Kislány és a piros léggömb
Az író élete könnyűnek látszik. Csak leírja, amit épp rábíz Isten, majd fürdik a dicséretekben, a dicsőségben. Egyszerűnek tűnik, ugye? Pedig nem az, hidd el! Tegnap éjjel rám bízta ezt a történetet a Mindenható. Nem, nem álom volt, csak egy üzenet. Leírni egyszerű, visszaolvasni már nem! Fogadjátok szeretettel ezt a kis tanmesét! Hogy mit tanít? Mit akar mondani? Írjátok le, kérlek. Szerintetek mit akart Isten nekünk üzenni?
***
Szép augusztusi, ám de nem túl meleg nap ragyogott magasan az égen. Apa és kislánya kézen fogva sétálnak a pécsi állatkertben. Még érezni lehetett a reggeli eső illatát. A kicsi lány egyik kezében olvadó, egygombócos fagylalt. Másik kezecskéje apa hatalmas, kérges tenyerében nyugszik, szinte teljesen elveszve benne. Csuklójára rákötve egy kerek, tűzpiros lufi. Csepeg a fagylalt, sárga pettyeket maga után hagyva. Szürke galambok körülötte toporogva követik, hátha szerencséjük lesz.
A kis kobakon katicás hajpánt fogja össze szelő borzolta, barna haját. A lépcsőn felfelé haladva apukája megbotlik, a mellkasához kap. A kislány nem látja arcát, pedig ránézett. A piros lufi óvón eltakarta előle papája fájdalmas grimaszát. Kicsit megáll, majd továbbmegy. A kislány engedelmesen halad vele. Érzi, a meleg kéz szorítása lazul, a tenyér nedves lesz.
Felérnek az őzikékhez, és apa leül az első padra. Egy arra haladó idős nénihez szól. És a kislány nem érti! Apa keze elernyedve a padra hullik. Kis kacsóját elengedve a kopott fapadon koppan az ez idáig biztonságot nyújtó erős tenyér. És a piros léggömb lecsusszanva a lányka vékonyka csuklójáról az ég felé szalad. Magasra, még magasabbra szállva. Galambok keresztezik útját, de a piros lufi kacéran kikerüli őket. És csak száll, száll fel az égbe. Picikét játszik vele a szél, megtáncoltatja a tűzpiros léggömböt. Kacag Julcsi, mert szabad, boldog lett a léggömb! És ettől boldog ő is. Nézi, nézi a messzeséget. A nagy kékségben úszó bárányfelhőket és benne szabaddá vált kis barátját. Vajon meddig láthat el onnét fentről a piros léggömb? Gyönyörű, smaragdzöld szemeivel követi a piros lufit. Mindaddig, míg csak egy icike-picike pötty nem látszik belőle.
Hosszan néz utána a kislány, még akkor is követi tekintetével, amikor az idős néni felkapja és szorosan magához öleli. Tekintetével tovább követi a kecsesen felfelé elillanó tüneményt! Amikor már alig látja kis barátját, kinyújtja felé kicsike kezecskéit. Hogy biztosan el ne veszítse szemeivel a tűzpiros csodát, barátját a léggömböt. Ki épp az angyalokkal készül találkozni. Igen, biztosan várják már az angyalok! Ebben teljesen bizonyos Julcsi. Papáját keresi, de a nénitől nem látja, aki felvette őt. Emberek jönnek, izgatottak, hangoskodnak. Hol a papa és miért sír a néni? Aztán megérti, talán szerette volna látni ő is, ahogy a tűzpiros léggömb eljut egészen a mennyországig, ahol már várja nemrégen eltávozott anyukája. És Julcsi boldog. Lelke repdes, kacaja gyöngyözik, mert az elveszett végre hazatért.
Vége…
