Enki Bilal: A szörny ébredése

A jövő útjai / Könyvajánló (827 katt) Jimmy Cartwright
  2010.08.13.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2008/4 számában.

Enki Bilal Szörny-tetralógiájának első része szintén a kölcsönkapott képregények között volt. A három közül nekem ez tetszik a legjobban, talán azért, mert stílusában ez áll hozzám a legközelebb. Egy afféle érdekes keveréke a sci-fi-nek és a cyberpunknak. Ezt is a Titkos Fiók adta ki, 2006-ban.

A történet Jugoszlávia szétesésekor indul, melyre az egyik főszereplő, Nike emlékszik vissza. Nike egyébként különleges, nem években, hanem napokban gondolkodik, s lényegében mindenre képes emlékezni, ami élete során történt vele, egészen a születéséig. Azóta persze a világ sokat változott. Már természetesek az emberek android másolatai, és olyan technológiák, amelyek együttesen alkalmazzák a biológiát és a technikát. Változott persze más is. A vallási fanatikusok már komoly erőket képviselnek, egyes szekták ereje összemérhető a kormányokéval.

Az uralkodási vágy még mindig él az emberekben, kiváltképp azokban, akiknek nem számítanak az anyagiak. ők azok, akik uralni akarják az egész világot. A képregényben is felbukkan egy ilyen figura, aki természetesen a főgonosz szerepét kapta.

A történetről csak annyit írok, amennyit muszáj, ugyanis az van olyan érdekes és fordulatos, hogy megéri elolvasni. Nike nem csak emlékeiben keresgél, hanem egy őt ért merénylet után a valóságban is. Meg akarja találni ugyanis azokat, akik vele együtt feküdtek azon a kórházi ágyon, ahol születtek. Amir-t és Leyla-t szinte testvéreinek tekinti, hiszen gyermekkorukban fogadalmat tett, hogy megvédi mindkettejüket. Persze a dolgok bonyolultak, s ha jól érzem, ez a kötet tényleg csak egy bevezető ebbe az elképzelt, de egyáltalán nem fényes jövőbe.

Ezt a hangulatot nem csak a szöveg, de a képi világ is visszaadja. A külcsín egyébként szép, bár néhol elnagyoltak a képkockák. Összességében azonban jó a stílusa. Nem erőltetett, nincs minden vonal precízen megrajzolva, így a szöveggel és a cselekménnyel együtt érezhető rajta a dinamizmus, az állandó változás. A színek alapvetően tompák, de egy-egy helyen feltűnően rikító színekkel is operál a rajzoló.

A szerkesztésben itt is visszaköszön a régi stílus, a téglalap alakú képkeretekbe helyezett, jól elkülöníthető képkockák. Ezt egyedül az töri meg, hogy a szövegkeretek át-átlógnak egyikből a másikba, és néha a kép kilóg a keretből. Ezzel persze nincs semmi baj, hiszen így legalább jól követhető a történet.

Remélem, a kiadás nem akad itt el, és a további négy rész is kiadásra kerül, hasonlóan igényes kivitelezésben, kemény borítással.

Előző oldal Jimmy Cartwright