Deborah
Napfényes délután fiatal pár áll egy belvárosi szökőkút előtt. Egy arra járó hölgyet kértek meg, fényképezze le őket megörökítve ezt a szép emléket. A fénykép elkészülte előtti pillanatban hatalmas, égből aláhulló tűzcsóva fénye világítja meg a környéket. Ereje akkora, hogy az erős napsütés ellenére a kész képen jól kivehető a fiatal pár két különböző árnyéka. Egyiket a tűző nap, míg másikat az a hihetetlen erővel becsapódó valami okozta.
Az a valami hatalmas sebességgel pont a város közepébe csapódott. Alig három másodperc alatt megtéve ajz utat légrobbanások sorozatával, a sztratoszférától a városi park közepén lévő hangversenyterem tetejéig. Beszakítva, a színpad közepébe becsapódva és átszakítva azt a talapzatával és az épület alapbetonozásával együtt. A becsapódás erejét jól tükrözi, hogy az a valami hatalmas krátert robbantva maga körül tulajdonképpen megsemmisítette az egész csarnokot. Csak a falai maradtak állva. A tetőszerkezet előbb beomlott, majd millió darabra szakadva kirobbant az ép halálos rózsaként kinyíló kráterből, törmelékkel és sűrű porfelhővel beborítva a körülötte lévő teret, míg a szem ellát.
Senki sem tartózkodott az épületben, mert az zárva volt abban az időpontban. Percekig semmit sem lehetett látni a mindent beborító fehér és szürke porfelhőtől. Azonnal kitört a pánik, az emberek kiáltozva, sikoltozva menekültek.
Egy éppen közelinek nem nevezhető padon egy hajléktalan ücsörgött. Ide vackolta be magát. És bár nem volt közel a detonációhoz, annak szele kis híján lelökte őt ülőhelyéről. A fehér és szürke por keveréke őt is beterítette. Súlyos percek teltek el a detonáció óta. Az álmából felvert terra, az anyaföld, melynek mélyéből kiszakadt por, a jótékony lepel, amely eltakarta a pusztítást, csak nem akart felszakadni. Egyszer csak a detonáció centrumából egy alak közelített felé. Torzó volt ez, nem igazán lehetett kivenni, mi is az, ami ő felé halad. Szíve egyre hevesebben dobogott! Érezte vérének zúgását a fülébe, ahogyan az a valami közelített felé. Aztán az a valami tíz lépésnyire se lehetett tőle, amikor szinte szétnyílt előtte, körülötte a sűrű por. Mintha csak félrehúzott volna valaki egy függönyt! Egy fiatal leány szinte teljesen áttetsző hálóingben mezítláb sétált felé. Mintha ez az egész szituáció a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Valami nem volt egészen rendben vele! A leány megállt előtte, tőle alig két lépésnyire. A mindent ellepő por miatt egyszer tisztán kivehető volt alakja, másszor mintha eltűnt volna egy pillanatra.
– Jól van, hölgyem? – A hajléktalan hangja remegett. És még jobban megrémült, amikor az megrázta majd derékig érő, göndör haját. Kitárva hófehér szárnyait arról is leverte a rátelepedett port. Feje felett egy világító karikát vett észre, amely halványan derengett az itt-ott átütő napsütésben. Majd felé fordulva egyenesen a szemébe nézet!
– Hol van a Talentum?! – A hajléktalan zavarban volt. Próbált egyenesen a fiatal leány szemébe nézni, de szemei mindig a leány szinte teljesen áttetsző hálóingére és az az alatti területre, formás melleire és majdnem csupasz szeméremdombjára csúsztak vissza. Az határozottan újra kérdezett! – Hol van a Talentum!! – Hangja, most erősebbnek és keményebnek hangzott.
– Én, én, én nem tudom, mi az! Nem tudom, mi az, amit keres, hölgyem. – Komolyan meg volt rémülve. A leány szemeiben látszott a kitörni készülő erő. Amivel nem lesz jó senkinek sem összetűzésbe kerülni.
– Oh, értem. Elnézést, hogy megijesztettem. – Hangja, már sokkal barátságosabb és kellemesebb. A hirtelen fordulat meglepte a férfit. – Akkor én megyek is. Meg kell találnom a Talentumot.
Lassú léptekkel elindul bele az épp felszakadozni készülő fátyolba, mely idáig jótékonyan eltakarta itt létét a kíváncsi szemek elől.
– Várj! – Maga is meglepődött bátorságán, ami azonnal el is szállt, ahogy az angyal felé fordult. Az várva mondandóját, érdeklődve felhúzta szemöldökét. A hajléktalanban valami feléledt! Meg akarta óvni ezt a törékeny leányt. – Ez nagyon veszélyes, amit csinálsz! Nem akarom, hogy bajod essen.
Az angyal elmosolyodott, majd lángba borult egy pillanatra. Testét azonnal arany vért, páncél borította be. Bal kezében egy gyémánt pajzs, jobban egy lángoló kard.
– Ne félts te engem, én vagyok Isten legerősebb női harcosa! A nevem Deborah. – A leány mosolya igazi volt és fenyegetően rideg.
A hajléktalan megrettent. De erőt véve magán, tovább folytatta.
– Nem akarlak megsérteni, de mit sem ér erőd és jelenlegi tudásod az ármányok és hazugságok ellen, amik ellepik a földet. Meg kell védenem téged! Te nem ismered a földet, úgy ahogyan én!
A lány elgondolkozott azon, amit a korosodó férfi mondott neki.
– Igazad lehet! Valóban hiányos a tudásom. – Majd elmosolyodott. – Isten említette, igaz emberek segíteni fognak. És azt is, kapok egy segítőt. Talán te vagy az. Gyere! Fogd meg a kezem és vezess! Legyél te az, aki megóv!
És a korosodó hajléktalan megfogta a páncéllal borított, felé nyújtott kezet. Fény lobbant, ami egy pillanatra elvakította. Az angyal és ő kéz a kézben álltak. Már nem páncél volt rajta, hanem ruha. Annak pontos mása, amit egykor menyasszonya viselt, amikor a karjai közt halt meg évtizedekkel azelőtt. Szemébe könny szökött, fájdalmas seb tépődött fel.
– Kérlek, ne haragudj rám! Szíved legkedvesebb emlékét kerestem meg, és nem tudtam, hogy az egyben a legfájóbb is. – Az angyal őszintén bánta tettét, bár az tudtán kívül történt. – Igazad van! Nem ismerem a földi világot. Nem ismerem az embereket. Nem ismerem szívetek vágyait. És nem akarok kárt tenni bennetek! Nem akartam fájdalmat okozni neked. Kérlek, bocsáss meg nekem meggondolatlanságom. – Egy könnycsepp gördült le arcán, majd az állán lecseppenni készült.
– Neked mindent megbocsájtok! – A korosodó férfi engedékenyen és biztatón elmosolyodott, majd ráncos kezével letörölte a szívből jövő könnycseppet. Ahogyan azt a keze érintette, újra fény lobbant. És ráncai eltűntek, fiatalsága és ereje visszatért. Ahogyan Deborah szíve is megdobbant. Ismeretlen érzések töltötték el, amiknek nem akart, nem tudott ellenállni. Elmosolyodott újra. Most már nem csak küldetése volt, hanem társa is hozzá. Tudta jól, nem fog visszamenni. Mert így döntött! Itt fog maradni a földön vele, ha végez küldetésével. Ezt kapta ajándékba Istentől, a szabad akaratot, mert önként vállalta küldetését.
Vége…
