Linktár

A szökés

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2024/7 számában.

Életfogytiglant kapott. Nem, nem panaszkodik. Jogosan rótta ki reá a bíróság. Ő is érzi, hogy bűnt követett el. Mit érez még? Semmit, talán elégedettséget. Megölte azt a mocskot, most se tenne másképp, ha a kezei közé kerülne. Kifejezetten élvezte, amikor annak fejét izmos karjával, azt satuként felhasználva kitekerte nyakát. Nagyon, de nagyon lassan forgatva érezte, az már nem megy tovább. Nem tud tovább menni! Akkor elkezdtek dolgozni izmai. Áldozata üvöltött a fájdalomtól, majd az első roppanás után hörgésbe csapott át halálsikolya. Kiélvezte minden másodpercét! Addig tekerte áldozata fejét, amíg teljesen körbe nem ért, esélyt se adva a túlélés lehetőségének. Amikor az élettelen test huppant a padlón, határtalan boldogságot érzet. Ahogy koppant a kitekert fej a betonon, szívéről mázsás súly került le. Büszke volt magára, hogy rendezte a számlát. Aznap négy embert ölt meg, és tizenhatot küldött kórházba. Az újságok úgy emlegették, a kőfaragó terminátor.

Templomok felújításánál dolgozott, mint kőfaragó mester, legalábbis harminchét éves koráig. Az őrök, mind az öten, magabiztosan mentek a háromszázhuszonhármas fogolyért. Hat éve minden nap megteszik ezt az utat vele. Nyugodt, kiegyensúlyozott emberként ismerik. Hálásak is érte. Mert a mindegyiküknél egy fejjel nagyobb, csupa izom ketrecharcosra hasonlító háromszázhuszonhármas fogvatartott, komoly problémákat tudna okozni nekik.

A háromszázhuszonhármas rab éppen a reggeli testedzését fejezte be. Mellkasáig emelve térdeit végezte a helyben futást. Bőre kipirosodva, légzése szapora. Őrei nem siettették, megvárták míg befejezi. Nem kellett sokáig várniuk, pár másodperc múlva kidugta kezeit a kémlelőnyíláson, amit neki nyitottak ki. Kattant rajta a bilincs, mint minden nap, két éve, amióta a börtönkórházban dolgozik beteghordozóként. Szeret ott dolgozni, őt is nagyon kedvelik az alkalmazottak. Ráadásul méretei és testalkata, hihetetlen ereje tökéletesen alkalmassá teszi rá. Csak ott veszik le róla a bilincseket, nem mintha szükség lenne rá, de ugye a szabályzat.

Fél éve kezdődött. Akkor hallotta meg először a hangot. Az megparancsolta neki, hogy amúgy is erős testét kezdje el edzeni. Leadni a felszedett pár kilót, tudni minél magasabbra ugrani. Meg is tett mindent ennek érdekében. A hang elégedett volt. De amit most akar, az nagyon nem tetszik neki. Szöknie kell! Méghozzá ma délelőtt. Félt tőle, mert kedvelte a személyzetet, de még az őröket is. A hang megnyugtatta, senkinek sem esik baja, akinek nem kell. Senkit sem kell bántania, aki nem érdemli meg. A háromszázhuszonhármas elítélt nem volt nyugodt, mégis megtette, amit a hang parancsolt neki. Két és fél órával később vették csak észre a szökést. Alig húsz perc alatt kijutott a teherautóval, amelyben az ételmaradékot szállították lezárt, kétszázötven literes műanyag hordókban. Ott, abban bújt el. Alig tudta magát belehajtogatni, de sikerült. A hordó fedelét, maga tette vissza és forgatta el belülről. Próbálta öklendezés nélkül kibírni. Amikor fogytán volt a levegője, letekerte a fedelet. Addigra már tizenhat kilométerrel arrébb járt. A hang végig segített neki. Kimászott, félrehajtotta a teherautó ponyváját, és máris szabad volt. Legalábbis így gondolta, de nem! A hang nem engedte. Futni kezdett dél felé, át az erdőn. Öt órán át meg sem állt. A fél éven át tartó, először csak egy, majd kétórás, később napi három, négy, gyakran öt órás erőteljes helyben futás megtette a hatását. Ő nem tudta, de harmincnyolc kilométert tett meg futva. Egy tóhoz jutott, meg akarta kerülni, de a hang nem engedte.

