Belső ragyogás

Fantasy / Novellák (218 katt) R. Harbinger
  2024.05.17.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2024/5 számában.

Erősen haraptam a Claire által számba tömött nadrágszíjat, mialatt ő összezárta sebemet az izzásig hevített piszkavassal.

– Kész van – közölte, és ellökte a vasat. – Most már megmaradsz, Jane.

Csaknem elájultam, de öltözködni kezdtem. Ezt már Claire sem hagyta szó nélkül.

– Mit művelsz?! Így nem mehetsz ki.
– Nem hagyom, hogy megöljék Maryt.

Megmarkoltam a kilincset, de Claire tovább erősködött:

– Másokat is megöltek. Miért teszed kockára érte az életedet?

Nem magyarázhattam el neki, mit jelent számomra Mary, így csak megigazítottam a mellkasomra tűzött aranycsillagot, ami már egybeforrt lelkemmel. Tudtam, ha meg akarom menteni Maryt, a jelvényhez méltatlanul kell cselekednem.

– Bújj el, Claire, mert csúnya dolgok fognak történni.

Kiléptem az utcára, és ezzel magára hagytam a tanárnőt. Az iskola fölött ragyogott a telihold, és temérdek csillaggal díszített sötét lepel borult ránk. Megborzongtam a gondolattól, hogy mi minden történt velem, mióta a magam ura lettem. Elhagytam a sziréneket, és kiemelkedtem a habokból, hogy a szárazon éljek Timothyval. Együtt jöttünk a városba, közösen döntöttünk a seriffé történő kinevezéséről, és fogtam a kezét utolsó perceiben, miután hátba lőtte egy részeg.

Minden lépésnél kínkeserves fájdalom hasított sebembe, míg elértem a magas lángokkal lobogó lovaskocsit. Ott találtam az öreg Abernathy holttestét, és megálltam mellette szusszanásnyi időre, hogy lerójam a tiszteletemet. Ő nyomta kezembe az aranycsillagot Timothy halálát követően, és azt mondta, át kell vennem a helyét.

Sikoly szelte ketté az éjszakát. Az első kereszteződésen túl megtaláltam Delilah-t, amint két férfi a földre szorította. Hangtalanul surrantam melléjük, és a hozzám közelebbi fülébe suttogtam: – Vedd elő a fegyveredet, és végezz a társaddal!

A férfi azt tette, amit mondtam, majd várta a további parancsaimat. Felsegítettem Delilah-t, megöleltem, és megnyugtattam. Neki mást súgtam fülébe, majd elküldtem. Visszafordultam a harcsabajszos alakhoz, és mélyen a szemébe néztem. Kiélveztem az üres tekintetet, ami elárulta: ég bent a lámpás, de nincs otthon senki. Fel sem fogta, mikor megkértem, lője fejbe magát. Alig fordultam ki a sarkon, amikor eleget tett a kérésemnek. Folytattam az utamat az ivó felé, ahol minden kezdődött.

– Semmi keresnivalód itt, Mary – mondtam, amikor beléptem az ivóba délelőtt.

Ő a pultot támasztotta, és egy fiúval beszélgetett, akit Jacknek vagy Joe-nak hívtak.

– Nem vagy az anyám, Jane – vágott vissza.

Csípőre tett kezemből, merev tartásomból más sugárzott. Emlékeztem a napra, amikor befogadtam. Könnyű döntés volt, mint egy gesztus egyik számkivetettől a másik felé. Bárhogy igyekeztem azonban, sajnos igaza volt.

– Nem, de valakinek helyre kell tennie téged. Nem ez az első eset, hogy itt talállak.
– Seriff… – kezdte Jack vagy Joe, de tekintetemmel belé fojtottam a szót.
– Gyere velem! – Megfogtam Mary csuklóját, de ő visszarántotta, eltört egy poharat, és felszisszent. – Mutasd! – Elkaptam a kezét, de ő visszahúzta. – Gyerünk!

Tenyerét felhasította az üveg, és kibuggyant aranyló vére, majd lecsöpögött a földre. Rászorítottam egy kendőt a sebre, azután összetapostam a nyomokat, és kivezettem Maryt.

– Gyere, ezt bekötözzük. – A seriff hivatalba vittem, leültettem egy székre, azt követően elláttam sebét. – Nem kellene az ivóba járkálnod egy fiú után.
– És akkor mit kéne tennem, seriff? – Éles hanglejtése átvágta volna a zárka rácsait is. – Neked minden sokkal könnyebb volt Timothyval, de én egyedül vagyok.

