Öreg folyó tanúi
Duna felett szállingózik a szürke köd a lassan lemenő nap fényében. Kigombolom a kabátomat. Lassan kibújok belőle, az a földre hull. Mellkasomat csípi, égeti a hűs novemberi köddel szitáló szellő. A szomorú és szürke téli estén itt-ott megvillanó ég alja vörös. Szeles lesz az idő holnap, ámde azt én már nem láthatom. Nedvesség csillan meg kiszáradt ajkamon, félek. Remegő kezeim lassan kioldják nadrágom szíját, kihúzva azt rendeltetése helyéről. Az is a földre hullik. Kiforgatom zsebeim, a majd százéves kapukulcs csörrenve pattan vissza a mocskos macskakőről. Apámtól nászajándékba kapott zsebórámat kihúzva mellényzsebemből behajtogatom azt a vasalt, gondosan összetűrt zsebkendőmbe. Óvatosan, tisztelettel és kissé merengőn a rakpart peremére helyezem. Kezemben lévő irataimat egyszerűen elengedem, hagyom azokat tovaszállni a fájó őszi szellő rosszalló tekintetével kísérve. Születési anyakönyvi kivonatom még egy ideig ujjaim közt morzsolom, tartogatom egy darabig.
– Anyám, kérlek bocsáss meg gyenge és esendő fiadnak. Tudom nem ezért adtad életem.
Kilépek cipőimből, magam mögött hagyva azt a rakpart szélére álok. Alant szomorúan rója útját az örvénylő, hömpölygő vén Duna zavaros vize. Ez hát itt a vég! Ennyi volt egy élet.
Mocskos földre vetett kabáton elnagyolt öltésekkel reá vart, gúnnyal és megvetéssel telített sárga csillag élesen elüt mindentől, amit az ember normálisnak nevezhet. Mellettem egy öreg Rabbi halkan kántálja a Káddis-t. A másik oldalamon egy ötven körüli, számomra idegen igen vékony mezítlábas sorstársam fájdalmasan felzokog. Ő is fél, sőt retteg! Retteg, mint minden mezítlábas a kegyelmet nem ismerő eszét vesztett hatalomnak kiszolgáltatott entitás, aki most a Duna rakpartjának szélére erőszakkal fel lett sorakoztatva.
Mikor születtem, a bába azt mondta anyámnak, különleges életem lesz, és még különlegesebb halálom. Mert ezerkilencszázban, január elsején, éjfél után egy perccel láttam meg e világot. Negyvennégy évvel később mezítláb és kabát nélkül álok a szürke, hideg és rideg Duna-parton sorstársaimmal. Vajon hagytam nyomott magam után? Vajon emlékszik majd reám bárki is? Vajon hiányozni fogok-e bárkinek is? Vajon vége lesz valaha ezeknek az eszement időknek? Épp elhagyni készültem gondolataimba merülve ezt az őrült kegyetlen világot, amikor egy vezényszó visszarántott a földre. Nyilaskeresztes karszalagot viselő katonák félelemtől vezérelve, mégis engedelmesen, gondolkodás nélkül hajtották végre a kegyetlen, minden emberségtől mentes parancsot. Péter arra gondolt, mi lesz most szatócsboltjával? Ki fog a bolt ellőtt minden hajnalban felseperni? Megfogta a mellette álló zokogó családapa és a Rabbi kezét, gyengéden megszorítva azokat. Arra gondolva, ne féljetek, nem vagytok egyedül, veletek vagyok!
– Célra tarts! Tűz!
