harald iszonyatosan sikított. Elvágódott és a földön fetrengett. De továbbra is a szigonnyal felém döfködött. Harald visított a fájdalomtól. Én pedig kezdtem azt érezni, hogy lassan elfogy az erőm. Ha ez így halad patthelyzet alakul ki. És én ezt nem akartam. Dűlőre kellett vinni dolgot, nem volt más lehetőség. Ő vagy én. És én álltam jobban. Harald megsérült. Félreütöttem egy szigonyszúrást és Harald felé lendültem. Teljes erőmet beleadtam. Kivágtam oldalra a baltát és Harald nyaka felé sújtottam. Az ütés talált. Furcsa hangot adott ki a dolog, mikor a balta átvágta Harald torkát. Vér zuhogott a gigájából és Harald eldobta a szigonyt és a torkához kapott. A vér a gégéjébe áramlott és fuldoklott tőle. Halálhörgése hátborzongató volt. Ahogy markolta a nyakát, a kezei között sugárban ömlött a vér. Pillanatok alatt vértócsa alakult ki Harald alatt. Aztán lassan Harald egyre kevésbé hörgött és eljött a pillanat, amikor megadta magát a sorsának. A halál eljött érte is. Ez így volt rendjén. Vagy ő, vagy én. És én maradtam.
Belerúgtam Haraldba, hogy lássam, tényleg halott volt. Aztán megfogtam a két kezét és magam után húzva kiráncigáltam a többi hulla közé. Ezután visszamentem a kajütbe és megbontottam a paradicsomot. Mennyei érzés fogott el, ahogy a lé végigcsorgott a nyelőcsövemben. Ah, micsoda fenséges íz volt! Enyém volt a nyeremény. Én győztem. Mikor az utolsó cseppet is kiszippantottam a konzervből, eldobtam a kajüt padlójára. Körbenéztem. Már csak magam voltam. Fogtam magam és elcsigázva kivánszorogtam a hajó tatjába. Odalenn a hullák sorakoztak. A kapitány, Mortimer, Smith és Harald, meg a többiek. Megtámaszkodtam a korlátban és a távolba meredtem. Már csak én maradtam ezen az istenverte hajón. Miért is indultunk útnak? Ki tudja? Ki emlékszik már erre? Felüvöltöttem. Hosszan vonyítottam, mint egy farkas. És a kiáltásomat messzire vitte a jeges sivatagi puszta mindent gyötrő szele. Messzire szállt. Hirdette, hogy az expedícióból már csak egy lélek maradt.