Mély keserűséggel folytattam a seb ellátását, amiért nem vett számításba.

– Sajnálom, nem akartam – szabadkozott. – Csak én is szeretném megtalálni a boldogságot. Találni valaki hozzám hasonlót, de lehet, hogy egyedül vagyok ezzel az átokkal.

Felém fordította sérült kezét. Az emberek világának megvoltak a maguk szabályai, mint a vagyon hatalma. El nem tudtam képzelni, mit tennének, ha rájönnének, hogy ennek a fiatal lánynak a vére folyékony arany.

– Megértem, mire vágysz, és hiszem, hogy megtalálod a helyedet, de addig légy óvatos! Rendben?

Bólintott, majd beleegyezett egy nagy beszélgetésbe. Végül az egész napot a hivatalban töltöttük, és hiányos emlékei ellenére megpróbáltuk kitalálni, honnan érkezett. Míg késő délután fegyver ropogással nem zavartak meg minket, amitől azonnal bajt szimatoltam.

– Maradj itt! – mondtam.

Kivételesen nem ellenkezett, így nyugodtan megtölthettem puskámat, és kiléptem az alkonyatba. Elindultam felfelé az utcán, csakhogy hamar utamat állta három idegen férfi. Nem takargatták a pisztolyaikat, ezért mindenképpen meg akartam őrizni lépéselőnyömet, és rájuk fogtam a puskát.

– Seriff – bólintott a hosszú hajú, valószínűleg a vezetőjük.
– Mi járatban vannak a városunkban? – kérdeztem, és alaposan felmértem őket.
– Keresünk valakit, seriff, talán tud segíteni benne. Körülbelül ilyen magas, hosszú, szőke hajú lány, akinek arany folyik a testében.

Szemem tágra nyílt, ujjam pedig mozdult a ravaszon Mary sikolyával egy időben.

– Vigyázz! – üvöltötte, és rögvest ezután megbénított a csípőmből sugárzó éles fájdalom.

Összerogytam az út közepén, és minden levegő távozott belőlem. Elfújtam vele az út porát, és a felkavarodó porfelhőn át elhomályosult látással próbáltam felfogni a történéseket: négy férfi nyomult be a seriff hivatalba, és kirángatták Maryt. Az ivó felé vonszolták minden tiltakozása ellenére. A most véres kést szorongató szakállas ismerősnek tűnt, őt láttam az ivóban a délelőtt folyamán. A sarokban ült, amikor Mary megvágta a kezét. Akkor szerezhetett tudomást a titokról, és elmondta a társainak.

– Mary… – nyögtem halkan, de hamarosan már csak a hasam alatt terjedő forróságot éreztem. Míg meg nem érkezett Claire…

Most a homokot színező vérfoltnál álltam, majd az ivóból hallatszó ünneplés felé indultam. Az ajtónál őrködő férfi megpróbálta utamat állni, de mielőtt meglátta aranycsillagomat, és fegyvert rántott volna, hatalmam alá vontam a hangommal.

– Most jól figyelj rám! – mondtam az üvegessé váló tekintetének. – Add ide a fegyveredet, utána pedig sétálj ki a városból, és addig menj, amíg össze nem esel!

Tette, amit mondtam, majd kihúztam magam, és beléptem az ivóba. Elnyertem mindenki figyelmét, azonban az enyémet az asztalra kötözött Mary vonta magára. Egyik csuklóján vágás éktelenkedett, és aranyló vére üvegbe folyt egy zsinór vonalát követve.

Túl sokan voltak, egyszerre csak egyiküket igézhettem volna meg a hangommal. Erőt vettem magamon, mert tudtam, nem eshetek pánikba, és nem cselekedhetek elhamarkodottan.

– Eresszék el!

Egyikük pisztolya felé nyúlt, de szemrebbenés nélkül lelőttem. Ezzel időt adtam a többieknek, hogy célba vegyenek. A hat férfi tizenkettővé mosódott, ahogy a lövés ereje végighullámzott rajtam, és megtalálta a sebemet.

– Nocsak-nocsak! – kezdte a vezetőjük. – A híres seriff asszony nem hajlandó meghalni?

Ezek szerint a seriff nő híre, aki eddig fegyverlövés nélkül fogta el a bűnözőket, eljutott hozzájuk is.