– Siess! Fogy az időnk vészesen! Amúgy is bűzlesz. Úszd át! Időt is nyerünk vele még.

Parancs volt ez nem kérés. Mintha csak a volt feleségét hallotta volna. Nem tetszett neki, de engedelmeskedett. Fáradt volt, viszont úszás közben felfrissült. Izmai kilazultak, lemoshatta magáról a hordó bűzét. A víz nem volt hideg. A tó túloldalán a háromszázhuszonhármas fogoly meg akart pihenni, de a hang nem engedte. Újabb egy óra futás után megállt és elgondolkozott. Miért is engedelmeskedik egy hangnak? De az újra ráparancsolt, és a százkilencvennégy centis, száztíz kilós izomkolosszus engedelmeskedett. A következő pihenőt a hang rendelte el fél órával később.

– Innen kétszáz méterre, lesz egy erdei tisztás. Ott egy faház, amellett várj! Perceken belül egy terepjáró érkezik. Három férfi és két gyermek jön vele, a kulcsot benne fogják hagyni. Vigyázz, ne vegyenek észre háromszázhuszonhármas, míg bemennek a házba! Idáig segítettem neked, mostantól szabad vagy! Magadra hagylak, innentől te döntesz!
– De ki vagy te? Mit keresel a fejemben? Miért engedelmeskedem neked?
– Tudni fogod, amikor eljön az ideje.

Amikor a házhoz ért, elbújt. Valóban egy-két percre rá egy terepjáró érkezett. Három férfi szállt ki belőle. Kirángattak az autóból két bekötözött szemű kislányt. Nem lehettek többek öt-hat évesnél. Elnyelte őket a ház belseje, csend lett. Jó fél óra telhetett el, amikor előmerészkedett a háromszázhuszonhármas számú szökött fegyenc. Vacillált kicsit. Azok a gyerekek, hmmm… nem úgy tűnt, mintha önként jöttek volna. Miért volt a szemük bekötözve? Nem, ez nem az ő ügye! Talán születésnapjuk van, és nem láthatják a meglepetést. Az autóban valóban benne volt a kulcs. Ekkor hangoskodásra, kiabálásra lett figyelmes. Majd mintha egy pofon csattant volna. Az egyik kislány felsírt, míg a másik sikoltozni kezdet. Válaszúthoz ért a háromszázhuszonhármas számú szökött cellalakó. Elhajt, vagy bemegy. Döntött.

A börtön riasztotta a rendőrséget. Egy négyszeres gyilkos, személyesen a kőfaragó terminátor, aki tizenhat embert küldött kórházba, megszökött. Harminc kilométeres körben lezártak minden utat, lehetőséget. Kutyákkal és helikopterekkel is keresték. Közben ment a felhívás, fokozottan veszélyes elítélt! Ne próbálkozzanak megállítani. Ha meglátják azonnal értesítsék a rendőrséget. A szökés felfedezése után négy órával kiterjesztették a keresést hatvan kilométeres körben. Nem is sejtve semmit sem, az alig négy kilométerre lezajló drámáról. Aminek a háromszázhuszonhármas számú szökött fogoly a részévé vált.

