Időtlen igézet
Halvány csendsugarak szűrődnek át
A várrom rideg falán.
Elhagyatottságot dúdol lelkében
Az ezredévi magány.
Emlékek reszkető visszhangját
Porlepte szívében ringatja.
Szívéről lefújja a porszemeket
A Mindenség fuvalma.
Az éter szirmai álomszerűen nyílnak
Magányt virágzó énekében,
Dallamára együtt táncol
A hófehér fátyol s az ében.
Dohos falaira dől
Évgyűrűk bánatának súlya,
Oly’ törékeny, mint a lepke…
Össze mégsem zúzza.
…s ott ácsorog némán, egymagában
Semmire és senkire sem várva,
S a csillagok időtlen igézetet rajzolnak
Hideg falára.