– Engedjék el, azonnal! – dörrentem rájuk. Hangomat megfakíthatta a pánik, mert a vezetőjük

Maryhez lépett, és végigsimított a homlokán.

– Találkoztunk már fura alakokkal – kezdte a férfi –, olyan emberekkel, akik félig gépek voltak, vagy a hozzá hasonlókkal, akikben vörös vér helyett tiszta arany folyt. Nem akarjuk kivéreztetni, minek tennénk? Mennyit nyernénk vele? Négy-öt liter aranyat? De ha sokáig életben tartjuk, és többször megcsapoljuk, sokkal többet is kaphatunk.

Felfordult a gyomrom, és kezem önkéntelenül is rándult a pisztolyon. Valaki kihasználta az alkalmat, és rám rontott. Őt sikerült lelőnöm, de ezután egyik társa földre vitt, és lefegyverzett. Küzdöttem, ahogy bírtam, mire felpofozott, csakhogy ettől eltört bennem valami, és felsikoltottam. Hangom fodrozta a levegőt, és a plafonhoz vágta támadómat. Kigurultam alóla, mielőtt visszazuhant a padlóra.

Mindenki engem bámult, mialatt felálltam, pedig én lepődtem meg a leginkább, hogy szirén énekem erre is képes. Ekkor az egyik férfi menekülőre fogta. Neki volt a legtöbb esze a bandából.

Kieresztettem hangomat a legfélelmetesebb módon, és végigsöpörtem vele a szobán. Az üvegek és poharak szétrobbantak, az emberek a falnak vágódtak, és hamarosan senki sem maradt állva. Maryhez rohantam, kiszabadítottam, és bekötöttem a csuklóját. Meg akartam kérdezni, hallotta-e a férfi szavait, miszerint nem ő az egyedüli aranyvérű, azonban nem pazarolhattuk az időt beszélgetésre, mert amilyen hamar csak lehetett, biztonságba kellett helyeznem. Kifelé indultunk, de nem értük el az ajtót.

– Megállni! – Kiáltás harsant, és egy fegyver kakasa kattant.

Amikor megfordultunk, a főnökkel találtuk szembe magunkat. Szakadozott ruhában, összekaszabolt arccal meredt ránk.

– Delilah! – ordítottam.

A férfi szeme elkerekedett, amikor a nő belépett, és átadott nekem egy meggyújtott dinamit rudat. Korábban utasítottam, lovagoljon el a bányászok raktárához, és szerezzen egyet.

– Kifelé! – parancsoltam Marynek és Delilah-nak, majd folytattam, elejét véve ellenkezésüknek: – Most!

Delilah kirángatta Maryt, mi pedig ott maradtunk négyesben: én, a bandavezér, a pisztolya és a sistergő kanóc. A földön nyögdécselő férfiak már nem jelentettek fenyegetést.

– Oltsa el! – kiáltotta a férfi, mire elmosolyodtam. – Hallja, maga szajha?!
– Engedje le a fegyvert, és jöjjön ide! – feleltem. Arcára meglepettség ült ki, amiért teste nekem engedelmeskedett. – Most adja át a pisztolyt! Helyes, nagyon jó. Vegye át tőlem a dinamitot, és sétáljon vissza a barátaihoz!

Cseréltünk, és kifelé indultam, de még visszapillantottam vállam fölött a férfira. Úgy éreztem magam, mint egy rideg fémdarab, ami félelemként hatolt be a férfi szívébe, de valahol ott bujkált bennem az elégtétel mámorító érzése is.

Magukra hagytam őket, és odasiettem Maryhez. Épp csak átöleltem, amikor meghallottuk a robajt. Por és törmelék szállt ki bentről, és hangos csattanás hallatszott, amely nyilván a leszakadó mennyezettől származott.

Szorosabban öleltem Maryt, közben a hallottakon gondolkodtam. Ha vannak még aranyvérűek, meg kell keresnünk őket. A képességem sokat segíthet benne, de hol kezdjük?

– Tudom, mire gondolsz – súgta Mary, mialatt a városlakók előbújtak otthonaikból. – Találni akarsz valaki hozzám hasonlót. Ahhoz azonban itt kellene hagynod a várost, és ezek az emberek nem maradhatnak oltalom nélkül.
– De meg kell tudnod, honnan származol.
– Nem érdekel – felelte, és az utána következőktől könnybe lábadt a szemem. Nem csak arany csordogált benne, maga a szíve is aranyból volt. – A lényeg, hogy mellettem vagy… anya.

Előző oldal R. Harbinger