Az öreg faház ajtaja tokjával együtt szakadt be, ott még két métert tolva maga előtt a port – ami a majd százéves eresztékekben volt megülve, kirobbantva onnét a beszáradt majd százéves mohát, és az épp többéves álmukat alvó szú bogarakat is –, telibe trafálva az éppen az egyik kislány ujját levágni készülő nagydarab férfit. A porfelhőből egy hatalmas, negyvenhatos bakancs körvonalai jelentek meg, a hozzá tartozó még nagyobb emberi torzóhoz. Ő volt az, a háromszázhuszonhármas számú fegyenc. Arca eltorzulva dühétől és a minden erejét beleadott rúgástól. Az ajtó eldőlt, a meglepett nagydarab férfivel együtt. Az egyik, aki lefogta a kislányt nekiugrott, vesztére. Mert a háromszázhuszonhármas dühösen száguldó ökle telibe trafálta arcát, ami úgy durrant szét mintha csak egy görögdinnye lett volna, mivel előre mozdult, de arca ellenkező irányba engedelmesen haladt az őt beterítő ököl hatására, a fizika győzött. A test, követve az erő-ellenerő eredőjét, elfeküdt a levegőben, miközben a tag nyaka halk reccsenéssel eltört. S mivel ott nem maradhatott, nemes egyszerűséggel a földre hullt. A másik épp egy vadászpuskát markolt meg, amikor a rendkívül felbőszült izomember másik keze nyakon ragadta, és szinte kirántotta a cipőjéből. Az a puskát el nem eresztve vette fel az ívet a levegőben. Megállva a zeniten, lefele rántotta két erős kar. Egy felfelé haladó vaskos térd törte derékban ketté az embert puskástól, mint egy faágat. Az élettelenül hullt a deszkapadlóra. A küzdelem véget ért. Az óriás – legalábbis a gyermekek szemszögéből – térdre esett, a gyermekek felé kitárta hatalmas karjait. Azok megszeppenve, de odamentek hozzá. Átölelve a gyermekeket zokogni kezdett. Felszakadtak hét éve saját maga elől is elrejtett sebei. Könnyei áztatták a gyermekek illatos haját. Akkor megmozdult a vastag faajtó. Kimászott alóla és felállt a nagydarab fickó, egy pisztollyal a kezében. A háromszázhuszonhármas is felállt, a gyerekek a lába mögé bújtak el. Látta, ez vesztett helyzet. A tag tőle alig két méterre, kezében fegyver. Az elvigyorodott, tudva, hogy nyert. Pedig nem! A háromszázhuszonhármas megint döntött. Tudta, ebbe mindketten bele fognak halni, de talán, talán a hang segíteni fog a gyerekeknek! Felkészült az ugrásra, amivel a kandallóba löki magukat. Ő biztosan golyót kap, de az ipse sem fogja túlélni, mert a kandalló keretvasai elvégzik azt, amire addigra ő már nem lesz képes. Így lesz a gyerekeknek esélye túlélni. Mielőtt mozdulhatott volna, a helyiségben enyhe szellő libbent, majd erősödve felverte a padlón lévő port, kisebb portölcsért kavarva a szobában, amely hamarosan ember magasságúra nőtt, amiből egy angyal lépett ki tűzpiros ruhában. Megszólalt a hang újra, de most a tűzvörös ruhás, hófehér szárnyas gyönyörű nő szájából, tisztán és jól hallhatóan, a háromszázhuszonhármas legnagyobb meglepetésére.

– Tedd le azt a fegyvert, kérlek! Legyen vége, vagy meghalsz!

De az csak vigyorgott egy groteszket, és a fegyvert előre nyújtva, meghúzta a ravaszt. Épp csak elsült a fegyver, de az angyal szárnya már nyitva volt. Eltakarva, megvédve a háromszázhuszonhármasat és a két gyermeket. Szárnyáról a golyó egyszerűen lepattant. Egyetlen csettintésére a nagydarab ürge nyaka hangos roppanások kíséretében megfordult teste körül, az holtan esett össze. A háromszázhuszonhármas már felkészült a halálra, elfogadta sorsát. Bűnös a lelke, mert a parancsolatokat megszegte, ölt. Akkor is anno, és most újra. Pedig megfogadta, soha többé nem emel kezet senkire. Az angyal becsukja szárnyait és így szól:

– Most visszakapod a neved, mert kiérdemelted. Mától lesz a te neved János. Jelentése: Isten kegyelme, Isten kegyelmes. Bűnöd a mennyben megváltatott. Nem azért, mert engedelmeskedtél parancsaimnak, hanem mert szabad akaratodból mondtál le a szabadságodról, az életedről, csak hogy megmenthesd őket – mutatott a gyermekek felé. – Ha másképp döntesz, ők ma meghalnak, és te szabad leszel. Most ők élnek, és te visszamész a börtönbe, önként. – János megkönnyebbülten bólintott. Az angyal is. – Úgy legyen!

Egy csókot lehelt a gyermekek felé. A felejtés csókját, míg kezét János felé nyújtja.

– Add a kezed kérlek!

János felé nyújtja hatalmas kezét, épp csak megérintve az angyal kecses ujjait. Szinte azonnal elmúlt lelke fájdalma, melynek sajgása hozzánőtt az elmúlt hét évben. Az angyali érintés meggyógyította évek óta vérző lelkét. János kivezette a két gyermeket, akik a kezét fogva mellette sétáltak az autóig. Nem emlékeztek semmire sem. Kicsit meg kellett görnyednie az apróságokhoz alkalmazkodva. Óvatosan bekötötte őket, majd elindult a legközelebbi városba, a legközelebbi rendőrőrsre. Nem is kellett sokat autóznia, hamar odaért. Legnagyobb meglepetésére csak egy idősödő főtörzsőrmester volt bent. János bevitte a két gyermeket és köszöntek. Az visszaköszönt.

– Maguknak is jó napot kívánok! Ha nem fontos, jobb, ha máskor jönnek vissza, mert egyedül vagyok. Mindenkit kirendeltek.
– Sajnos ez nem ér rá. Ezt a két gyermeket valószínűleg elrabolhatták, meg akarták őket ölni. De rajtuk ütöttem. Most van három halott az erdei házban, innen három kilométerre. Ja igen, majdnem elfelejtettem. Én vagyok az a szökött fegyenc, akit keresnek. Én vagyok a kőfaragó. Lenne kedves őrizetbe venni?

A nyomozók, a kihallgatószoba melletti helyiségben beszélgetnek. Az egyik épp csak most érkezett.

– Mindig ugyanazt mondja. Bárhogyan is próbálják megzavarni keresztkérdésekkel. Ráadásul vállalta a hazugságvizsgálatot is önként.
– Gondolod, igazat beszél?
– Nem, biztos vagyok benne, hogy nem. De nem is hazudik.
– Akkor mégis, ez hogyan lehetséges?
– Olvastad az aktáját?
– Igen. Két bűnbanda összecsapásánál meghalt a felesége és a két lánya.
– Igen. A lányai pont annyi idősek voltak, mint a két elrabolt kislány, akiket megmentett.
– Mire gondolsz?
– Akkor a bandavezérnek egyszerűen kitekerte a nyakát, miután átverekedte magát a magánhadseregén, hogy megtorolja veszteségét. Enyhíthessen gyászán.
– Szerinted megint ott volt fejben?
– Igen. Szerintem újraélte a tragédiáját. Nem volt itt semmiféle hang sem. Sem vörös ruhás angyal. A gyerekek sem emlékeznek semmi ilyesmire. Egyszerűen csak megszökött. Elborította az agyát a köd. Mindenkit megölt, aki a gyerekekre veszélyt jelentett.
– Pedig szeretnék hinni neki!
– Én is, de a mi munkánk nem erről szól.
– Szerinted kivégzik?
– Nézd, mik a tények? Hét embert megölt. Akkora, mint egy hegyi oroszlán, ereje egy mamuté. Soha nem lehet emberek közé engedni. Nagyon csodálkoznék rajta, ha nem kerülne villamosszékbe.

De nem került oda. A bíróság szándékos emberölésért háromszoros életfogytiglanra ítélte. Visszaszállították a fegyintézetbe, ahol magánzárkát kapott. Fél év múlva, a kormányzó közbenjárására és erős polgári nyomásra kikerült a magánzárkából. Igen, polgári nyomásra, mert a kihallgatási jegyzőkönyvek és a szökésének a körülményei, valamint az a tény, miszerint önként adta fel magát a sértetlen, általa megmentett gyermekekkel. A legnagyobb elővigyázatosság ellenére is nyilvánosságra került az ügy minden részlete. Hamarosan egy tévéstáb kért, és segítséggel kapott is engedélyt a háromszázhuszonhármas elítélttel egy interjú forgatására. A riport végén megkérdezték őt, ha lehetne egy kívánsága, mit kívánna? Azt felelte, jogosan vagyok ott, ahol. Megérdemelten ítéltek el. Mégis, ha lehetne egy kívánságom, csak annyit kérnék, hadd mehessek vissza a börtönkórházba dolgozni, az angyaltól kapott nevemmel. A hétszeres gyilkos a közösség nyomására visszakerülhetett a börtönkórházba, mint betegszállító. Kilenc állig felfegyverzett őr ment a háromszázhuszonhármasért. Kinyílt a kémlelőablak, a háromszázhuszonhármas kidugta a kezeit. Megbilincselték, majd a bokáit és a derekát is. Miközben vitték, kísérték, azon gondolkodott, mi lesz most vele. Amikor ráfordultak a kórház folyosójára, megvillant előtte egy reménysugár. Talán kap még egy esélyt? Várta a hangot, de az nem jött. Magányosnak érezte magát a hang nélkül. Testét karbantartotta, hátha megint feladatot kap. De a hang többé nem jelentkezett. A főorvos irodájába vitték egyenesen. Leültették, körbevették a pribékek. Alig fértek el mind a helyiségben. Akkor János meghallotta a hangot. A főorvos asszony alig fél éve vette át elődje hivatalát a börtön rabkórházában. Most egyáltalán nem hiányzott neki ez a hajcihő. Egyáltalán nem tetszett neki ez a helyzet. Viszont a kormányzó kérése, már-már követelése egyértelmű volt. A háromszázhuszonhármas rabot fel kell vennie az osztályára, mint beteghordozót. Most épp oda tartott, az irodájában várja már az az elítélt. János arcából kifutott a vér. Szerencséjére leültették. A hang ismét itt van. De most nem a fejében. Inkább mintha a folyosóról szűrődne be. Akkor belépett az angyal maga. Most nem vörös ruhában volt, szárnyai sem voltak. Viszont sztetoszkópja és orvosi köpenye igen.

– Nos! – kezdte a főorvos asszony. – Úgy informáltak, szeretne ismét itt dolgozni. – János bólintott és nagyon halkan válaszolt. – Az Isten szerelmére, vegyék már le róla a bilincseket! Így nem lehet megbeszélést tartani!
– De a parancs értelmében...
– A parancs értelmében itt fog dolgozni, mint betegszállító. Mégis hogyan gondolták, bilincsben? Maguk meg majd kísérgetik?
– Mégis mit tehetnénk mi, főorvos asszony?
– Mondjuk kimehetnének, miután levették a bilincseket!
– Biztos benne hölgyem?
– Abszolút! Kedves János, lesz magával probléma?
– Nem, főorvos asszony. Nem lesz.

Újabb fél év telt el. János mindennap a rabkórházban dolgozott, amikor megkapta az első csomagját. Először nem értette, hiszen nem maradt senkije sem. Aztán amikor kibontotta, könnyeivel küszködött. Ennyi ideig tartott, míg az általa megmentett kislányok ajándékát megkaphatta. Egy szétnyűtt macit és megfoszlott, de ránézésre napi használatban tartott plüss pónilovat, két fényképet és két, a gyermekek által készített rajzot, amire anyukájuk írta rá: Köszönjük!

Vége…